17: A bál (második rész)

Egy kis easter egg: a fejezetképen el van rejtve valami 😉 – Engel

Leane szemszöge:

Láttam előre, hogy Lorelei elájul, mégis megijedtem, mikor összeesett Ashton előtt. Ezarel azonnal ugrott, ezzel pedig sikerült Nevrának szabad utat adni. Unokabátyám egy jobb egyenessel lett gazdagabb. Dühös volt, mert engem sértegettek. Ashton régóta nem járt Eel-ben, évek óta nem láttam, viszont ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, ha eltűröm a sértéseit, akkor egy idő után abbahagyja. Persze most még elemében volt, sajnos. Nagybátyám meg szokás szerint nem szólt közbe. Jól ismertem, valamit épp tervezett, vagy csak nem érdekelte, hogy a fia miként járatja le a Woodingokat.
– Nagynak érzed magad, mi?! – fordult Nevra felé Ashton, de szerencsére nem ütött vissza.
– Mi történt itt? – Lépett közbe Miiko, Ashtonra pillantott, majd Nevrára. Azonnal leesett neki, hogy mi történt, bár az ájult Lorelei még jobban meglepte.
– Lorelei?! – jelent meg szinte azonnal Ewelin Keró társaságában.
– Egyszer csak összeesett, nincs eszméletnél, de szerintem semmi komolyv – válaszolt Ezarel nyugodtan. – Beviszem az orvosiba.
– Menjek én is?
– Nem szükséges – kapta fel a lányt, és ezzel azt hiszem mindenki meg is nyugodott, mert a figyelem Nevrára és Ashtonra irányult.
– Hagyd békén a barátnőmet! Nem érdemelte ki ezt a viselkedést! – erősködött Nevra. Kézen fogtam és kicsit elhúztam, hátha le tudom nyugtatni.
– Ugyan már, ezt te sem gondoltad komolyan.
– Wooding úr, megértem, hogy önök is szeretnék élvezni a bál szépségeit, de a fia viselkedése megbontja a rendet… – jegyezte meg Miiko fintorogva. Senki se akarta Soraya mester figyelmét is felhívni az incidensre, bár azért mindnyájan tisztában voltunk azzal, hogy a mester mindenről tud. Az ő figyelmét csak nagyon kevés dolog kerüli el.
– Ugyan már, egy napon én leszek itt a mindenség ura… – fordult körbe Ashton széttárt karokkal. Most kivételesen nagyképű volt, hivalkodó. Ennél sokkal visszafogottabban viselkedett az esetek többségében, nem értettem, mi történt.
– Ashton! – dörrent rá az apja. – Már megint csak feleslegesen szítod a feszültséget. Visszamegyünk a szállásunkra. – Bólintott David. – Előtte viszont beszélnék veled, Leane.
– Kikísérlek titeket – adtam meg magamat, majd Nevrához fordultam. – Mindjárt visszajövök, nézd meg, mi van Lorelei-el, kérlek.
– De…
– Csitt! – szóltam rá gyengéden. – Nincs semmi baj, ne húzd fel magad! – nyomtam egy puszit Nevra arcára, majd a drága rokonok társaságában elhagytam a kertet.
Őszintén nem számítottam erre a viselkedésre, pláne miután Soraya mester úgy döntött visszavesz a növendékei közé, még ha a gárdákban is maradok. Megtiszteltetésnek éreztem, de ezzel egy olyan terhet raktak a vállamra, amivel nem tudom, miként fogok megküzdeni. Vérvonal, Soraya mester, a gárdák és nagybátyám zsarolása… Ez így rengeteg.
– Anyukád igazán jól érzi magát. – Hirtelen megfagyott az ereimben a vér, mindig így kezdődik…
– Nem tettem semmi rosszat – válaszoltam automatikusan.
– Nyugalom, tényleg jól van, kivételesen. – Megnyugodtam, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le rólam. – Lorelei valóban hasonlít a jégboszorkányokra. Milyen ritka! – David a duzzogó fiára pillantott, aki mintha a dicsérettől csak még jobban felhúzta volna magát valamin. Biztos piszkálta a csőrét a sikerem.
– Ráadásul a Vérvonal tagja, ahogy azt a fiad megmondta – egészítettem ki.
– Igen, jó volt a feltételezésed, Ashton. Valóban a Földre menekültek, elképesztő. Bár ez így meg fogja nehezíteni a dolgunkat – ingatta a fejét megveregetve fia vállát.
– Nincs varázsereje, elvesztette vagy még nem jelent meg nála… Bár elég idős már hozzá, a legtöbb boszorkány tizenkét éves korában kezd varázsolni. – Nem értettem, hogy miért mondom ezeket, de nem akartam néma csendben lenni a Nagykapuig.
– A Földön eltöltött idő feltehetőleg elnyomta benne, és még nincs elég ideje Eldaryában. Pár hét és jelentkezni fognak rajta a jelek… Ki kell hoznod a gárdák karmaiból, az anyád érdekében. – Megálltam, földbegyökerezett lábakkal néztem előre, mint aki megkövült.
– Túl sokat kérsz, figyelnek rá – próbáltam menteni magamat.
– Hát akkor erőltesd meg a kis buksidat, Leane. Biztosan nem akarod, hogy anyukádnak baja essen! – vigyorgott Ashton nagyképűen. Máris értettem, Nevra miért vágta állon, aminek nyoma egy lilás foltban nyilvánult meg.
– Ashton! – szólt a fiára David, ami reményeket ébresztett bennem, de persze tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg a „küldetést”. – Egy hónapot kapsz, Leane! Viszlát! – köszönt el ott hagyva a gondolataimmal, teljesen kétségbeesve, hogy miként tartom meg a gárdabeli helyemet, hűségemet a Vérvonalhoz és Soraya mesternek tett ígéreteimet.

Fél órával később mentem csak vissza, a vendégek jókedvűek voltak, bár néhányan még a verekedésről sutyorogtak. Ewelintől és Ykhartól gyorsan megtudtam, hogy Loreleinek leesett a vércukra, mert nem evett eleget. Ezarel ott van vele, és ha majd jobban érzi magát, akkor visszajönnek.
– Drága, végre! – jelent meg Nevra mosolyogva, bár aggodalom csillogott a szemében.
– Itt vagyok, nyugalom – karoltam belé egy mosolyt erőltetve az arcomra.
– Táncoljunk? – Csak bólintottam, már ideje volt egy kicsit elengednem magam, és nagybátyámék látogatása után rám fért.
Nevra kitűnő táncos, olyan mintha egy álomban lennék vele. Ő szeret, igazán. Annak idején, mikor apám meghalt, és a Woodingokra kellett támaszkodnia anyámnak, nagyon sokszor éreztem úgy, hogy engem senki se szeret. Anya mindent megtett értünk, de így is sok adósságot halmozott fel, most pedig David markában vagyunk. Achel keveset tud erről, rendszerint az én felelősségem minden, mert én vagyok a Vérvonal tagja. Emlékszem, David kikelt magából, mikor apám bevitt hozzá a jellel. Hat éves voltam, a szemfogaim épphogy előbújtak, éjjelente pedig olyan rémálmaim voltak, amiket senki se tudott megfejteni. Majd megjelent a homlokomon a rúna, ami egyértelműen jelezte, hogy a Vérvonal továbböröklődött. David először lefagyott, majd hatalmas lármát csapott, nagyon megijedtem. Apámnak esett, hogy ez biztos valami vicc, egy félvér nem örökölheti meg ezt a tudást, mert ez a tisztavérű Woodingok tulajdona. Apám lábába kapaszkodtam, miközben nagybátyám őrjöngött a dühtől, majd tíz évre rá ugyanabban a szobában néztem vele farkasszemet, miközben Soraya mester védelmében bíztam.
Tizenhat voltam, és többet foglalkoztam mágiával és bájitalokkal, mint a legtöbb vámpír. Nagyon nem ízlett a vér sem, amit innom kellett. Az egyik éjjel viszont látomásom volt Soraya mesterről, majd két héttel később megjelent a Wooding-rezidencia kapujában a kíséretével.
Sokáig tárgyalt a nagybátyámmal, késő éjjel hívatott be engem is. Vörös volt az arca, dühöngött, mint egy megvadult állat. A mester tökéletes ellentéte volt, a nyugalom mintapéldája.
– Elviszem Leanét, senki se fogja megtudni, hogy a te szavaiddal élve egy fattyú örökölte a Vérvonalat tőletek. Soha többet nem kell látnod a lányt, ha el tudod ezt fogadni. – Olyan ajánlat volt ez, amire egy normális ember se mondott volna igent, kivétel persze a nagybátyám. Neki nem csak az erő, hanem az egzisztencia is sokat számított, én pedig egy kellemetlen hiba voltam a tervben.
– Az erődet már elvesztetted, nem is tagadhatod. – Csak később értettem meg mindezt, a nagybátyám kiborulását, Soraya mester szavait…
Négy évre rá tértem haza, anyám kérésére, mert nagybátyám rájött, hogy miként használhatja fel a félvérűségemet a gárdákban. Átkozni fogom azt a napot, amíg csak élek…

Nevra közeledése kizökkentett a gondolataimból. Apró csókot lehelt az ajkaimra, amit gyengéden viszonoztam. Most nem a múltban vagyok, már felnőttem, saját döntéseim vannak, önálló akaratom. Nem szabadna hagynom, hogy David irányítson, de anya… Anyának kell a segítség.
– Felejtsd el őket! – suttogta hozzám simulva, romantikázva, mint mindig, ha egy kis figyelemre vágyott.
– Tudod, hogy nem lehet. – Ingattam fejemet. Nevra mindenről tudott, de a Vérvonal még számára is titok maradt. Soraya mester tanácsára megvédtek a rivaldafénytől, apám halála után még a Wooding nevet is elhagytuk öcsémmel, így aztán csak hírből és pletykákból tudta bárki is, hogy honnan származom, de a legfontosabb a Vérvonal volt. Senki az égvilágon nem ismerte a titkot, mindenki azt hiszi a mai napig, hogy Ashton az igazi örökös és nem én. Ha ez kiderülne, rám szállna az egész Wooding örökség, egy félvérre. Talán jobb is így, sosem vágytam rá.
– Engedd el magad, kedves – vezetett le a tánctérről a büfé felé. Ewelin és Keró mosolyogva társalgott, láthatóan közel kerültek egymáshoz. Nagyon aranyosnak találtam őket. Mindig is csodáltam, hogy Keró nem közeledik a nővérkéhez, vagy azt kicsit bénán teszi. Mégis, annyira cukik voltak most. Talán végre alakul köztük valami.
– Ewelin, mondtam már, hogy milyen csinos vagy ma is? – bókolt Nevra vidáman.
– Szerintem már párszor – kuncogott Ewelin, és én még mindig nem tudtam féltékeny lenni, bár láthatóan Nevra néha engem próbált bosszantani, de sosem sikerült neki, ahhoz én túl magabiztos voltam. Feltétel nélkül elhittem, hogy csakis belém szerelmes és én kellek neki, és az talán sokkal jobban esett neki, mint bármiféle féltékenykedés.
– Remélem Keró is ismételgeti neked – jegyeztem meg őszintén, mire az említett srác azonnal elpirult, ahogy Ewelin is. Kedves kis páros.
– Igen, már említette – Keró láthatóan még nagyobb zavarba jött.
– Őőő, elmegyek innivalóért. Kértek ti is valamit? – nézett ránk zavarában, ami miatt nem sikerült abbahagyni a mosolygást.
– Egy koktél jólesne, köszönöm, Keró.
– Megyek én is! Leane? Valamit? – nézett rám nagylelkűen Nevra.
– Amit csak akarsz, de ne hagyd, hogy a csinos lányok elcsábítsanak – válaszoltam neki derűsen, mire még szélesebb pimasz vigyor jelent meg az arcán.
– Csak a tied vagyok, drága – udvarolt ismételten. – Na, gyere haver, szerezzünk italt a hölgyeknek! – vitte magával Kerót, mire mi kettesben maradtunk Ewelinnel.
– Keró nagyon rendes – szólalt meg Ewelin, mikor hallótávolságon kívülre kerültek.
– És a maga módján helyes is – bólintottam diplomatikusan.
– Okos, figyelmes – sorolta tovább, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Láthatóan vonzódott a fiú iránt, de ő se tudta bevallani ezt magának vagy csak még most barátkozott a gondolattal.
– Tetszik neked? – kérdeztem rá merészen, hátha ösztönből rávágja az igazat.
– Talán… nem tudom. Néha olyan bizonytalan, és nem is biztos, hogy tetszem neki…
– Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, és egyébként is. Ott vagy te, aki ezeket könnyedén ellensúlyozza. – Fejtettem ki a véleményemet. – Határozottan összeilletek. Erős, magabiztos nő vagy, aki még nagyon csinos is.
– Ne mondj ilyeneket! – szégyenlősködött. – Nem tudom, hogy van-e időm egy kapcsolatra.
– Arra mindig van idő – ingattam a fejemet. – Csak nézz meg engem és Nevrát.
– Ti tökéletesek vagytok – válaszolt meglepetten. – Megszelídítetted, és az Árnyék gárdát is mintha nem csak ő vezetné, hanem te is. Annyira egy hullámhosszon vagytok. Irigylésre méltó. – Elgondolkodva hallgattam a szavait. Talán kicsit igaza volt, túl idillinek tűnt a kapcsolatom vele, de hiszen ez is volt a feladatom… A bácsikám ezt akarta, hogy jöjjek össze valamelyik gárdavezetővel és ez által szilárdítsam meg a helyemet. Az elején ez hajtott, aztán megismertem Nevrát. Kellettem neki, mert én, én voltam és nem a Vérvonal tagja. Nem a bennem rejlő mágiát látta, ahogy Soraya mester és a bácsikám. Leanét látta, ahogy én is benne Nevrát, nem az Árnyék gárda vezérét.
– Hiszen ti is így vagytok Ezarel-lel, nem? – hoztam fel a témát, hátha ezzel elhessentem a negatív gondolataimat. – Nagyon jó csapatot alkottok, te vagy a jobb keze – világítottam rá.
– Ez így van, de mi nem vagyunk és nem is leszünk egy pár – kuncogott fel. Valóban, elég abszurdnak tűnt ezt a lehetőség. – Szakmailag mindketten elismerjük egymást, ahogy te és Nevra, de ti nem csak a gárdában egészítitek ki egymást, hanem a való életben is. Csak rátok kell nézni, és te sem kételkedsz ebben, tudom. – Olyan volt, mintha most engem próbált volna nyugtatni, pedig tényleg semmi kétségem nem volt afelől, hogy én és Nevra összeillünk-e. Ugyan Karenn, és még jó páran nem kedveltek, nem szívesen láttak a főhadiszálláson, mégis otthon éreztem magam itt. Biztonságban voltam minden rossz ellenére, és Lorelei-nek sem szabadott itt hagynia ezt a menedéket. Most az egyszer nem hagyhatom, hogy a nagybátyám megzsaroljon. Anya se akarná.
– Hölgyeim, megérkeztünk – jelent meg Nevra és Keró. Ewelinnel mindent tudóan egymásra néztünk, összemosolyogtunk.
– Egy próbát megér – kacsintottam rá, és Nevrához léptem. – Margarita koktél? – pillantottam rá vigyorogva. – Mindig tudod, hogy mire van szükségem – nyomtam puszit az arcára.
– Hm… Tudom, cica, tudom – húzott vissza, hogy csókot lophasson tőlem. Nevra ajkain éreztem a legutóbb elfogyasztott vér ízét, vámpírösztöneim egy pillanatra előtörtek. Talán jobb is volt, hogy nem valami véreset hozott nekem. Nem szerettem „bevadulni”, ahogy én hívtam azt a nyers erőt, ami a vér fogyasztása után rám tört.
– Khm… – Keró zavarba jött tőlünk, így aztán meglepetten engedtem el Nevrát. Hát igen, társaságban voltunk, el is felejtettem.
– Bocsánat – pirultam el. Nevrát persze sosem zavarta az ilyen.
– Semmi gond.
– Tessék Ewelin, ezt neked hoztam – nyújtott át egy koktélt az elfnek.
– Köszönöm – mosolyogott rá boldogan. – Mit gondolsz, ha megittam táncolunk még egyet? – érdeklődött átvéve az irányító szerepét. Érdekesek voltak így együtt.
– Ha szeretnél, akkor szívesen.

Mi végül nem csatlakoztunk a következő tánchoz, inkább csak figyeltem a tömeget. Néha előbukkantak Ykhar fülei, ahogy Valkyonnal próbál táncolni, akinek láthatóan nem ment olyan jól, mint szerette volna, de azért vidámnak tűntek. Ewelin és Keró is boldogan keringtek. Leiftan Miikóval táncolt, az öcsém Alajeával forgott. Szóval mindenki elvolt. Csak Miriamot láttam kicsit szomorkásnak, ahogy a tömeget kémlelte Christin mellett állva. A testőre elegánsabb ruhában volt, mint ahogy mindenki, de egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Szigorúan őrizte Miriamot.
– Jó lenne veled is táncolni – hallottam meg Miriam szavait, mikor hallótávolságon belülre kerültünk.
– Sajnálom, Miriam – válaszolt lehangoltan a nő. Egy pillanatra furán éreztem magamat, mintha kihallgattam volna egy beszélgetést, de nem volt időm visszafordulni, mert Miriam kiszúrt minket és ugrálva elénk sietett.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy, Leane! Már annyira hiányoltalak. Nem láttalak, mióta elkísérted Wooding urat és a fiát. Jaj, a Szellemekre! Nem is értem, miért jöttek ide! – hadarta nagy lelkesen, hevesen gesztikulálva.
– Nyugi, nyugi, nem kell ilyen hevesen – javasoltam.
– Előbb voltam Lorelei-nél, annyira örülök neki, hogy a bátyám vigyáz rá – csiripelte vékonyka hangján. Hiába, még csak egy eszeveszett tini volt.
– Ezarel nagyon figyelmes – jegyezte meg Nevra kétértelműen, mire csak ingattam a fejem. De talán igaza volt.
– A bátyám mindig is figyelmes volt – szúrt oda dacosan. Nem kedvelte Nevrát, és ennek hangot is adott.
– Persze, persze – hagyta rá Nevra hanyagul. Nem volt kedve vitázni, amit meg is értettem. Itt csak Miriam győzött volna, ha vitára kerül a sor, az pedig nem izgalmas.

Hosszúra nyúlt a bál. Rengeteget táncoltam Nevrával, ittunk és élveztük a jó zenét. Összességében az est végére sikerült elfelejtenem a nagybátyámat, a kérését és Ashton feltűnő viselkedését. Örültem neki, így sokkal jobban tudtam kikapcsolódni. Már szükségem volt rá, hiszen Soraya mester rengeteg feladattal bízott meg, plusz még ott vannak a gárdabeli feladatok is. Úgy éreztem, mintha mostanában túlvállaltam volna magamat.
– Szeretlek – suttogta a fülembe Nevra, mikor átléptük a szobám ajtaját. Gyakorlatilag már itt élt velem, és nem mindig a szex miatt jött át.
– Tudom, Nevra – néztem a szemébe mélyen, őszintén. – Én is szeretlek téged, el sem tudod képzelni, hogy mennyire… – ingattam a fejem átszellemülten. Legszívesebben sírni támadt volna kedvem, annyira mély, megható pillanat volt ez a vallomás. Pedig már ezerszer mondtuk egymásnak, ha nem többször és most mégis valamivel több volt, mint eddig.
– Leane… – suttogta a nevem áhitatosan. Ott álltunk az ajtómba, épphogy becsuktam. Csak az ablakon beszökő holdfény adott némi megvilágítást az arcunknak… Valami furcsán boldog érzés kerített hatalmába, ahogy kimondta a nevemet, mint mikor először randiztunk. Emlékszem, a tengerparton voltunk, és…
Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert Nevra kezében megcsillant valamit. Egy kicsike, aranyozott valami, aprócska vörös kővel a közepén. Gyorsan kapcsoltam, ez egy gyűrű volt, nem is akármilyen.
– Nevra, ez… – pislogtam rá döbbenten. Olyan volt, mintha ő is hasonlóan izgatott, feszült lett volna.
– Leszel a feleségem, Leane? – csak néztem rá, majd a gyűrűre és vissza. Tudtam, hogy miről szól ez, egy egész életnyi kötődésről, bizalomról és hűségről. Mindig is bíztam Nevra szerelmében, de sosem gondoltam, hogy egy napon majd felteszi nekem ezt a kérdést…
– Hogy jutott eszedbe ilyen? – néztem rá még mindig elvarázsolva, őrlődve a válaszon. Bíznom kell benne, de ő nem tudja, hogy én ki vagyok…
– Nem érdekel, hogy miként tekint rád a gárda, hogy Soraya mester tanítványa vagy. Esetleg az, hogy mit mondanak rólad mások. Nekem te kellesz, Leane. Csak te és senki más. Ha igent, ha nemet válaszolsz… – emelte fel a gyűrűt. A vörös kő csillogott a holdfényben, kérdéseket vetett fel bennem, de azokkal nem most kellett foglalkoznom. Egyetlen kérdés volt az, amire felelnem kellett.
– Nevra, köszönöm – sóhajtottam mosolyogva. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer felteszed ezt a kérdést nekem. Már ez is hatalmas öröm! – vigyorodtam el egyre boldogabban. – Még szép, hogy igen, igen! – ismételgettem, míg Nevra fel nem fogta. – Igen, igen. Igen! – csókoltam meg lendületesen, szenvedélyesen. Azt akartam, hogy érezze azt, amit én.
– Én vagyok a legboldogabb… – nyögte ki, mikor elengedtem és felhúzhatta a gyűrűt az ujjamra.
– Mi vagyunk a legboldogabbak… – javítottam ki egy gyengéd csókkal elnémítva a hajdani barátomat, aki mostantól a vőlegényem volt…