30: Az ajtó – (második rész)

Cordelia szemszöge:

Amióta felszabadultam, olyan hatalmat éreztem magamban, amit talán még életemben sem. A Loreleinek nevezett jégboszorkányban az a mágia lakozott, ami csakis az őseinktől származhatott. Talán pont ezért döntött Sarah az élete mellett, hogy a későbbiekben elvehesse az erejét vagy azt kihasználva részt nyerjen a Vérvonal ügyeiben. Az alapítók közül már így is a karmai közé került egy… Utáltam érte. Megtévesztette az Orákulumot, az elvakult hitével halhatatlanságot nyert, pedig ugyanolyan gonosz és kegyetlen maradt, mint előtte.

Lorelei reszketett a hidegtől, de nem rémült meg a kékes fényben derengő folyosótól. Szellemhez hűen mindenhol pókhálók voltak, por lepte a falakat, padlót, pedig havi szinten volt egy-két látogatóm a gárdák vezetői közül. Nem kedveltem őket, bár úgy éreztem, Nevra pozitívan érez irányomban, mégis én utáltam őt is, ahogy Miikot és Leiftant is. Ezarel alig járt hozzám, Keró sosem beszélt velem, ha jött. Egyedül Valkyonnal tudtam társalogni. Mindig megértette a problémáimat, mert neki elmesélhettem, hogy mennyire magányos vagyok. Viszont mostanában ő is nagyon ritkán kereste fel a titkos könyvtárat, ahogy mindenki más. Szinte észre sem vették, a mai napig, hogy felszabadultam a hely fogságából.
– Sajnálom, hogy ilyen hideg vesz körbe. A szellemek sajátossága – fordultam felé elgondolkozva. – Tudod, annak idején az Orákulum engem bízott meg Eel könyvtárának őrzésével, de a háborúk közben meghaltam és Xianghua, az első halhatatlan, ki akkoriban csak egy tanonc volt, idekötött a könyvtárhoz. Örök bolyongásra és őrzésre ítélve. Azóta az ő hatalma is erősebb lett, ahogy az én tudásom is. Az első pár száz évben könnyedén megtörhettem volna átkom, ha nem fogadom el sorsomat – kezdtem el mesélni neki, hátha ettől kicsit megnyugszik majd. A légzése egyre szaporább volt, szorosabban ölelte magát körbe. Bizonyosan fázott.
– Mennyi idős vagy? – kérdezte elképedve.
– Magam sem tudom… Nem számolom már egy jó ideje. Beletörődtem, és egyébként is… – perdültem meg tengelyem körül. – Örökké létezem, és még azután is. Ha nem itt, akkor majd a földi világban – kuncogtam fel belegondolva, hogy milyen vígan élhetnék kísértetként, ha egyszer átjutok az emberek dimenziójába. Féktelen ijesztgetés, sikítozás, rémisztő hangok és természetesen egy szép, nagy kastély, aminek mindenki csodájára jár, és idegbetegen távoznak, mikor rájönnek, hogy ténylegesen szellemjárta épület.
– Pozitívnak tűnsz…
– Te pedig nem félsz, pedig egy szellem vagyok – világítottam rá. – Ez még Eldaryában is furcsaság, hidd el nekem! – mutattam rá nagy kegyesen, de mintha meg sem hallotta volna.
Beszélgetés közben ugyanis megérkeztünk, és Lorelei elé tárulhatott az én kis szentélyem. Több száz végtelennek látszó, sötét folyosó könyvespolcokból. Derengő kék fény, mely a mennyezeten szikrázó csillagokból származott. Egy halandó számára káprázatos lehetett. Számomra már túl ismerős, túl egyhangú. Megkeserítették a létezésem, mégse tudnám örökre itt hagyni ezt a helyet. A lelkem kötődik, pedig már szabad lettem.
– Gyönyörű… – Csak mosolyogtam a meglepettségén. Tipikus.
– A titkos, lezárt könyvtár minden polca, könyve mágiával van feltöltve, de mindez csak körítés. Rajtam kívül senki se olvassa őket, csak Miiko és Leiftan. Ha tudásra van szükségük a gárdavezetőknek, akkor én keresem meg és olvasom fel nekik a választ. Ez volt eddig a feladatom, így őrizve a tudást – vezettem beljebb.
– Most mégis idehoztál – mutatott rá, mire ismét csak vállat vontam.
– Szabaddá tettél, ez a minimum – mosolyogtam. Nem érdekelt semmi se. – A magam ura vagyok, azt csinálok, amit akarok. De ezt még nem tudja Eel gárdája, szerencsére. Bár, nem mintha bármit is tehetnének ellenem. A tudás, amit itt felhalmoztak, mind az enyém. Többre vagyok képes, mint halálomkor. Hatalmasabb lettem bármelyik jégboszorkánynál, és neked köszönhetően eme erő felszabadult! – vezettem be azt, mit mutatni szerettem volna neki.
Egy hatalmas tükör előtt álltunk meg. Antik, bronzos virágminták szegélyezték kristálytiszta tükrét, melyben csak Lorelei látszódott. A szellemlét átka… Csak a holdfényben láthattam a saját tükörképemet.
– Az emlékeid nem adhatom vissza, és nem fogod valósnak érezni, mert Sarah tett róla, de itt visszatekinthetsz a múltba… Csak koncentrálj arra, amit látni szeretnél!
– Hogyan? – most ijedt meg először, de hangjában kíváncsiság bujkált. Erősebb volt ő minden félelménél.
– Csak érintsd meg, és koncentrálj arra, amit látni akarsz. Most próbáld megragadni azt az emléket, ami még él benned, a küldetést – vezettem fel óvatosan. – De ne engedj a csábításnak, és emlékezz rá, hogy ezek csak emlékek, mert különben elveszhetsz bennük és sosem térsz vissza ebbe az idősíkba. Érted? – figyelmeztettem óvatosan, hangsúlyozva minden veszélyt.
– Megcsinálom!
– Tudom – érintettem meg a vállát bíztatóan, még mielőtt a tükörhöz ért volna.

Lorelei szemszöge:

Az egész könyvtár olyan átlagos volt, hogy meglepődni se tudtam rajta. A legegyszerűbb fapolcokon súlyos, vaskos könyvek sorakoztak, soraik pedig mintha a végtelenbe nyúltak volna. Nem foglalt le olyan sokáig, mert Cordelia beszéde sokkal fontosabb volt számomra. Figyelmesen hallgattam minden szavát, a tükör láttán pedig azonnal felbátorodtam. Most végre mindent megtudok! Mindent, amit elrejtettek előlem.

A tükör halovány derengésbe kezdett, ahogy hozzáértem és felidéztem a küldetésre indulásunk legelső pillanatát. Ezarel valami viccet dobott be, miközben helyeslően bólogatott Ewelin utasításait hallgatva. Csak a szokásos, tátogta nekem, mire a nő csak ciccegett egyet és utunkra engedett. Ezarel volt az Abszint gárda vezére, nem kellett neki útbaigazítás…
Elhomályosodott a látásom, és hirtelen külső szemlélőként pillantottam meg magunkat, ahogy az ösvényen haladunk. Ezarel mesélt a Vérvonalról, rúnákról és pecsétekről…
A következő pár órában megrohantak az emlékek, félelem, pánik, majd elutasítás lett rajtam úrrá. Amit láttam, az hihetetlen volt számomra: mégis én mentettem meg magunkat a fekete kutyák elől, és utána én voltam az, aki hóvihart hozott egész Eelre, mert egy jégboszorkány vagyok. Nem bírtam kontrollálni magamat, ezért Sarah úgy döntött, meg kell halnom… Alajea árult el… Amíg Leane a Vérvonal tagja, én nem használhatom a jégboszorkányerőmet… Elvették az emlékeim… Robert mindenről tudott… Miiko is ismeri a származásom, a boszorkányságom…

Megdöbbenve ébredtem a kábulatból. Órákat töltöttem a tükör előtt, a múltban. Eközben Cordelia mindvégig ott állhatott mellettem, mert mikor ébredtem, ugyanazzal a nyugodt mosollyal fogadott, mint előtte.
– Nem értem, hogy bírtam ki… – néztem rá, majd vissza a tükörképemre.
– Már van célod, ezért nem is ijeszt meg annyira, mint amikor benne voltál. Ezt az egyet megköszönheted Sarahnak, ő mentett meg a depressziótól – válaszolt készségesen. – Nem voltál jó állapotban, mióta itt vagy Eldaryában – folytatta mindentudón, miközben meglepetésemre egy pokrócot terített vállamra.
– Köszönöm – hálálkodtam, hiszen tényleg egyre hidegebb volt.
– Ez a minimum – bólintott. – Amikor ideértél rosszul voltál, mindenki azt hiszi, hogy ténylegesen a bájital miatt nem emlékszel, de igazából csak a sokk tette ezt veled. – Ez nekem is új volt, hiszen mikor először találkoztam azzal a férfivel, Ashtonnal, azonnal beugrottak képek, és Ezarel szerint is múlott a bájital hatása, azért.
– Hogy érted ezt? – szóltam közbe rémülten. Nem számítottam mindenféle komplikációra.
– Nem tudom, mi történt – fordult el tőlem. – Viszont azt tudom, hogy a környezeted sok információt elrejt előled. Ez pedig még nekem is fura. Például hónapokkal ezelőtt járt itt Miiko, hogy a tiltott könyvekről kérdezzen, amiket Ezarel olvasott…
– Emlékszem! Onnan szedte, hogy jégboszorkány vagyok, igaz? – Enyhe izgalom lett úrrá rajtam, és miután a szavak értelmüket nyerték, némi bosszúság is. Valaki ismét hazudott volna?
– Én mondtam el neki, a tiltott könyveket évszázadok óta nem olvasta senki se, mert azok feketemágiát rejtenek, és a gonosz, halhatatlan ikrek könyvei.
– De akkor miért ezt mondták nekem? – néztem rá kétkedve. Semmi logika nem volt ebben.
– Én ajánlottam Ezarelnek ezt. Könnyedén kihúzhatta magát a slamasztikából azzal, hogy a téged ért különös feketemágiával kevert felejtés bájital után kutatott. – Elképedve néztem Cordeliára, mert ezek szerint mindent ő irányított a háttérből.
– Ez nekem túl sok – sóhajtottam fáradtan, még jobban összehúzva a rajtam lévő pokrócot. Álmos és szomorú lettem.
– Megértem, Lorelei – nyugtatott kedvesen. – Mindössze azért hívtalak ma ide, hogy megismerd azt, amit elvettek tőled és biztosítsalak a további támogatásomról – hajolt meg előttem. – Egyúttal pedig tudnod kell, hogy a könyvtáram bármikor a rendelkezésedre áll. Bármilyen információt kérsz, én segíthetek.
– Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm! – örültem meg az ajánlatnak, hiszen így talán több információt tudhatok meg a Vérvonalról és Eel konfliktusáról, önmagamról, a családomról.
– És még egy valami lenne – kezdett bele határozottan. – Pár nap múlva megérkezik az Elior őrzője…
– Miriam? – pislogtam meglepetten. Azt hittem, hogy ő csak a mesterrel hagyja el a kastélyt, vagy ahol élnek.
– Igen – bólintott. – Rá kell venned, hogy látogassa meg a ti Sarah úrnőtöket… Van ott valaki, akit ezzel kiválthattok – jelent meg a kezében egy ezüstszínű erszényke. – Hozd le Miriamot és Leanét hozzám, hogy elmagyarázhassam, mi van ebben.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, Cordelia – ígértem meg szó nélkül, pedig ezernyi kérdésem lett volna. Mégse tettem fel őket, még nem jött el az ideje.
– Köszönöm, Lorelei. Pont olyan vagy, mint amilyennek a tükör mutatta – mosolygott rám ellágyulva.

Nem sokkal később már siettem vissza szobámba. Hajnal volt, néhány gárdistával össze is futottam a folyosón. Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyien kelnek ilyen korán, hiszen odakinn épphogy világosodott. A konyhából palacsinta illata szállt ki, megkordult rá gyomrom, mégis álmosabb és fáradtabb voltam annál, hogy étkezni menjek. Egyszerűen csak a szobámba menekültem, hogy aludjak pár órát…
Kérdések jártak a fejemben. Nem tudtam, hogy beszéljek-e az emlékekről Ezarelnek vagy Leanénak… Mindenesetre végre megkaptam a választ, az értelmét annak, amiért Eldaryában vagyok: megtudni az igazat a családomról. Anya halála, nagypapa hercegi titulusa, nagymama jégboszorkánysága… Kezdtem úgy érezni, hogy tényleg nem vagyok egy átlagos ember.

Advertisements

29: Az ajtó – (első rész)

Lorelei szemszöge:

Mint minden nap, ma is a könyvtárban zártam a napomat. Egész nap próbáltam feldolgozni, hogy mi most akkor Ezarellel randizgatni fogunk, mert elhívott a hétvégére, hogy vacsorázzunk együtt valahol a városban. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen kedves lesz és elhív, vagy egyáltalán normális módon, ahogy az emberek világában szokás, udvarolni fog. Pedig egészen úgy tűnt a viselkedése alapján, aminek rendkívüli módon örültem. Ugyan még mindig mentem volna haza, de a szívemet idekötötte Ezarel, ezért úgy döntöttem, ideje a sarkamra állnom és válaszokat találnom mindenre. Leginkább a Vérvonal zavart: az, hogy alig ismerem őket, a történelmüket, tudásukat, mégis Leane és Robert is a bizalmamat kérték… Nehezen emésztettem meg ezt, de a békesség kedvéért csak bólintottam mindenre és nem kérdeztem, hiszen úgysem meséltek volna. Épp ezért keltette fel annyira az érdeklődésemet a könyvtár lezárt része, amit még egy faliszőnyeggel is elrejtettek a kíváncsiskodók elől. Túlzásnak találtam…
Ezért pár nappal a tudomásomra jutása után, nagyban az ablakokat pucoltam a könyvtárban, teljesen egyedül, mikor hideg fuvallat söpört végig a soron. Nem csak kirázott a hideg, hanem egyenesen a csontomig hatolt. Némileg ijedten fordultam meg, de csak olvadó hópelyheket találtam a padlón, és a megszokott meleg is gyorsan visszatért. Nagyon ritkán fordult elő velem, de mindig csak, ha egyedül voltam. Nem értettem, mégis mi történik, viszont nem féltem tőle, ami még engem is meglepett. Ez az érzés, a szellő hívott és jelezni akart. Az intuícióimban pedig jobban megbíztam, mint bármi másban eddig. Talán épp az a nő jelzett nekem, akit a parton láttam…
A harmadik hideg fuvallat éjjelén merészkedtem ki a könyvtárba, hogy valahogy bejussak az ajtón. Egy érzés vezérelt, még kulcsot se kerestem hozzá… Kihaltnak tűnt az egész főhadiszállás, csak néhány lámpa pislákolt, halovány derengést adva a folyosóknak. A könyvtárba lépve vaksötét lett, hiszen itt semmi szükség nem volt az éjjeli világításra.
Egy gyertyát meggyújtva haladtam tovább, és így még ijesztőbb lett néhány beugró. A polcok, könyvek és minden más rémisztő árnyékot vetettek, ahogy megvilágítottam őket. Szám szélét rágva, többször is megtorpanva, kétkedve. Biztosan jó ötlet ez? Ha megtudják, hogy a tiltás ellenére bemerészkedtem a lezárt könyvtárba, még börtönbe is vethetnek… Megéri?
Kételkedtem magamban, hiszen nem biztos, hogy ennyit kellene kockáztatnom, mégis minden egyes kérdés után csak még erősebben élt bennem az elhatározás, mi szerint tudnom kell, mi van ott benn. Talán választ kapok a kérdéseimre…

A szőnyeghez érve még körbenéztem párszor, mire bátorságot merítettem és félrehúztam. A rács még mindig ugyanolyan szorosan elzárta előlem magát az ajtót, és persze hirtelen rájöttem, hogy bizony ezt tényleg nem fogom tudni kinyitni. Kell hozzá egy kulcs… Mire is számítottam, mikor mindenféle eszköz nélkül elindultam ide?
Megdörzsöltem a szemeim, nagyot fújtam, és visszaengedtem a szőnyeget. Semmi értelme… Ám ekkor ismét jeges fuvallat tört be a könyvtárba, mire ijedten bújtam el az egyik polc mögé és gyors a gyertyámat is elfújtam. Lehet, hogy itt van valaki, és ha meglát nem fogom tudni kimagyarázni magamat… Igazam is volt. Nemsokára léptek zajára, és egy másik gyertya fényére eszméltem fel. A polc mellől dobozok mellé bújtam, így ha erre járt bárki és bevilágított a sorba, akkor nem találhatott meg.
Nemsokára igazam is lett. A jeges szellő erősödött, ahogy a léptek zaja is. Erős, határozott, lépések kopogtak a padlón, csizmában volt az éjjeli látogató. Egyik lábát mintha kímélte volna, tompábbnak hallottam koppanásokat.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? – búgta egy nő. Magas hangon csilingeltek szavai, és folyton csak ezt az egy kérdést hajtogatta.
– Rejtegetsz előlem valamit, Cordelia? – Leiftan kedves, megdöbbent hangja ütötte meg fülem. Mit keres ő itt éjnek idején? És ki az a Cordelia? Még sosem hallottam hasonló nevű lányról se a gárdában…
– Egyetlen egy kérdést tettem fel neked, Leiftan. Válaszolsz, vagy kénytelen leszek más módszerrel szóra bírni! – A csilingelő szoprán most fenyegetőbe váltott át, egyértelműen éreztetve a férfival a felsőbbrendűségét.
– Csak keresek valamit… – ekkor értek a szőnyeghez. Ijedten kuporodtam össze. Még hidegebb lett a levegő, de ami még jobban elgondolkoztatott, az az árnyékok voltak… Azaz csak Leiftan árnyékát láttam. A Cordelia nevű nő nem volt itt, hiszen az árnyéka hiányzott.
– Miiko nem adott engedélyt! – szólt fel erélyesen a nő, mire én is kikukucskáltam.
A még nem teljesen gyógyult Leiftan épp felnyitotta volna azt a bizonyos ajtót, mire az egészet jégvirágok lepték el. De mindez nem számított furcsának, mert közvetlenül ezután a tengerparton látott nő jelent meg. Fehér stólája szikrázott, kék ruhája fodrain hópelyhek ültek, hosszú fehér haja térdéig ért, és a kezében tartott pálcát egyenesen Leiftannak szegezte. Szigorúan meredt rá. Mandulavágású szemei összeszőkültek, arca dühösnek tűnt.
– Nem érdekel Miiko. A jobbkeze vagyok, engedj be! – erősködött Leiftan szokatlanul ingerülten. Ugyan még nem sokat beszéltem vele, de amennyire tudtam, kifejezetten nyugodt és diplomatikus személyiséggel rendelkezett, aki inkább a békésebb megoldások híve.
Mégis a nőnek rontott, akin legnagyobb meglepetésemre simán átsétált…

Bizony ám, egy szellem állt ott, és őrizte a könyvtár bejáratát. Leiftan az ajtónak ütközött, bosszúsan fordult vissza. Cordelia kuncogva fordult feléje, majd pálcájával intve még vastagabb jéggel fedte be az ajtót.
Mindketten döbbenten álltunk, még arról is elfeledkeztem, miként kell levegőt venni.
– Talán meggondoltam volna magam, ha kedvesebben viselkedsz. De most arra kell utasítsalak, hogy hagyd el a könyvtárat és ne is gyere a közelembe! Számodra nincs itt semmi hasznos, bármit is akarsz… – válaszolt csilingelő hangon, aminek nyomán még jegesebb, hidegebb lett a levegő, mint eddig. Semmi kétségem se volt afelől, hogy mindezt a szellemnek tudhatom be.
– Jelenteni fogom Miikonak az eseted. Nem szabadna itt lenned. – Jól hallottam? Leiftan határozottan megfenyegette a nőt, ki erre csak egy vállrándítással reagált.
– Nem tud tenni semmit se. A mágia, ami nem is olyan rég felszabadult, megtörte láncaim, és oda megyek, ahova akarok – körbe lebegte Leiftant, majd egy pillanatra megállt… Úgy tűnt, mintha észrevett volna, de egy arcizma se rándult, mikor felém pillantott. Talán csak megérezte a jelenlétem, hiszen ő mégis csak egy szellem… Mindezek ellenére még jobban megbújtam rejtekhelyemen.
– Miiko erős, az Orákulum segíti, téged is visszaküldhet a könyvtáradba. – Vészjóslónak hangzott mindez, Cordelia mégis hangosan felkacagott. Arcán apró gödrök jelentek meg a mosolygás közben, szemei kristályként csillogtak.
– Az erő, ami elszakította láncaim, sokkal hatalmasabb, mint a te Miikod. És nem hagyom, hogy még több jégboszorkány felejtse el kilétét. A ti Sarah úrnőtök napjai megvannak számlálva… – Nem láttam mi történik, meghúzódtam a dobozok mögött, így csak elképzelni tudtam, hogy Cordelia miként tájékoztatja Leiftant. Vészjóslóan, magabiztosan… Határozottan tudta, miről beszél. Vajon mennyi idős lehet? És mégis mire utalt? Jégboszorkányok, akik elfelejtik a származásukat? Miről van szó? nem értettem, és még a fejem is megfájdult, ahogy próbáltam összerakni a kirakóst.
– Butaságokat beszélsz. Elment az eszed! – vágta fejéhez Leiftan, és mintha sarkon fordult volna. Léptek zaját hallottam, távolodó fényt. A férfit faképnél hagyta a szellemet, vagy talán az is vele tartott? Nem tudtam eldönteni, pláne ebben a vaksötétben… Így hát továbbra is ott kuporogtam, remélve a legjobbakat.
– Búúú! – jelent meg ekkor az arcom előtt valaki. Ijedtemben még fel is ugrottam, de döbbenetem se tartott sokáig, hiszen a szellemnő kuncogva figyelt engem. – Te igazán megijedtél? Tudod mióta nem ijedtek meg tőlem emberek? – nevetett visszafogva magát. – Fantasztikus!
– Őőő… Bocsi – nyögtem ki nagy nehezen.
– Nincs miért bocsánatot kérned, ez igazán vicces volt. Rég nem szórakoztam – mosolyodott el gyengéden. Most még jobban szemügyre tudtam venni őt. Alakja tompa világoskék fényt árasztott, és ténylegesen hópelyhek vették körbe. Varázslatosnak hatott.
– Én igazán nem akartam hallgatózni… – vallottam be teljesen hirtelen.
– Tudom, hiszen én magam hívtalak ide. Leiftan pedig rosszkor volt rossz helyen. Előfordul – vont vállat egykedvűen, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Kétkedve fogadtam el, de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon milyen érzés hozzáérni egy szellemhez.
Nem ért meglepetés. A nő bőre hideg volt, szinte jeges, mintha órákat töltött volna a téli mínuszokban. A tapintása viszont meglepően lágy, selymes, mint a szatén, mégis emberi, valóságos érzés fogott el. Nem gondoltam volna, hogy egy szellemmel van dolgom, ha nem vallja be saját maga.
– Miért hívtál ide? – kérdeztem kétkedve.
– Meg akartam köszönni, amit értem tettél. A varázserőd kiszabadított, amiért létezésem utolsó napjáig hálás leszek. Évszázadokat töltöttem a könyvtár tiltott részlegéhez láncolva, de te, igen te voltál az, aki csodálatos erőddel minden láncomat elszakítottad. – Nem értettem, hogy milyen varázserőről áradozik, mit műveltem, amiért hálás nekem, így aztán válaszolnom se sikerült. Ő csak itt pörgött, forgott, arcán boldog mosollyal áradozott a csodáról.
– De én nem tudok varázsolni… – szóltam közbe tétován, mire megdermedt előttem. Arcán komoly fintor jelent meg, szemei elkomorodtak, jeges szellő járt körül minket.
– Sarah átka elvesz tőlünk mindent. A szabadságomért börtönnel fizettél. Megteszek mindent, amit csak lehet – hajolt meg előttem méltóságteljesen.
– Összezavarsz. Nem tudok semmiféle Sarahról, átokról sem. Magyarázd meg, kérlek – fordultam hozzá nyugalommal. Még én is meglepődtem saját magamon, hiszen eddig a legtöbb alkalommal hisztérikusan, dühösen reagáltam mindenre, ami valamiféle mágikus titkot fedett fel előttem.
– Elvette az emlékeid, és megkötött. Nem tudod használni varázserőd, mert ő így kívánja – válaszolt komoran, fagyos hangnemben. Sütött a düh és szomorúság szavaiból. Láthatóan gyűlölte ezt a Saraht és nem is rejtette véka alá a véleményét.
– Miért hihetek neked? – vetettem fel szkeptikusan.
– Egy többszáz éves szellem vagyok. Egy olyan jégboszorkány-dinasztia tagja, akik mindig is nagyra becsülték a Charpentier családot. A Vérvonalhoz ennek semmi köze, mégis rajtad keresztül összekötődik a két ág. Végtelenül szomorú vagyok miatta, de jégboszorkányként támogatnom kell a társaim, kedves Lorelei. – Hihetően hangzott, pedig nem adott hitelt szavainak, mégis ahogy a kristályként csillogó szemekbe pillantottam, úgy éreztem ő az első, aki nem akar átverni vagy rávenni valamire.
– Elmeséled mi történt? Hogy szabadított ki téged az én varázserőm? És mi történt velem? – Hideg nyugalom lett rajtam úrrá, kényelmesen éreztem magam egy szellem társaságában, amit feltételezem nem sok ember mondhatna el magáról.
– Természetesen, de gyere velem a könyvtáramba. Ott senki se zaklathat minket… És kérlek, szólíts Cordeliának. Cordelia Avenux voltam, mikor még éltem.
– Rendben, Cordelia – mosolyogtam rá kedvesen, miközben az ajtó elé léptünk.
A rácsok egy intésre visszahúzódtak a falba, majd jégkristályok lepték el az egész ajtót és hosszas nyikorgás után önmagától kinyílt… Keskeny, sötét folyosót pillantottam meg, és hagytam, hogy Cordelia menjen előre.
Miután én is beléptem, az ajtó ismét önmagától bezárult, de a nő jelenléte megnyugtatott. Azt hiszem ennél rosszabb már nem lehet, hiszen egy számomra idegen világba kerültem hónapokkal ezelőtt. A múltamat mindenféle fantasy történet színesíti, és állítólag még az emlékeimet, illetve a varázserőmet is elvették tőlem. Plusz, ebben az új világban sikeresen beleszerelmesedtem egy kékhajú, komisz elfbe… Azt hiszem, ennél igazán nem lehetne kacifántosabb az életem…

28: Tiszta lappal

Lorelei szemszöge:

Mikor felkeltem egészen bénult voltam, és mintha több napig aludtam volna. Kimerültnek is éreztem magam, enyhén fájtak a végtagjaim, és hatalmas ürességet éreztem, mintha valamit elfelejtettem volna. Ewelin egész nap velem volt, ápolgatott, beszélgetett velem. Mint kiderült, a tűzliliomért indított küldetésünkön sikerült beleesnem a mérgezett tóba, aminek köszönhetően jó pár napra magatehetetlenül feküdtem az ágyamon. Tipikus én, bár azért sántított egy kicsit a dolog, mégis elfogadtam. Biztosan bevertem a fejem és ezért nem emlékszem semmire se. A küldetés egyébként sikeresen zárult, Ezarel meghozta a tűzliliomot velem együtt, aminek köszönhetően Leiftan és Nevra is szépen javultak, de ahogy megtudtam, Nevrát még mindig nem sikerült felébreszteni a kómából. Leane épp ezért talán még aggodalmasabbnak tűnt, mikor meglátogatott. Rövid ideig maradt, idegesebb volt a szokásosnál és mintha nem találta volna a helyét. Nem értettem, de tényleg betudtam annak, ami a barátjával történt. Nehéz lehet feldolgozni.

Teltek a napok s hetek, de nem történt semmi érdekes. Leiftan teljesen felgyógyult, elmesélte, hogy egy falka fekete kutya támadt rájuk a küldetés során, és nagyon nehezen tudtak elmenekülni. Mintha őriztek volna valamit, vagyis úgy vélte a férfi, mivel az elmondása szerint egy bizonyos idő után a falka hirtelen megtorpant és már nem követték őket. Ezután értek az erdőbe, majd jöttek a szellemek… Ennyi volt a publikus információ, mert mindannyian gyanítottuk, hogy négyszemközt, mikor csak a gárdavezetők és Miiko voltak a Kristályteremben, Leiftan sokkal több, részletesebb információt osztott meg velük. De végül is érthető volt. Néha van olyan, amit érdemes titokban tartani, nehogy pánikot okozzon.

Robert herceg és Aya távozása is gyorsan bekövetkezett. A sellőherceg úgy döntött, hogy ideje hazatérnie testvérével. Kicsit egyedül éreztem magam miatta, mindkettőjükkel egész jól megbarátkoztam, bár Aya egész végig távolságtartó volt és mintha került is volna engem. De nem csak ő, többen a gárdisták közül feltűnően távol álltak tőlem az edzéseken vagy az ebédlőben is inkább arrébb ültek, ha a közelben voltam. Alajea is hasonlóan viselkedett, ami nem nagyon érdekelt, mert Ykhar és Leane szerencsére továbbra is ugyanolyan barátságosak voltak, mint eddig. Ráadásul még Ezarel is támogatott, ami annyiban nyilvánult meg, hogy néha voltak kedvesebb megjegyzései, vagy nem szekált állandóan. Összességében a küldetés óta nagyon sok minden megváltozott, és még sejteni se sejtettem, hogy miért. Bárkit kérdeztem, vállat vont. Talán egyedül Ezarel és Robert arcán láttam némi aggodalmat, de egyikük se akart beszélni a küldetésemről és az utána lévő mély álmomról, ami napikig tartott. Ismét.
Azt hiszem, mióta itt vagyok Eldaryában, Csipkerózsika lett belőlem, mert annyit alszok. Szomorú.

Ma délután készültek elmenni Roberték. Természetesen egy kisebb csoportosulás úgy döntött, hogy elkíséri őket. Ewelin, Leane, Ezarel, Achel és én. Robert és Ezarel egész úton diskuráltak, és mintha egész jó barátokká váltak volna amióta találkoztak, vagy csak valamiféle közös érdek vezérelte őket, ami hozzám volt köthető. Feltűnően gyanúsnak találtam a viselkedésüket, de míg Ezarel egész jól színészkedett, ahogy Robert is, volt, amikor sikerült lebukniuk: nem mindig mondták ugyanazt. Árulkodó jel.

A tengerparthoz érve kicsit elkedvetlenedtem. Mindig is utáltam búcsúzkodni.
– Köszönjük a vendéglátást, remekül éreztük magunkat! – fordult felénk Robert. – Örülök, hogy megismerhettelek, Lorelei. Egy élmény volt – kezet csókolt.
– Részemről a szerencse! – mosolyogtam megilletődve. – Még találkozunk!
– Ebben biztos lehetsz – bólintott, majd Leanéhoz fordult. – Vigyázz magadra, kedves Leane! Remélem minél hamarabb beszélhetünk, ismét – kedveskedett neki is.
Majd mindenki sorban. Aya egy-egy biccentéssel búcsúzott, egyedül Ewelinnel váltott több szót. Nem értettem ezt a viselkedést, de betudtam annak, hogy csak nem ismertük meg egymást jobban a barátibb viszonyhoz. Teljesen érthető a részéről.
Picit távolabbról figyeltük őket, ahogy a vízbe lépnek, de előtte mindannyian levetkőznek. Persze háttal nekünk, mégis sokkolt a dolog. Még élt bennem a tündérmesés elképzelés, hogy a ruha csak úgy hipp-hopp eltűnik az emberről, mikor átváltozik valami teljesen mássá, de itt kérem szépen csak a nyers valóság volt. Robert és Aya egyszerre vetették be magukat a vízbe, majd a kíséretük is csatlakozott hozzájuk. Érezhető energia szabadult fel, ahogy mindannyian átváltoztak. Mintha még valamiféle fény is derengett volna a víz alatt, de ebben nem voltam biztos, mert közben egy teljesen másik emberi lény kötötte le a figyelmem. Az egyik távoli sziklaszirten állt, világoskék, csillogó köpenyét lebegtette a szél, apró, csillámszerű fehér valamik lebegtek körülötte, jegeskék ruháját mintha nem is ember készítette volna. A haja kékfehér volt, elképesztően hosszú, szinte a bokájáig ért, és a fülénél két fehér szárny helyezkedett el. A tengert kémlelte, így aztán könnyedén megfigyelhettem a kezében lévő hatalmas pálcát is. Igazán varázslatosnak tűnt, gyönyörűnek, mint Soraya mester, mégis úgy véltem, ez a nő teljesen más, mint mi. Épphogy eljutottam eddig a gondolatig, az alak megmozdult és egyenesen felénk nézett. Nem tudtam kivenni az arckifejezését, mégis olyan volt, mint aki egyenesen rám meredt. Fázni kezdtem, mintha idekinn mínuszok lennének, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb, hanem az, hogy közvetlenül ezek után a nő eltűnt. Volt-nincs csillogó, rejtélyes nőszemély, csak a jeges hideg, ami sokáig nem is múlott el.
A többiek észre se vették Őt, így hát megtartottam magamnak. Eldaryában vagyunk, itt minden lehetséges, ez pedig bizonyosan egy véletlen, mint mindig.

A nap hátralévő részében a könyvtárban segítettem Kerónak. Ykhar is felbukkant néha, de a szertelensége miatt általában inkább gyorsan tovább állt és olyan feladatokkal foglalta el magát, amivel nem tudott kárt okozni a pakolásban. Így hát egyedül voltam, mikor egy eldugott részen helyeztem el az utolsó teli dobozt is. Régi, renoválásra váró könyvek voltak benne, amikből nem rég érkezett új példány, vagy valami oknál fogva a későbbiekben a pincében kapnak helyet. Szóval ezen tevékenységem közben találtam rá egy ajtóra, mivel a faliszőnyeg mögül enyhe huzatot éreztem. Viszonylag keskeny, régi kovácsoltvas ráccsal erősítették meg. Láthatóan már jó régóta senki se nyitotta ki, mert hangos nyikorgással válaszolt, mikor megpróbáltam lenyomni a kilincset, és persze mint egy varázsszóra, Keró rögtön mögöttem termett.
– Oda neked tilos a bejárás, Lorelei – szólalt meg szigorú hangon, a frászt hozva rám.
– Én csak kíváncsi voltam – mentegetőztem megszeppenve.
– Megértem, de az a könyvtár egy elzárt részlegébe vezet, ahova a gárdavezetőkön és rajtam kívül senkinek sincs belépési engedélye. Érthető okok miatt. –  És mintegy nyomatékosítva, visszaengedte a faliszőnyeget a helyére.
– Nem akartam leskelődni, Keró. Megéreztem a huzatot… – magyarázkodtam, mire a férfi csak megrázta a fejét.
– Itt nincs semmiféle huzat. Az az ajtó hermetikusan van lezárva, még egy apró porszem sem jutna át rajta. – Meglepődtem, de hát én határozottan éreztem a levegőt, ami felőle jött… Rejtélyes aminek most már utána kell járnom. Ott csak a lezárt, titkos részlege van a könyvtárnak, biztosan nem esik semmi bajom, ha egyszer benézek oda… Mondjuk ma éjjel.

Már éjfél körül járt, mikor kibújtam az ágyból és öltözködni kezdtem. Hogy ne legyek feltűnő, inkább csak egy melegebb nadrágot és felsőt vettem fel, mint aki álmatlanságban szenved és inkább kimegy sétálgatni vagy valami ilyesmi. Persze épp, amikor készültem kinyitni az ajtót, valaki kopogott. El sem tudtam képzelni, hogy éjnek idején ki akar engem látni, így aztán résnyire nyitottam az ajtót. Meglepetésemre Ezarel tolakodott be rajta igen jókedvűen.
– Még ébren vagy, Lorelei? Annyira örülök neked! – köszöntött kipirult arccal, enyhe alkohol szagot árasztva, amiből azt szűrtem le, hogy ivott pár kortyot. Enyhén spicces állapotúnak tűnt.
– Minek köszönhetem a látogatásod ilyenkor? – szegeztem neki a kérdést, noha ez a pirospozsgás arcú, mosolygós elf sokkal jobban tetszett nekem, mint eddig. Nem értem őt, ugyanis ha a stílusával nem bántana meg mindenkit, akkor biztosan sorban állnának hozzá a lányok. Talán még Nevránál is népszerűbb lehetne.
– Csak látni szerettem volna ezeket a szép szemeket – bókolt kedveskedve, amire csak egy hitetlenkedő pillantással válaszoltam. A szívemnek nagyon tetszettek szavai, mégis tudtam, csak az enyhe részegség beszél belőle.
– Te egyedül ittál? – érdeklődtem figyelmen kívül hagyva bókját, miközben önkéntesen leült az ágyamra. Én csak az ajtóban maradtam, karba tett kézzel, lófarokba kötött hajjal, melegítőben, azaz indulásra készen.
– Ykhar, Keró, Valkyon és még Leane is jött. Legközelebb te is velünk tarthatnál – ajánlotta fel, mintha ez lenne a világ legeslegjobb ötlete. Nem volt az, de olyan ártatlanul adta elő magát, hogy nem volt szívem keresztülhúzni az elképzeléseit.
– Nem iszok alkoholt – feleltem egykedvűen. – Neked pedig aludni kellene, és nem az ágyamon… – Csattantam fel, mikor ismét önhatalmúlag eldőlt rajta és befoglalta az egészet. Mi a fene?!
– Itt alszok! Veled – makacskodott, mint egy kisgyerek.
– Ne mondj hülyeségeket! – mentem oda hozzá azzal a szándékkal, hogy szépen felkeltem és kitessékelem a szobámból.
– De én veled akarok aludni, Lorelei! – panaszkodott sértődötten. – A szellemekre! Annyi minden történt mostanság! Elegem van! Élvezni akarom azt, ami van – fakadt ki. Azt hiszem ő az a fajta részeg volt, aki egy idő után panaszkodni kezd. Szívesen meghallgattam volna egy másik helyzetben, de most a saját tervemmel akartam foglalkozni, mégis mikor az összegömbölyödött Ezarelre pillantottam, majd megszakadt a szívem. Olyan kis ártatlan és végtelenül szomorú volt…
– Jó, itt maradhatsz az éjjel – adtam be a derekam, miközben ledobtam pulóveremet. Minden hiába, ma éjjel nem titkokat rejtő ajtókat keresek fel, hanem Ezarel megtört lelkét gyógyítgatom.
– Annyira sajnálom, hogy ennyi mindent elfelejtettél… De hidd el, jobb ez így. Sokkal vidámabbnak látlak mostanság! – kezdte nagy lelkesen, mire csak megráztam fejem és óvatosan megsimogattam a férfi vállát.
– Köszönöm! Nagyon kedves vagy – mosolyogtam vissza.
– Imádom, amikor mosolyogsz – feleltet őszintén. A szemében, a hangsúlyán éreztem, hogy nem csak ezt mondja, hanem így is gondolja. Megdöbbentem, majd azonnal el is pirultam. Nem számítottam rá. Talán Ezarel érez valamit, van valami szikra, és nem csak a hűségesküje köti hozzám?
– Részeg vagy – jegyeztem meg, mire csak a fejét rázta.
– Csak nem akarom, hogy itt hagyd a főhadiszállást. Nem tudhatod, mi vár rád.
– Nem megyek sehova se, még nem.
– De fogsz, Lorelei! – ült fel sietve, mire egy pillanatra megszédült és bennem kapaszkodott meg. Vészesen közel kerültünk egymáshoz. Az elf férfias, egyszerű illata most mintha almás-fahéjas aromájú ital illatával keveredett volna, de ez nem zavart. Semmi se zavart. Olyan természetesnek éreztem a közelségét, mint eddig még soha senkiét.
– Nem szükséges a pofon… – suttogta, mielőtt az ajkai érintették volna az enyémet. Teljesen leblokkoltam, de pár másodpercen belül azonnal viszonoztam. Nem is tudom mennyi ideig lebegtem a rózsaszín felhőben, Ezarel ajkait kóstolgatva, szívemben valami újfajta érzéssel eltelítődve, de ma éjjel nem tudott érdekelni a titkos ajtó.
– Csak emlékezz rá, ha kijózanodsz – jegyeztem meg mosolyogva. Ő elvigyorodott, majd a karjaiba húzott.
– Héj, nem vagyok annyira részeg. Max spicces, kis boszorka… – nevetett fel jókedvűen.
Nem várt fordulatokat vett az elffel való kapcsolatom, és ugyan némi beszélgetés után elég gyorsan elaludtunk, így megbeszélni se volt alkalmunk a csókjainkat, mert nem csak egy volt, hanem sok-sok finom érintés az ajkaitól az ajkamra, nyakamra, arcomra. Babusgatott és mosolyogva figyelte minden egyes reakciómat, ahogy én is az övéit. Nagyon új volt, nagyon meglepő, de egyszerűen úgy éreztem, ez a világ legtermészetesebb dolga. Talán az is, ha két ember vonzódik egymáshoz. Meg kell ismernünk egymás reakcióit, feltérképezni a lelkét.

Reggel korán ébredtem. Ezarel még durmolt, mikor elmentem zuhanyozni. Boldogság töltötte el a lelkemet, de némi kétely is megbújt benne, hiszen mi van, ha nem gondolja komolyan, ha tényleg csak részeg volt… Próbáltam nem gondolni ezekre, mégis megfordult a fejemben. Ő egy elf, én pedig valami boszorkány-ember keverék. Vajon ez mennyit számít Eldaryában?
Ugyanakkor ezen nem agyaltam annyit, mint kellett volna, hiszen gyorsan visszaértem. Kékhajú kedvesem az ágyamon ült és meglepődve nézett rám. Hirtelen még a frászt is rám hozta, mikor kétkedve szólalt meg.
– Mit keresek itt? – Nagyokat pislogtam, talán még az állam is leesett. Ezarel tényleg nem emlékszik semmire se?
– Hát nem tudod? – dadogtam csalódottan.
– Mit kellene tudnom? – értetlenkedett továbbra is, mire már a sírás szélére sodort. Tényleg elfelejtett mindent, és ettől nem voltam abban a lelki állapotban, hogy nyugodtan fel tudjam világosítani.
– Te szemétláda! Utolsó aljas rohadék! – törtem ki hozzávágva az első kezem ügyébe kerülő dolgot, ami a törölközőm és tusfürdőm volt. – Részeg disznó! – puffogtam könnyek közt, mire ijedten felugrott és azonnal a karjaiba zárt.
– Hé, hé, kishercegnő, nem kell a hiszti… – suttogta gyengéden, amitől még jobban felment bennem a pumpa, ugyanis lehullott az álarc a kis színjátékáról.
– Nekem te ne színészkedj, Ezarel! Mindenre emlékszel, fűt-fát ígérsz, és utána úgy teszel, mint aki nem is emlékszik semmire! – ütögettem a mellkasát. – Nem is értem, hogy miként lehetsz ennyire bunkó! – folytattam dühösen.
– Nyugi már! Bocsánatot is kérek, ha végre abbahagyod az ütlegelésem… – a hangja alapján mosolygott és jót szórakozott rajtam, de én bizony nem. Szerinte ez vicces? Hát szerintem meg nagyon nem!
– Miért nem tudsz komoly lenni? – töröltem könnyeim ruhájába.
– Lorelei, én tényleg azt hittem, hogy veszed a lapot… Basszus, ismerhetnél már! Nyugi, nem akartalak megbántani. Jó? – suttogott gyengéden, teljesen komolyan. – Minden csókodra emlékszem, és arra is, hogy mennyire meglepődtél. Sosem fogom elfelejteni az arcod, a mosolyod, ezeket a szép kék szemeket, vörös tincseid, ahogy az arcomat csiklandozzák… – bókolt átszellemülten, amitől majd elolvadtam. Már cseppet sem voltam dühös, pedig alaposan megérdemelte volna, hogy felpofozzam.
– Máskor ne csinálj ilyent! – dünnyögtem karjaiba bújva.
– Megígérem! – és szavait egy csókkal zárta… Meg tudtam volna szokni a pillanatot, Ezarelt és a kedvességét…

27: A hóvihar – második rész

Leane szemszöge:

Mindenki kérdőre vonta Alajeát. Ugyan jól sejtette, egy jégboszorkány műve volt a hóvihar, de engedély nélkül cselekedett, még mielőtt kivizsgálhattuk volna az ügyet. Miiko dühében mindenkivel kiabált, nem lehetett lenyugtatni. Talán mindannyian így voltunk egy kicsit. Rengeteg gond szakadt ránk az elmúlt hónapokban, és Sarah úrnőnél nincs rosszabb. Akaratos, eltökélt, kegyetlen halhatatlan, aki megköveteli a feltétlen tiszteletet és behódolást. Egyedül társaitól, Sorayától és Xianghuától nézi el, ha másként viselkednek vele. Azzal pedig, hogy Alajea idehívta, csak még nagyobb bajt okozott, mint ami eddig volt. Ugyan nem derült ki, hogy mi történt, de Miiko sajnos hamar megtudta a féligazságot Loreleiről… Egy jégboszorkány, aki nem tudja kontrollálni az erejét, pont mint Elisa királynő. Nem szabadott volna magára hagynom, akkor talán nem alakult volna ki ekkora baj belőle. Lorelei biztosan fél és ijedt, és legszívesebben most azonnal nála termettem volna, de Robert külön megkért mindenkit, hogy tartsa távol magát a lánytól. Még Ezarelt is elküldte.
Egy nap telt el, mégis minden a fejetetejére állt. Szerencsére a betegek miatt már nem kellett aggódni. Leiftant is sikerült felébreszteni, aki jelenleg még nem emlékszik semmire se, de ez csak átmeneti állapot. Nagy örömömre Nevra is rendben van, egyre jobb színben és Aya szerint nem sokára felébred a kómából. Minden jól alakult volna, ha nem kellett volna várnunk Sarah úrnő érkezését…

Borongós délutánnak néztünk elébe, odakinn enyhült a havazás, de olvadni nem olvadt, ebből tudtuk, hogy a helyzet még mindig nem változott. Lorelei nem tudja visszavonni azt, amit tett. Furcsa mód még Miiko sem emiatt volt kiakadva, és mintha most az se érdekelte volna, hogy erről eddig ki tudott, ki nem, és miért hallgatta el előle bárki is Lorelei kilétét.

Épp alkonyodott, mikor az őrök bejelentették Sarah úrnő megérkezését. Időre sikerült összegyűlni az aulában, mikor megjelent kíséretével. Tizenkét edzett, komor, minden tekintetben jóképű pasas állt mögötte, talpig felfegyverezve a lehető legmelegebb ruhákban. Sarah úrnő pedig úgy vonult, mint eddig még soha senki. Lenge ruhája kiemelte kékes színű bőrét, gyémántként csillogó jeges tekintetét. Lenézően tekintett körbe, közönyös arccal pillantott Miikora, majd a többiekre is. Nem szólt, várt némán, lila jégköntösét és sötétlila, világos melírral tarkított haját piszkálta, jelezvén, ő máris unatkozik.
– Üdvözöljük, Eelben, Sarah úrnő! – köszöntötte Miiko, kelletlenül kiejtve az úrnőt.
– Nem szívesen hagyom el váramat, Miiko. Remélem az a sellő, ki ide hívott, valóban jégboszorkányt talált… – Mély, mégis nőies hangja visszhangzott, a legtöbben szinte azonnal elszégyellték magukat, mikor beszélni kezdett.
– Alajea… – jegyezte meg a kicune. – Úgy véli igen. Pár hónapja érkezett hozzánk egy emberlány, úgy hisszük, a hóvihar az ő műve volt. – Az úrnő óvatosan felvonta szemöldökét, majd végigpillantott a kis csoportunkon: én, Aya, Alajea, Ykhar, Kero, Jamon, Ezarel és az öcsém. Mindannyiunk arcát megvizsgálta, de csak nálam akadt meg a tekintete egy pillanatra.
– Leane? – mosolyodott el önelégülten. – Hát Soraya nem tudott kordában tartani? – régi ismerősként szólt hozzám, amitől még a hideg is kirázott. – Szép nővé értél, drágám! Kérlek, vezess el a jégboszorkányhoz! – Nem törődött senkivel és semmivel se, azzal sem, amit Miiko mondott, és ezzel természetesen ismét felhívták rám a figyelmet, no meg persze a kicune se lett jobb kedvű. Sarah gyakorlatilag mindenkit semmibe vett, kivétel engem… Remek.
– Ahogy óhajtja, Úrnőm! – bólintottam miközben kiváltam a csoportból. – Kérem, kövessen!
– Minden mást is óhajtanék, drágám, de hát a munka… – Elengedtem a szavait a fülem mellett. Saraht nem véletlenül kellett úrnőnek szólítani…

Némaságba burkolózva haladtunk a folyosón. Az úrnő kíséretének egy része tartott csak velünk, de még így is kényelmetlenül éreztem magam. Sarah nem óhajtotta oldani a viselkedéséből származó feszültséget, és én se tudtam, mondanom kell-e valamit. Végül elég gyorsan odaértünk ahhoz a bizonyos szobához, ahol Lorelei lakott.
– Megérkeztünk? – fordult hozzám kétkedve, mire csak félve bólintottam. Úgy éreztem, elárulom a lányt, aki eddig bízott bennem, de nem tehettem mást, Sarah úrnő már itt volt és nem lehetett elmismásolni az ügyet.
Kopogás nélkül nyitott be. Lorelei félhomályban, az ágyon feküdt, úgy tűnt, alszik. Igazam is volt, mert Robert azonnal felugrott, hogy üdvözöljön minket és csendre intsen.
– Sarah úrnő! Fogadja legmélyebb tiszteletem! – hódolt a férfi, mire választ nem kapott, mert a halhatatlan már mással volt elfoglalva.
– Nincs magánál, így legalább nem tud ellenkezni – jegyezte meg lehangoltan, mintha valamiféle harcot várt volna.
– Úrnőm, Lorelei csak egy átlagos emberlány. Semmit se tudtunk róla, lehet, nem is ő idézi elő a havazást… – próbáltam közbeszólni, de Robert tekintetéből azonnal tudtam, hogy ennek semmi értelme. Túlzottan is egyértelmű volt a helyzet.
– Charpentier, hasonlít a nagyanyjára – fordult hozzám az úrnő. – Ne akard bemesélni nekem, hogy csak egy emberlány. Lehet, hogy a földön nevelkedett, de attól még egy boszorkány. Mi is onnan származunk, ne felejtsd el, drágám… – szólalt meg negédesen felém fordulva. – Még dolgom van veled, és ha tudtok, meggyőzhettek. Miért ne öljem meg a Lorleinek nevezett jégboszorkányt? – Meglepetten pislogtam Robertre. Az arckifejezéséből ítélve ő már tudta, mire megy ki ez a játék, mire gondol Sarah.
– A titokra kíváncsi, úrnőm? – vette át a szót a herceg. A férfi mindig is jobban beszélt, jól ki tudta használni a tudást, amit a képessége adott neki.
– Mindenki, hercegem, de úgy látom, hogy Eelben csak kevesen ismerik… – mosolyodott el negédesen, majd egy intéssel becsukatta a szoba ajtaját. – Senki sincs itt, kinek nem kellene hallania. Miért maradjon életben ez a lány?
– Mert ő a Vérvonal tagja, és feltehetően Eel ősi királyi családjának egyik örököse. A varázserejéről eddig senki se tudott, még ő maga sem… Nem érdemelné a halált a tudatlanságáért…
– Elisa is tudatlan volt, mégis meg kellett halnia, mert különben elpusztította volna egész Eldaryát – válaszolt egyhangúan Sarah, mint akit meg sem lepett a hír. Engem persze annál inkább. Azt hittem, hogy Robert azonnal tudatja az úrnővel, hogy Lorelei a trónörökös, és ezzel a Kristály utolsó esélye is. Mégis úgy fogalmazott, mintha többen lennének, és a lány csak egy a családból, annak egy elhanyagolható tagja.
– Azóta rengeteg év telt el, úrnőm. Ez a lány pedig igazán igyekszik, csak a körülmények nem voltak megfelelők a számára, mikor ideérkezett. – Robert hangja behízelgő volt. Én sosem tudtam volna így beszélni, még Nevrához se, pedig sokszor kértem tőle apróságokat, és jó párszor ellenkezett. Azt hittem elég a vonzerőm, mégis látván, hallván Robert szavait, kétkedni kezdtem. Talán nem tudtam még eleget.
– Biztosítékot kell kérnem, ha életben hagyom. Tudtok valakit, aki hajlandó akár az életét is adni a lányért, vagy megölni őt, ha nincs más választása? – Biztosíték? Ki felé? Loreleit megölni, mert elszabadul az ereje? Képtelenség!
– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne, úrnőm – szóltam közbe kétkedve.
– Úgy véled, Leane, drága? Ezek szerint biztos vagy benne, hogy a lány képes az önkontrollra. – Kár volt megszólalnom, azonnal lecsapott rám.
– Nem, úrnőm… – válaszoltam kelletlenül. Sarahnak sosem mertem hazudni, ahogy egyik halhatatlannak sem. Ők mindig mindent tudtak, több száz évet éltek már, tudták, ha az ember hazudik nekik.
– De a családod mindig is hűen követte a Vérvonalat, te mégis meginogtál, mert kényszerből cselekedsz. Nos, akkor feloldozlak, és röghöz is kötlek. Nem hűséget, hitet várok tőled. A lány életben marad, de elveszem tőle az emlékeit, és a varázserejét. Az átkom mindaddig nem törik meg, míg Leane a Vérvonal tagja. – Teljesen logikátlannak tűnt, hiszen Lorelei varázsereje egészen addig lesz így elzárva, míg én meg nem halok, vagy születik egy új tag a családomban, aki tovább viheti a vérvonali tagságunkat, azaz akár negyven-ötven év múlva. Sarah úrnő ezzel összeköti a jégboszorkányokat a Vérvonallal, és fordítva. Nem értem a döntését… és főleg azt nem, hogy ez miként ad neki egyféle biztosítékot. Mire gondolt az úrnő? Vagy mit tud, amit nem mond el? Lehet, hogy csak játszik velünk?
– Úrnőm, miért teszi ezt? – érdeklődött Robert kétkedve, frusztráltan. Ő talán sejtett valamit? Vagy csak értetlen, mint ahogy én is? Nem tudtam eldönteni, ahogy ránéztem. Én csak enyhén sokkolva, kérdésekkel telve álltam és vártam. Vártam, hogy az úrnő végre elmenjen Eelből és üzenhessek Miriamnak. Világossá vált számomra, nem folytathatjuk így, itt az idő, hogy megkeressük az összes Vérvonal-tagot és meggyógyítsuk a Kristályt. Soraya mester is biztosan hasonló véleményen lesz, ha tudomást szerez az Eelben történtekről.
– Ezt bízd rám, hercegem! Majd mindent a maga idejében… – kacagott fel hidegen. – Most pedig kérlek, hadd végezzem a munkámat, drágáim! Ezután még azzal az elffel is beszélni akarok, aki látta Isabellát. Valaki felébresztette Annabellát pár hónappal ezelőtt, azóta csak tombolt a testvére. Két hete szökött meg. Túl járt az őrök eszén, de ne féljetek, mindannyian megkapták méltó büntetésüket. Aki nekem dolgozik, csak tökéletes lehet! – mesélt elgondolkozva, majd kitessékelt minket a szobából…

26: A hóvihar – első rész (+információk)

Sziasztok!

Sajnos, mint láthattátok hosszú ideig nem volt új fejezet. Ennek több oka is van. Egyszerűen nem éreztem magam elég jónak ahhoz, hogy írjak, mondhatni nem volt ihletem az íráshoz, pedig aztán fejben csak úgy pörögtek bennem az események. Ennek másik vonzata pedig az, hogy úgy döntöttem szeretném megírni a Vérvonal sajátszereplős, sajátvilágos változatát, teljesen függetleníteni Eldaryától. Sok minden változna és maradna is benne. Esetleg érdekel titeket? (Kommentben jelezhetitek.)
Utolsó indokom pedig az egyetem, magánélet. Olyan gyorsan telnek a napok, hogy észre se vettem: már október vége van… Elképesztő és sajnálom, mert sokáig nem szolgáltattam nektek új részt, olvasnivalót. Remélem sikerül változtatnom ezen, és kéthetente új résszel állhatok elő, ami a ti igényeiteknek is megfelel majd. Addig is türelem!

És akkor következzen a várva várt új rész…

Üdv, EngelWhite


Lorelei szemszöge:

Miután Leane ott hagyott minket, a szobámban bújtam el. Nem tudom, mi volt velem, de letargia és düh kerített hatalmába, miközben egyre jobban irtóztam magamtól és attól, ami a testemen van. Pedig hát… igazából semmit se éreztem. Nem égetett, ahogy kellemetlen se volt, néha bizsergett a kezem vagy lábam, azok a helyek, ahol egy-egy minta kirajzolódott, de igazából a hangulatomon kívül minden teljesen rendben volt velem fizikailag. Ennek ellenére Ezarel sokkal idegesebbnek tűnt, mint számítottam rá. Folyton Leanét szidta, hogy hazudik nekünk, kétszínű és nem tudja elképzelni, miért viselkedik így velem. Én se értettem, de talán ő se akart lelepleződni, mégis rosszul éreztem magam miatta. Segítségre volt szükségem, egy olyasvalakire, aki pontosan tudja, mi történik velem és elmagyarázza, megnyugtat, vagy csak csinál valamit, amitől jobb lesz.
– Idehívom Robertet, ki ne szökj és senkinek se nyiss ajtót! – lépett mellém Ezarel, de én csak elfordultam tőle. Most senkinek se esett jól a közelsége, még az övé sem, pedig láthatóan próbált velem törődni. Megtehette volna, hogy ott hagy és rám bízza, mit csinálok, de lovagiasan vigyázott rám és tett értem. Hálás voltam neki, mégse tudtam kimutatni mindezt. A paplanom alá bújtam, és úgy vártam, hogy egyedül maradjak. A szememet már rég kisírtam, most is csak égett, és a mellkasom helyén hatalmas űr tátongott, ami már alig fájt, inkább csak zsibbadt a magatehetetlenségemtől. Szánalmas, hogy fiatal nő létemre képtelen vagyok elboldogulni.

Nem tudom, mennyi idő telt el, talán el is aludhattam, mert sutyorgásra eszméltem fel. Óvatosan, némileg nyugodtabban bújtam ki a takaró alól, egyenesen Ezarel és Robert tekintetével találkozva. Mindketten izgatottan vártak, mégis szótlanul néztek rám pár perc erejéig, majd Robert törte meg a csendet.
– Ezarel tájékoztatott a történésekről – szólt hozzám kedveskedve, mégis furcsán nyugtató hangnemben. Nem ilyennek láttam eddig a herceget.
– Minden rendben van, Lorelei? – érdeklődött most a kék hajú elf szokatlan bizalmatlansággal.
– Túl nyugodtak vagytok… – jegyeztem meg lehangoltan, és mikor karomra tévedt pillantásom, azonnal lejjebb húztam felsőm ujját. A minták még mindig ott voltak.
– Gyere, nézd meg ezt! – nyújtott kezet Robert. Kétkedve fogadtam el a segítségét. Az ablakomhoz vezetett, melyen kinézve még én is meg tudtam állapítani, hogy sűrűn hull a hó… kora ősszel.
– Mi történt? – fordultam hozzájuk riadtan, mert úgy éreztem már megint ÉN voltam az, aki valamit rosszul csinált, és ismét ÉN leszek az, akit ki kell menteni a slamasztikából, mert valamiért nem tudok uralkodni magamon, vagy csak mert ismét elfelejtettek NEKEM is szólni.
– Esik a hó – jegyezte meg Ezarel szárazon.
– Látom.
– A barátod elmondásai szerint megjelentek rajtad a rúnák, és egy tiltott mágiát használtál, mikor a forrástól a Kristályterembe kerültél. – A herceg hangja okoskodó, tárgyilagos volt, mégis érdeklődő és talán reménykedő? Mégis miben? Hogy nem úgy volt, ahogy hallotta?
– Nem tudtam, mit csinálok. Az se biztos, hogy én voltam – mentettem magam mindhiába.
– Erre csak az alapítók képesek, Lorelei. Négy családról beszélek itt. Mind a négyen az egyik legméltóságteljesebbek saját nemzetségükből, egy elf, egy vámpír, egy sellő és egy boszorkány. Miriamot és Robertet már ismered – mutatott a férfi felé, mire csak még jobban összezavarodtam. Mi van már megint?
– Te vagy a boszorkány, ezek szerint. Az utolsó pedig Oliver Petters, Sarah úrnő foglya Micleinben.
– És akkor? Mi ez az egész? Havazik miattam? Hogyan? És ez az egész mikor tűnik el rólam? – mutattam a testemre hisztérikusan. Annyira sok volt, annyira lehetetlen. Én ebbe egyszer belebolondulok. A Kristályra, az Orákulumra, ha van Isten, akkor rá… valaki ébresszen fel!
– Pár nap az egész, de csak ha visszafogod magad. A varázserőd megnyilvánulása ez. Már éreztem rajtad, de nem gondoltam, hogy ekkora sokként ér majd. – megrázta a fejét, miközben vállon ragadott és az ágyam felé terelt. Ezarel csak némán figyelt minket. – Ülj le, és pihenj! Kérek Ayától valamiféle nyugtatót, hogy végig tudj hallgatni és ne akadj ki azon, amit mondani fogok neked. – Azt hiszem már az elejétől erre készült, de én nem akartam nyugodtan beszélni erről. Elegem volt mindenből és mindenkiből, főleg a Vérvonalból.
– Menj csak, majd figyelek rá! – bólintott Ezarel, aki odaült mellém. Nem akartam a közelségét, senki se akartam látni, így hát ellöktem magamtól, de ő makacsul kitartott, közelebb húzódzkodott hozzám.
– Sietek vissza.
Az ajtó nyílt, majd csukódott, de Ezarel semmit se szólt hozzám. Belül tomboltam, el akartam pusztítani mindent, ami körülöttem volt, és most azonnal haza szerettem volna menni. Egy normális világban normális életet élni, mint ahogy azt emberként kell is. Nem érdekeltek az elfek, tündék, vámpírok és boszorkányok, senki se érdekelt, csak az én normális kis életem.
– Lorelei, mi a baj? – fordult hozzám kétkedve, megdöbbenten.
– Ez az egész világ, Ezarel! Ami velem történik, amit állítólag én csinálok! Úgy lettek tetoválásaim, hogy nem is akartam őket…
– El fognak múlni – szólt közbe.
– Nem érdekel! Engem csak az érdekel, ami most van, és az egyszerűen szörnyű!
– Hatalmas varázserőd van, ennyi az egész. Meg kell szoknod és minden rendben lesz – fogta meg vállaim, hogy ne tudjak elfordulni tőle. A szavaimban benne volt minden indulatom, az elf mégis tudta azt kezelni, mert nyugodtan válaszolt.
– Nem! Nem lesz rendben! – ellenkeztem ellökve magamtól a férfit. – Sosem leszek normális ember, pláne ha ebben a világban kell maradnom. Haza akarok menni és elfelejteni mindent, ami velem történt az elmúlt időkben – magyaráztam erősen gesztikulálva, indulatosan.
– Ha nem nyugszol le, hóbirodalommá változtatod Eelt! Fog már fel, Lorelei! – csattant fel ő is. Eddig tartott a türelme, hozzám hasonlóan indulatosan beszélt, mérgesen és talán egy kicsit csalódottan is.
– Nem!
– Hatalmas varázserőd van, és nem tudod kontrollálni… ahogy az érzéseidet se – magyarázta enyhe éllel a hangjában. – A Jégboszorkányok nem egyszerű boszorkányok, Vöröske. Te pedig egy Charpentier vagy, teljesen logikus lenne, ha ekkora erővel rendelkeznél. Nézz ki az ablakon! Minél dühösebb vagy, annál jobban havazik…
Közben nyílt az ajtó, majd csukódott. Robert érkezett meg, aki pár percig nézett minket, hogy felmérje a helyzetet, majd haloványan elmosolyodott.
– Már igazi hóvihar van odakinn – jegyezte meg vigyorogva. – De hoztam ellenszert – mutatott fel aprócska üvegcsét.
– Igazat beszél, Ezarel? Tényleg ekkora varázserőm lenne? – mutattam ki az ablakon egy fokkal nyugodtabban, de mégis csak döbbenten és félve.
– Nagyapám szerint Lucianna hatalmas erőkkel rendelkezett, Sarah úrnő tanítványa volt, szóval érthető is. Mindent tudott a jégboszorkányok mágiájáról, mivel Sarah félvér. Az anyja egy vámpír, az apja boszorkánymester. Nem lepődnék meg, ha még valamiféle rokoni kapcsolatot is találnánk köztetek. A jégboszorkányok mindig is kevesen voltak – kalandozott el a herceg figyelme, amitől dühöm ismételten visszatért. Nem erre voltam kíváncsi!
– Elég! – szakítottam félbe hisztérikusan.
– Ezarel, kérlek fogd le a kisasszonyt. Kezdi elveszíteni a jó modorát – jegyezte meg csípősen, miközben az elf hátulról átölelt, a kezeimet az oldalamhoz szorítva.
– Ne sértődj meg, a te érdekedben cselekszünk – suttogta a fülembe nyugtatóan, bár felesleges próbálkozás volt, ahogy ellenkeznem is. Hiába ficánkoltam, rugdostam és próbáltam előhívni azt a bizonyos erőt, amiről beszéltek, nem engedelmeskedett nekem, pedig éreztem valamit a lelkem mélyén. Egy megfoghatatlan, szabad, öntörvényű valamit, de nem értem el.
– Minden rendbe jön… – erőltetett belém valamiféle bájitalt, mert pár másodperc után ismét erős álmosság és fáradtság tört rám. A mai nap már a sokadik…

Kinn már besötétedett, mikor felébredtem. Tompának, üresnek és elgyengültnek éreztem magamat, ahogy megpróbáltam felülni az ágyban. Egyetlen egy alakot véltem felfedezni a homályban. Kifelé bámult, de mikor megmoccantam, azonnal felém irányult figyelme. Ekkor tudatosult bennem, hogy Robert az. A férfi a pillanat erejéig tétovázott, de végül megszólalt.
– Kezd elülni, de nem tetszik még most se – mutatott ki. Én semmit se vettem észre, odakinn mintha minden lámpát lekapcsoltak volna.
– Mi van velem? – tudakoltam rezignáltan. Úgy tűnt, be kellett látnom, itt semmi esély a menekülésre.
– A jégboszorkányok ereje tombol benned. Annak idején, még réges régen, mikor még a Földön laktunk, élt egy királynő, Elisa. Szintén jégboszorkány, de szülei valamiért nem engedték, hogy használja erejét. Aztán mikor már csak ő és testvére maradtak, megtörtént a baj. A húga valahogy nem értette nővére viselkedését, többször is, éveken keresztül kérdőre vonta, mert Elisa félt a benne rejlő erőtől, hiszen senki se mutatta meg neki, miként kell használni azt. Az egész várost, és környékét megfagyasztotta és elmenekült.
– Ez nagyon hasonlít egy mesére a világomból… – jegyeztem meg, mikor rájöttem, hogy Elisa akár Elsa is lehetne a Frozenből.
– Lehet, hogy azt a mesét olyasvalaki írta, aki ismeri a történeteinket, Eldaryát. – Nem lepte meg az, amit mondtam, és talán már engem se. Most még nem.
– Elisa királynő is rájött, hogy miként képes visszafordítani az erejét? – szólaltam meg reménykedően, de Robert arca furcsán elkomorodott, így már sejthettem, hogy mi lesz a történet vége. Nem happy end, mint a Disney-nél.
– Az egész város fagyhalált halt, egyedül Elisa élte túl, de tettéért ő is meglakolt. Sarah úrnő végzett vele…
– De nem tehetett róla! Senki se tanította meg neki, hogy mit kell tennie… – álltam ki a királynő mellett, de igazából semmi értelme nem volt. Csak azért szóltam közbe, hogy késleltessem Robertet. Nem akartam hallani azt, amiért ennyi figyelmet kapok tőlük… az erőm miatt, a hóvihar miatt…
– Több százezer embert megölt, és beleőrült. A hatalom megrészegítette, mikor felismerte mekkora erő lakozik benne – szólalt meg fenyegetően Robert. – El kell zárni minden összeköttetésed a varázserőddel, még mielőtt Sarah úrnő úgy döntene, hogy felesleges veszélyforrás vagy.
– Veszélyforrás? – húztam össze magam. Ijesztően hangzott mindez, túl ijesztően.
– A jégboszorkányok nem hiába haltak ki. A legtöbbet száműzték vagy megölték. Aki annak született, az sem beszélhetett róla. A legtöbben északra költöztek, a hegyekbe, de így is sokat mondtam. Nem a történelem a fontos, hanem te.
– Meg akar ölni, ha nem tudom kontrollálni? – tettem fel a kérdést feszülten,  sírás szélén állva. Kezdtek tönkremenni az idegeim ettől a sok sokktól.
– Sarah úrnő nem kegyetlen, mindössze sajátos elvei vannak. Az Orákulum megbízik benne, és ezért mindenki más is. Ő a második halhatatlan Eldaryában, egy félvér, és sokak szerint Elisa királynő nagyanyja…
– Mit csináljak? – szóltam közbe idegesen, mert nagyon nem érdekelt most, hogy milyen pletykák keringenek erről a Sarahról.
– Próbálj meg lenyugodni, és koncentrálj egy pontra, vibráló energiát kell érezned magadban. Fogd meg, és parancsolj neki…– Ahogy mondta, úgy tettem, mégis egyre gyengébbnek éreztem magamat. A lelkem mélyén mintha tombolt volna valami a vibrálás helyett, és az energia is inkább taszított, megijesztett. Nem értettem, hogy mi történik bennem, velem, ezért csak még jobban összezavarodtam…
– Nem tudom megtenni, Robert! – pattant fel szemem, mikor már épp elértem volna a vihar kellős közepét. Hisztérikusan pattantam ki az ágyból, azzal a lendülettel pedig vissza is huppantam rá, mert megszédültem.
– Le kell nyugodnod, Lorelei! – fogta meg a vállam, hogy megrázzon, felébresszen ebből a fájdalomból, de csak még jobban összezavart és egyre inkább féltem. Mi ez? Miért történik velem?
Kopogás zavarta meg gondolataimat, összerezzenve néztem fel a hercegre, aki csak vállat vont. Láthatóan ő se várt senkit.
– Ki az? – szóltam ki erőtlenül.
– Aya. Bemehetek?
– Gyere! – válaszolt helyettem a férfi.
A fiatal sellőlány is idegesnek tűnt, hátra tett kézzel, óvatoskodva lépett be. Valami bántotta, mert arca szomorkásan festett, és kétségbeesetten pillantott hol rám, hol bátyára… mintha… mintha féltette volna tőlem…
– Egy jégboszorkány – jegyezte meg szárazon.
– Nem bánt – szűrte fogai között Robert. Gyanúm beigazolódott, Ayal félt tőlem.
– Sarah úrnő idetart…
– Hogyan? – pislogtam rájuk, de mindketten csak néztek maguk elé, mintha csalódtak volna a másikban.
– Te szóltál neki, húgom? – törte meg a csendet csalódottan a sellőherceg, mire Aya csak nemet intett a fejével, és ránk emelte tekintetét.
– Tudod, hogy mindezek ellenére a Vérvonal szent és sérthetetlen a számomra is. Sosem adnám fel egy tagját sem.
– Akkor ki volt, a tengerekre is! – morgolódott a férfi elnyomva haragját.
– Alajea – sóhajtotta Aya. – Miiko próbálta meggyőzni, és a gárdavezérek is, de túlságosan is fél…
– Miért féltek tőlem? – szóltam közbe rémülten. Kezdtem ismét elveszíteni a fonalat.
– A jégboszorkányok sosem voltak igazán jók. Sok szenvedést okoztak a sellőknek…
– És sosem felejtjük ezeket, épp ezért ha kitör egy mágikus hóvihar, kötelességünk lenne azonnal értesíteni Sarah úrnőt…
– Alajea pedig megtette! Az Orákulumra! Saraht nem fogja érdekelni, hogy a Vérvonal tagja vagy! – dühöngött Robert, de láthatóan semmit se tudtunk tenni. Az „úrnő” úton van, és értem jön…

25: A valóság

Leane szemszöge:

Aya nyugodtan, rutinosan adta ki az utasításokat Ewelinnek, aki mindent pontosan úgy hajtott végre, amint azt elvárták tőle. Összhangban voltak, nem is értettem, Aya miért nem maradt annak idején köztünk. Nagyszerű gyógyító válhatott volna belőle, mégis a sellők életét választotta, és hogy vigyáz a bátyjára. Talán tényleg csak ennyi az indok és nincs semmiféle titok. A testvéri szeretet és elköteleződés sokkal erősebb, mint ahogy néhányan gondoljuk. Achel is mindig jött utánam, követett némán, kérdések nélkül vagy épp ellenkezőleg. Még akkor is ott volt, mikor nagybátyánk úgy döntött, a gárdákhoz kell csatlakoznom. Az öcsém nem teketóriázott sokat, amint betöltötte a megfelelő kort, felvételizett és az Árnyék gárdába került. Nevra jó ideig piszkálta, de kibírta és eltűrte a pitiáner feladatokat, kéréseket, hogy teljes rangú tagja legyen a csapatnak. Az ő jelenléte rengeteget adott ahhoz, hogy végigvigyem nagybátyám feladatait. Kémkedtem, hamis információkkal láttam el Miikót, cserébe az anyám épségben és biztonságban volt. Aztán amikor összejöttem Nevrával, már nem az öcsém kötött ehhez az élethez, azaz nem csak ő. A gárdavezér olyan dolgokat mutatott, és engedett megtapasztalni, amiket azelőtt csak hírből ismertem. Végre boldognak éreztem magam, mert vele szabad lehettem. Önmagam. Úgy mosolyogtam, nevettem, ahogy akartam, cserébe pedig csak figyelmet kért tőlem és szeretetet. Talán egymást mentettük meg, nem tudom, csak azt, hogy képtelen lennék elveszíteni őt.

Aya újabb adag krémet kent Nevra homlokára, szájára, szíve fölé, de semmi változást nem láttam rajta. Ezzel szemben Leiftan jól reagált a kezelésre, ahogy Ewelin a szájába fecskendezett valami folyadékot, már köhögött, és megrándult az arca is, mintha ébren lenne, de mégse. Furcsa állapotba kerülhetett, de a szellemek ereje már csak ilyen: elvesz mindent, ami a földhöz köt.
– Miért nem reagál rá? – szorongtam dühösen az ágy mellett ülve. Nevra arca óráról órára sápadtabb lett, mint akiben alig van élet.
– Kómában van, egyszerű krémekkel csak késleltetni lehet a helyzet rosszabbodását. Meglepődnék, ha bármire is reagálna – sóhajtott lehangoltan Aya, miközben a vállam simogatta.
– Igazságtalanság…
– Tudom, hogy sokat jelent a számodra Nevra. Megteszek minden tőlem telhetőt, de a tűzliliom nélkül félek nincs sok esélyünk. – Ettől tartottam, hogy a szemembe mondja, azt amitől igazán félek: Nevra meghalhat, bármikor.
– Leiftan sincs jól, Aya. Reflektál mindenre, de az életfunkciói eléggé instabilak. Szabálytalan a légzése, a szívverése, és a fizikai kontaktusra gyengén reagál. – Ewelin se tűnt túl nyugodtnak, de az arca megőrizte a békességet, mindössze a hanghordozása keltett bennem feszültséget.
– Akkor nem tehetünk mást, kössünk rá egy lélegeztető pumpát, és ha romlik az állapota kapjon dupla adag oldatot! – adta ki a teendőket, majd hozzám fordult. Az arcára ismét kedvesség ült ki, gyengéd, bátorító mosoly. – Ne add fel, rendben? Nevra erős, a helyzethez képest nagyon jó állapotban van. Loreleiék pedig biztosan időben visszaérnek a tűzliliommal. – Bólintottam. Talán igaza volt, talán nem. Végül is mindegy, semmit se tehettem.
– Pihenj le, Leane! – javasolta Ewelin, ahogy aggódva rám nézett. Biztos rémesen festettem. – Itt vagy órák óta. Egyél, zuhanyozz le és aludj pár órát. Ha történik valami, szólni fogunk.
– Pontosan – csatlakozott hozzá a sellőlány is, és igazából nem tudtam ellenkezni. Egyedül akartam lenni, hogy sírjak vagy csak egyszerűen szenvedjek a tehetetlenségemtől, mert sehogy se tudok segíteni azon, akit szeretek. Ráadásul hiába láthatom a jövőt, Nevráé nem nyílt meg előttem, és így csak rosszabbul éreztem magam a bizonytalanságtól.

Próbáltam lenyugodni, de ugyanúgy éreztem magam, mint előtte. Semmit se tehettem, amitől jobban érezhette volna magát a kedvesem, és ez mázsás súlyként ereszkedett rám, míg el nem aludtam. Kimért, mégis ijesztően hangos kopogásra ébredtem fel. Alig telhetett el pár óra a kinti fényekből ítélve, mégis úgy éreztem magam, mint aki egy egész napot aludt át. Elzsibbadt kezem, lábam, az egész testem, agyam, mégis a lehető leggyorsabb mozdulataimmal ugrottam ki az ágyból, hogy ajtót nyissak. Lehet, hogy híreket hoztak nekem. Nevra…
Az ajtót kinyitva viszont nem Ewelin vagy Aya állt előttem, hanem Ezarel és Lorelei. A lány feltűnően zaklatottnak tűnt, és úgy bújt el a ráadott köntösben, mintha rejtegetnie kellene valamit. Furcsa érzésem támadt, ahogy ránéztem, mégse tudtam ezzel törődni.
– Hoztatok virágot? – szegeztem nekik a kérdést türelmetlenül.
– Már átadtuk Ayának, megnyugodhatsz – válaszolt Ezarel kimérten.
– Akkor indulok is! – léptem volna ki az ajtón némi reménnyel, de az elf elállta az utamat, és meglepően komor arcot vágott.
– Nevra várhat. Loreleit kellene összeszedni, és csinálni valamit ezzel… – fogta meg a lány csuklóját, miközben felhúzta a ruha ujját. Geometrikus, ősi minták sötétedtek a lány bőrén, mintha már évek óta a testére lennének tetoválva.
– Ez egy pecsét? – kérdeztem vissza kétkedve.
– Rúna, és elég látványos. A nyakán is van már…
– A bokámon, combomon, hasamon a köldököm körül… Ellep… – fakadt ki Lorelei, de nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert sírásba fulladtak szavai.
– Francba… – Nem akartam a Vérvonal ügyeivel foglalkozni, én csak Nevra mellett szerettem volna lenni, de most még ez is közbejött. Kétségbeesetten néztem az összetört lányra, bizonyára sokkolta a vele történtek, ami teljesen érthető.
– Ha bárki meglátja, nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, de semmi jó – Próbált a lelkemre beszélni Ezarel, mert láthatta az arcomon az érzéseimet. Nem tudtam, és akartam a boszorkánynak segíteni.
– Robert tudja, mit lehet ezzel tenni. Menj vissza a szobádba, Lorelei! Semmi bajod nem lesz – zártam be az ajtómat, egyúttal kintebbre tessékelve őket. Nevra fontosabb mindenkinél!
– De Leane?! – nézett fel rám bánatos szemekkel, mégsem tudott meghatni. Ő túléli azt, ami vele történik. Nevra nem biztos. Mellette kell lennem.
– Ez egy rúna. Nem fog megölni, és fájdalmat se érezhetsz. Elmúlik. Pont, ahogy jött – válaszoltam kimérten. – De nekem most Nevra mellett a helyem, nincs időm erre! – fordultam el tőlük, noha a lelkem mélyén éreztem, ennek lesznek még következményei. Mégis most az egyszer az érzéseimet akartam követni, nem a Vérvonal szavát. Mindig csak közbeszól, keresztbe tesz és megkeseríti a mindennapjaim. Ha annak idején nem én öröklöm, akkor most egy tejesen normális gárdista életét élhetném. Minden sokkal egyszerűbb lehetne.

Aya és Ewelin elvonultak, egy fiatal abszintos felügyelte a betegek állapotát, mikor az orvosiba értem. Nevra hasonlóan rosszul festett, de Leiftan sem panaszkodhatott. Borogatásokat tettek a csuklójára, bokájára, és lélegeztetőre kapcsolták. Bizonyára nem állt helyre magától a keringése. Miiko is itt volt, fel-alá járkált, idegességét mérgébe rejtette, és dühösen pillantott mindenkire, aki közelebb került hozzá, hogy beszélgessen vele. Látványosan senkit és semmit nem akart látni, mégis mikor megjelentem azonnal rám emelte izzó tekintetét.
– Lorelei és Ezarel gyorsan visszaértek. – Szavai még hidegebbek voltak, mint eddig bármikor. – Tudsz valamit? – szegezte nekem a kérdést, mire csak megráztam fejem.
– Semmit nem csináltam, ha erre gondolsz – néztem rá kétkedve, de nem is törődve következő kérdésével, inkább Nevra ágyához léptem, hogy vele lehessek.
– Az a lány rejteget valamit…
– Ugyanolyan esetlen, mint a legtöbb ember, lehet, hogy van benne némi boszorkányvér, de mágikus jelenséget még nem produkált. Kételkedem a megérzéseidben, Miiko. – Háttal álltam, mert most az egyszer nem tudtam rejtegetni az arcvonásaimat. Talán mégis rossz ötlet volt őket csak úgy ott hagyni, de Robert biztosan segít neki. Egyébként se tudok mindig én segíteni neki. A családom neves, gazdag, és a Vérvonalból jött. Igen, de sosem voltunk az elit tagjai, mi csak támogattuk a Vérvonal azon részét, akik a király közelében voltak. Mondhatni közkatonaként szolgáltunk, ahogy a legtöbb család is. Nem tudok annyit, mint a nemesek… Robert, Miriam és még sorolhatnám.
– Miért bízzak benned, Leane? – tette fel a kérdést, amire mindig ugyanazt a választ adtam: „David Wooding szava nem elég?” Most mégis tudtam, ez Miiikonak semmit se ér.
– Nincs más választásod. Miriamot már elveszítetted – fordultam vele szembe, noha nem tudtam, mégis mit olvas majd le az arcomról. A gárdákban az volt a feladatom, hogy hazudjak és színészkedjek, épüljek be, mintha nem hinnék a királyságban, az örökösben. Régen talán így is volt, de Soraya megtanította, mennyire fontos a hűség, a családom pedig sosem árulta el őket, így aztán nem is csoda, hogy itt lehetek. A nagybátyámat csak az egzisztencia érdekelte, az álca, mi szerint Ashton a Wooding ház örököse, mert ő a Vérvonalunk következő tagja…
– Nem tudhatom, hogy miben mesterkedsz, Leane – szűrte a fogai között a kicune, mire még erősebb lett bennem a késztetés, hogy hangosan is kiálljak magamért.
– Leane Wooding vagyok, még ha nem is így ismernek az emberek. Én vagyok a Vérvonal örököse, Miiko. Csak az számít, amit ÉN mondok, a nagybátyámra nem érdemes hallgatnod. Mindketten tudjuk, hogy mágia-alapú öröklődés van – jelentettem ki komoran, de határozottan. Le akartam rázni, mert most csak Nevra számított igazán.
– David nem ismer el téged – kötekedett Miiko, de láthatóan igazat adott nekem.
– A mágia viszont igen, és bármikor a Wooding-ház fejévé válhatok. Mindketten tudjuk, hogy miről van szó – fordultam el tőle, jelezvén, a továbbiakban nem kívánatos a társasága. Tudtam, mit csinálok. Eldaryában így működött minden, leginkább a Vérvonalban. A rúnáink egyfajta zálognak számítottak, ha én örököltem a rúnát, teljesen mindegy mennyi idős vagyok, félvér-e vagy törvénytelen gyerek, esetleg túl fiatal, egy napon nekem kell megörökölnöm mindent a Wooding-vagyonból és mágiából. Ashton tökéletesen tudta is ezt, épp ezért utálta annyira, és bánt velem úgy, ahogy. David persze ezt nem akarta elfogadni, még mindig elhitte, hogy képes lesz eltusolni ezt a „szerencsétlenséget”, és a fia örököl mindent, mert majd Ashton képes lesz engem kordában tartani… De ezzel már rég elkéstek, és erre most kellett ráébrednem, ahogy a szenvedő, holtsápadt Nevrára pillantottam. Az élet rövid, a pillanat múlandó, és Woodingként sokkal többet tehetnék magunkért… Sokkal többet!

Két óra telt el, mire Aya elkészült a csodaszerrel. Leiftan állapota közben egyre gyorsabban romlott. Ewelin folyton úton volt, mindenféle oldatot adott neki, de úgy tűnt, nem tudják, mit is tegyenek. Miiko egyre jobban kétségbeesett, hiába próbálták megnyugtatni a többiek. Alajea és Ykhar is bejöhettek már, de nem sokat segítettek. A sellőnk folyton körülöttem leskelődött, amíg rá nem förmedtem, és inkább Miikonál táborozott le. Ykhar pedig talán még idegesebb volt, mint mi.
– Először Leiftannak adok az elixírből, hátha segít – magyarázott Aya, és ismét hosszú percek teltek el. Mindkét férfi megkapta a maga adagját, de nem történt semmi változás.
– Nem lesz azonnal jobb, ne idegeskedj! – simogatta meg a hátam Ewelin egy óra elteltével.
– Tudom, mégis…
– Mégis reménykedsz. Érthető. Ilyenek vagyunk – mosolygott rám fáradtan, mégis valamivel jobb kedvűen, mint eddig. Szerencsére Leiftan állapota javult valamennyit, a keringése lenyugodott, habár a lélegeztetőt továbbra is rajta tartották.
– Ti olyan türelmesek vagytok – néztem rá, mire csak a fejét rázta.
– Már megszoktuk. Igaz, Aya? – szólt oda a sellőlánynak, aki csak bólogatva válaszolt. Épp valamire koncentrált, így hát nem is nagyon szállt be a beszélgetésekbe. Bár úgy éreztem, hogy direkt marad ki most mindenből. Valószínűleg csak elfáradt.
Ismét órák teltek el, Robert jött ment az orvosiban, de mindig csak Ayával beszélt. Néha, mikor rá néztem, elfordította a fejét. Biztosan Lorelei miatt. Viszont ez most nem érdekelt. Nevra még mindig fontosabb volt.
– A legutolsó véreredmények szerint mindkettőjük állapota javult. Nevrának már csak a sebeivel kell megküzdenie, amiket Ewelin tökéletesen ellátott. Túl van a nehezén! – közölte semlegesen, rám se nézve. Talán megérdemeltem Lorelei miatt.
– És Leiftan? – szólta közbe türelmetlenül Miiko.
– A keringése stabilizálódott, a légzése megfelelő. Éjjelre rajta hagyjuk a gépet, és holnap reggel megkezdheted a rehabilitációs kezelést, Ewelin.
– Ébresszem fel? – lepődött meg a nő, mire Aya végre csak-csak elmosolyodott.
– Nem lesz baja tőle. Fizikailag rendben van, ha nem romlik az állapota, akkor semmi akadályát nem látom. Minél hamarabb magához tér, annál kisebb emlékezetvesztés lép be nála. Biztosan Miiko is szeretné tudni, hogy mi történt a küldetésen – nézett szigorúan a kicunéra, majd vissza Ewelinre. – Nevra nem fog felébredni mostanság, és ez így is van rendjén.

Valamennyire megnyugodtam, így úgy döntöttem, hogy én is elmegyek a többiekkel vacsorázni. Minden végtagom zsibbadt, remegett, mint mikor feszegetem a határaimat edzés közben. Bizonyára az idegesség miatt éreztem magam így. Mindenki megnyugodott a hírek után, és úgy tűnt, a többiek is elfáradtak az idegeskedésben. Leginkább Miikot éreztem legyőzöttnek, de a többiek is hasonlóan kimerültek voltak.
– Miikooo! – rohant felénk egy fiatal kissrác. Ijedten pislogott a csoportosulásunkra, míg ki nem szúrta a kicunét. Trev volt az, Miiko kisöccse,akit – mivel elég ritkán láttam itt – nem nagyon ismertem meg.
– Trev? Megmondtam, hogy a főhadiszálláson ne keress! – rivallt rá a nő, ami a fiút nem igen érdekelte, mert továbbra is ijedt lelkesedéssel próbált közölni velünk valamit.
– Hé, lassabban, Trev! – mosolygott rá Alajea. Igen… pont ő.
– Kinn esik a hó! Havazik! – hallottam meg a srácot. Sosem volt újdonság a hó Eldaryában, de még csak az ősz közepét jártuk, és az idő is feltűnően meleg volt mostanság.
– Ne butáskodj, Trev! – intette le Miiko, de a fiút nem nagyon lehetett megállítani.
– Nézzük inkább meg! – vette fel Aya egykedvűen, amivel mindannyian egyetértettünk.

A legközelebbi ablakokhoz lépve meglepetten tapasztaltuk mindannyian, hogy a fiatal rókagyereknek bizony igaza volt. Odakinn nagy pelyhekben hullt a hó, és mindent elborított. Hatalmas szürke felhők borították az eget, és nem hagyományos hó borította a talajt, ami furcsa kéken csillogott. A többiek is tudták, én is: ezt Valaki műveli. Aya furcsán nézett rám, én pedig azonnal elszégyelltem magam…

24: A tűzliliom

Lorelei szemszöge:

Tűzliliom. Ezarel szerint csak a közeli erdő legmélyén virágzik, a szirmaiból készült kenőcs pedig igen értékes Eldaryában, de a sellőkön kívül senki se képes elkészíteni ezt a krémet. Nem sokan adják ki a receptjét, vagy valamiért egy átlag eldaryainak nem úgy sikerül, ahogy nekik. A sellők között is kevesen képesek elkészíteni ezt a krémet, hiszen több évnyi földi élet kell ahhoz, hogy az alkímia minden trükkjét megtanulják, és állítólag nem sokan bírják ennyi ideig a víz felett. Talán csak Alajea volt az egyetlen ilyen sellő, de szintén Ezarel szerint ez nem jelent semmit se, és a lány nem járatos az alkímiában.
– Szóval mi lesz pontosan a feladatunk? – ereszkedtünk le a főhadiszállástól az erdők felé. Az ég kristálytisztán kéklett, elszórva láttam néhány bárányfelhőt. Az illatok teljesen mások voltak, mint odahaza. Friss, üde, olaj- és benzinszagmentes. Imádtam.
– Lemerészkedünk az erdő mélyére, megkeressük a Xihl-forrást, melynél a tűzliliomok nyílnak. Szedünk belőle és ennyi – magyarázott egyhangúan Ezarel. Úgy éreztem, hogy bármit is mondott eddig, attól még félti Nevrát és Leiftant. Hiszen mégiscsak a barátai, biztosan hosszú ideje ismeri őket, így hát teljes mértékben érthető, hogy aggódik miattuk.
– Miért érzem azt, hogy nem lesz zökkenőmentes a kiruccanás? – érdeklődtem az erdő bejáratánál. Egy pillanatra megtorpantam, mire Ezarel bátorítóan meglökte a hátam, hogy menjek tovább. Igaza volt, nem riadhattam vissza ilyen apróságtól. Ez csak egy erdő.
– Nyugi. Estére ismét otthon leszünk – vigyorgott rám, majd előre ment. – Nappal nem kell félned az erdőtől, meg egyébként is megvédelek – felelt magabiztosan meglepett arcomra.
– Ez igazán bíztató – mosolyogtam kétkedve.
– Heh, nem igazán hiszel nekem, igaz? – fordult vissza pimaszul, és az arcát látva még jobb kedvem lett. Vicces volt.
– De hiszek, nyugi – inttetem le. – Viszont, ha ilyen tempóban haladunk, akkor estére se érünk el a forráshoz – világítottam rá óvatosan.

Néha beszélgettünk Ezarellel, de leginkább az erdőn csodálkoztam. Csodálatosan festett itt minden, bár amiket legutóbb olvastam a Sápadt erdőről, tudtam, hogy nem minden ilyen mesés. Végül is érthető volt, minden világnak megvan a maga árnyoldala.
Mostanában egyre rosszabb volt az az érzés, mikor Ezarelre néztem. Igyekeztem elnyomni, nem odafigyelni rá, de nehéz volt, pláne most, hogy kettesben indultunk egy küldetésre. Tudtam, nem szabadna semmit se éreznem. Egy napon hazamegyek innen, és otthon fogom továbbélni az életemet, nem pedig Eldaryában, történjen bármi is. Földi lány vagyok, nem eldaryai, még ha a családom innen is származik.
– Ezarel? – léptem mellé lelkesen.
– Mondjad, Vöröske!
– Nem tudom, hogy mit csináljak magammal – vallottam be őszintén. – Tudod, egyre bonyolultabb a helyzet.
– Robert miatt? – nézett rám kétkedően.
– Is – bólintottam egykedvűen. – Igazad van, a nagymamám tényleg Charpentier, nagyapa pedig az egyik herceg, de… – itt elakadtam, mire mindketten megtorpantunk. Ezarel őszinte figyelemmel fordult velem szembe. Ő tényleg odafigyelt rám. Olyan kevesen voltak itt, akik ennyire figyeltek rám! Mindenkit az izgatott, hogy a Vérvonal tagja vagyok, egy ember vagy bármi más megmagyarázhatatlan. Nem Lorelei érdekelte őket, hanem a származásom és tudásom.
– Van még valami?
– Nem tudom, miként mondjam el, pedig nem is olyan egyszerű – fordultam el tőle, de az elf megfogta a karomat és nem hagyta, hogy elrejtsem az érzéseimet előle.
– Csak akkor mondd el, ha szeretnéd. Nem erőltetem. – Kedves volt tőle. Ha nem láttam volna, azt mondanám nem is Ezarel mondta ezt. Annyira nem ilyennek ismertem meg!
– Valakivel beszélnem kell róla – sóhajtottam nehezen. – Van egy unokabátyám, ő az igazi örökös. Anyámat pedig megölték. Mostanában folyton erről álmodom. Valaki elvágja anyám torkát. Kicsi voltam, mikor meghalt, így nem emlékszek jól rá, de Robert szerint ezek jós álmok – vallottam be nehezen. Sokkal jobban éreztem magam tőle, bár még mindig kétkedtem, viszont Ezarel hűséget és bizalmat ígért. Úgy gondoltam, ez elég erős ahhoz, hogy higgyek a szavában.
– Nem te vagy a trónörökös – bólintott komolyan. – Ezért nem ismertek fel a többiek. Valószínűleg a pecsét már évekkel ezelőtt megjelent rajtad és az örökösön is, ezzel pedig kijelölve, hogy melyik ágat erősítitek.
– Milyen pecsét? – kérdezősködtem. – Már hallottam valami ilyesmiről, de senki nem magyarázta el.
– Első a pecsét majd a rúna. De menjünk tovább, közben elmesélem. Már nincs messze a forrás. – Még mindig komoly volt és kedves, ha sokáig csinálja ezt, előbb-utóbb hozzászokom. – Tehát, mikor egy Vérvonalbeli családban gyerek születik, egy pecsét jelenik meg rajta. Ez amolyan jel, hogy egy napon a Vérvonal tagja lehet, illetve az utódai is azok lesznek. A neveltetés ugye ettől függ. A jel pár hétig látszódik csak, utána elhalványul. A rúna pedig a következő fokozat, mikor az igazi Vérvonal-tag kiválasztódik. Ez bármikor megtörténhet. Van, amikor már születéskor rúna jelenik meg a gyermeken. – Itt abbahagyta egy pillanatra, a térképre pillantott. Elágazáshoz értünk, de gyorsan folytattuk a helyes úton.
– Szóval rajtam is volt egy pecsét? – szóltam közbe, mire csak bólintott.
– Vagy már egyből rúna, a nagyszüleid biztosan tudják – magyarázott továbbra is kedvesen, de azért komolyan. – Amikor a húgom megszületett, rajta is megjelent a pecsét. Szinte világított a mellkasán, ahogy nekem is annak idején. Aztán pár évre rá, talán négy éves lehetett, mikor heterokrómiás lett. Nálunk ez volt a rúna, egyik napról a másikra kékké változott a szeme. Mindenki megdöbbent, főleg én. Apám születésemtől fogva engem szánt a „feladatra”, aztán jött Miriam és megkapta ezt az „áldást”. – Talán egy kis féltékenység vegyül a hangjába, ahogy mesélt. Mégis féltem félbeszakítani, mert úgy láttam, most szívesen beszél személyes dolgokról. – Az összes rúna közül ez az egyetlen, ami nem tűnik el. A többit lehet aktiválni, mint például a Leane homlokán lévőt, vagy ami Robert nyakán van. Alapállapotban nem láthatók.
Sok információ volt, ismét, de hálás voltam Ezarelnek, mert ennyi mindent elmesélt és ilyen közel engedett magához. Talán épp ezért is éreztem egyre vonzóbbnak, biztonságosabbnak az elf társaságát.
– Aktiválni kellene a rúnámat? Akkor talán előrébb lennék? – szóltam közbe végül, mert úgy láttam valamiféle reakcióra vár.
– Nem tudom. Nekünk nem sokat tanítanak, miután a rúna megjelenik. Én pedig eléggé elutasítottam – vont vállat. – Beszélj róla Roberttel vagy Leanével.
– Annyira nehéz Leanével beszélni – panaszoltam szomorkásan. – Azt hittem, hogy én is érdeklem és nem csak a Vérvonal, de mostanában, mintha nem is foglalkozna velem.
– Csak sok a dolga. Vigyázni akar rád, erről biztosíthatlak – mosolygott rám, amitől úgy éreztem igazat mondd. Végül is ő biztosan többet tud, mint én.

Nem voltam magamban biztos, gyanakodtam. De hát miért viselkedtem volna másként, ha mióta itt vagyok, mindenki azt akarja, hogy csak benne vagy senkiben se bízzak meg? Még szép, hogy összezavartak. Amikor pedig alkalmam nyílt ezen gondolkozni, még inkább úgy éreztem, itt semmi sincs a helyén, de leginkább talán én. Hiányzott valami, ami ide kötött volna ehhez a világhoz. Egy elhatározás, érzés vagy akarat, hogy segítsek az ittenieknek, viszont mindenki csak beszélt a problémáról… Sehol nem volt vészhelyzet, probléma, ellenségeskedés, csak a Vérvonal és a főhadiszállás között, de ez igazából semmiben se nyilvánult meg. Nem értettem, hogy mi is a probléma, mi az, ami miatt mindenki aggódik és fél. Oké, a Kristály meghalhat, de… de nem tűnt úgy, mintha haldokolna, az emberek se viselkedtek furábban az átlagosnál. Senki se pánikolt vagy szenvedett… Akkor mégis mi az a hatalmas probléma, ami miatt itt kell maradnom?

A Xihl-forráshoz érve mindketten megtorpantunk. Mindvégig azt hittem, hogy egy gyönyörű helyre érünk majd, egy tó- vagy patakpartra, ahol kristálytiszta a víz és madarak csiripelnek, kiskacsák úsznak a tavon, de persze Eldaryában úgy tűnik, semmi sem olyan, mint aminek elképzelem. A víz teljesen szürke volt, a rajta lévő növények elfeketedtek, állatoknak nyomát sem láttam, csak az itt-ott felbukkanó bolyhos pamacsra hasonlító békákat, vagyis miután elkezdtek ugrálni, úgy véltem ezek valamiféle békák. Nagy, szürke szemeiket ránk emelték, majd a vízbe merültek. Ezarel döbbentnek látszott ahogy a nádast vette szemügyre, mely szintén sötét, taszító színben játszott, ahogy minden más is. A fák, bokrok levelek nélkül vagy megrepedezett törzzsel, élettelenül álltak. A tó szélén hatalmas fűzfaszerű növény állt. Aranyszínű levelei virágszirmokra hasonlítottak, illata a mézre emlékeztetett. Ez volt az egyetlen növény, melyet szépnek mertem volna mondani itt. A tövében pedig vörös virágok, leginkább a liliomra hajazó kinézettel kókadoztak. Úgy tűnt, nem sok minden élt ennél a forrásnál. A sziklákból előbukkanó víz ugyan még kék volt és tiszta, de mikor a tóba ért, felvette annak színét.
– Ezarel, jó helyen járunk? – érdeklődtem kétkedve, mire az Elf csak bólintott és a növényekhez ment, hogy jobban szemügyre vegye őket. – Nem tűnik túl bizalomgerjesztő helynek.
– Tudom, Lorelei – szólalt meg visszafordulva hozzám. – Most láthatod a Kristály erejének gyengülését. A Xihl-forrás Eel szívéből fakad, a Smaragd-erdőkből, melyek Eldarya legtisztább és a legtöbb mágiával rendelkező növényei. Az erdőket pedig a Kristály élteti – mutatott körbe.
Megdöbbentő volt látni, hogy ez tényleg valami olyantól pusztult el, amit nem vagyok képes felfogni sem, nemhogy hinni benne. De láthatóan valami megölte ezt a tájat.
– Akkor mi lesz most a tűzliliomokkal? – néztem körbe. – Nevráéknak kell a gyógyszer – érveltem eltökélten.
– A mézfűz alatt még van pár, nem teljesen hervadtak el. Aya biztos tud velük valamit kezdeni.
– Rendben, szedek párat és akkor mehetünk is! – jelentkeztem a feladatra nagy lelkesen. Nem akartam sokáig itt lenni. Nyomasztott a forrás környéke, ez a sok élettelen növény.
Épp letéptem volna egy liliomot, mikor valami zajt hallottam az erdőből. Félelem lett rajtam úrrá, pedig nem voltam ijedős típus. Megálltam a mozdulatban, a sűrű erdő felé meresztettem szemeimet, de semmit se láttam. Betudtam annak, hogy csak a helytől parázok.
– Vöröske, szedd össze magad és siessünk. Utálom a mágia nélküli környezetet – finnyáskodott Ezarel, és épp válaszoltam volna neki valami epéset, mikor valami ismét megmozdult a bokrok között. Mintha morgó, lihegő hangot is hallottam volna mellé.
– Ezarel? – szólítottam meg óvatosan, szoborrá dermedve.
– Hm?
– Azt hiszem van itt valami… – suttogtam rémülten.
A zaj egyre hangosabb lett. Jól kivehetően nem egy valami lihegett, futkározott az erdőben, hanem több lény is. A hangjuk alapján nem tűntek túl barátságosnak.
– Gyere ide, de semmi pánik! – utasított Ezarel a mézfűzfa tövénél állva. A lehajló ágak egészen eltakarták előlem, és hiába mondta, hogy ne ijedjek meg, azonnal rohanni kezdtem és ha nem kap el, még őt is elsodrom.
– Csitt! – ölelt át, miközben a környéket kémlelte. – A méz illata elnyomja a szagunkat, csak legyél csendben – suttogta a fülem mellett, amitől még a hideg is kirázott. Annyira közel voltam hozzá, hogy éreztem ezt a lágy, férfias illatot, ami furcsa érzéseket váltott ki belőlem, és ha picit oldalra fordítottam volna a fejem, talán még az arcunk is összeért volna, hogy megcsókolhassam. De micsoda buta ötletek! Épp veszélyben voltunk.
Halk csengőszó törte meg a morgolódást. A zaj elhalkult, Ezarel kitágult pupillákkal nézett rám, majd körbe, mintha ő ismerte volna ezt a hangot. A csengő rideg, komor hangon szólt, mintha utasításokat adott volna. A hirtelenből bukkant elő három fekete kutya. Szemeik gonoszan villogtak, vicsorogtak és láthatóan kerestek valamit. A csengő ismét megszólalt, a kutyák egyszerre mozdultak a hangra, egyenesen felénk.
Még épp időben sikerült elugranunk, mikor az egyik ránk vetette magát. A földre kerültünk. Ezarel szorosan magához ölelt, de így még nehezebb volt a védekezés. Féltem. Kirázott a hideg, az adrenalinszintem az egekbe szökött, libabőrös lettem és majdhogynem remegett a lábam. Az elf valamivel jobban kezelte a helyzetet. A táskájában kutatott, mikor ismét nekünk támadtak a kutyák. Nem tudtam mit tegyek, így hát a legközelebbi botot felkapva suhintottam egyet feléjük, de mindhiába, csak egy pillanatra torpantak meg. Nem voltam kihívás a számukra. Ezarel egy bájitalos üveget vágott a földhöz, ami hatására sűrű füst keletkezett. Össze akarta zavarni a kutyákat, ami egy pillanatra sikerült is, de újabb csengő szó csendült és mintha már tudták is volna, hogy hol vagyunk. Az egyik egyenesen felém tartott, nem volt időm cselekedni, ahogy Ezarel se tudott. Lehunyt szemmel már épp felkészültem volna a fájdalomra, amikor tompa puffanásra lettem figyelmes, mintha valaminek nekiütközött volna a kutya. Óvatosan nyitottam ki a szemem… Egy kristályos fal állt előttem, melynek másik oldalán a támadó kutya feküdt. Nem értettem mi történt, de furcsa bátorság lett rajtam úrrá a pajzs láttán. Felálltam és épp megtaláltam Ezarelt, ahogy a másik kutyával dulakodik. Amaz a nyakánál csattogtatta hatalmas állkapcsát, bármelyik pillanatban elkaphatta volna az elf torkát. Valamit tennem kellett. Nem törődve a jeges faltól kiterült kutyával és a harmadikkal, amit nem láttam sehol se, Ezarelhez rohantam, és a már előzőleg felvette bottal próbáltam leütni az állatot. Nem sok sikerrel, mondhatom. Inkább csak felhergeltem, de ott hagyta a férfit, hogy rám támadhasson.
Még mielőtt bármi is történhetett volna ismét felhangzott a csengő, de most sokkal erőteljesebben, hangosabban, mintha egyre inkább közeledett volna hozzánk a forrása. Rémülten bújtam oda Ezarelhez, aki szó nélkül ölelt át. A fekete kutyák furcsa mód nem csináltak semmit se, mind a három előbukkant és körbeállt minket, mert azt hiszem vártak valamire… Sikeresen összeraktam, hogy a csengő irányította őket, aminek a gazdája hamar meg is jelent.
Rövid, vállig érő ciklámen haja volt, furcsán csillogó szürke szemekkel, szigorú arckifejezéssel. A nő feketébe öltözött, bőre pedig barnább volt az átlagnál. Kalapját jobb szemére húzta, és könnyedén járt csinos szandáljában, rövid szoknyájában az erdő göröngyös talaján. A csengettyűk a kezében voltak, két akkora, mint egy alma, mégis mikor megrázta mindkettőt, csak egynek a hangját hallottuk. Kifejezéstelenül nézett ránk, először Ezarelre, majd rám, de végül a férfihoz szólt.
– Nem te vagy az Elior őrzője… – orrhangon beszélt, fellengzősen és mintha többre tartotta volna magát mindenkinél. – Áruld el, hogy ki az és hol van!
– Isabella?! – szólalt meg az elf megdöbbenve, de talán én még jobban elámultam, hiszen ismerték egymást.
– A testvéred az? Az unokatesóid? Biztos tudják, hogy hol a húgom! – A csengők ismét megszólalt, a fekete kutyák jobban összezárták körülöttünk a kört, én pedig összezavarodva néztem hol a nőre, hol az elfre.
– Senki nem tudja, Isabella – válaszolt hidegen az elf.
– Neked talán méltóságos varázslónő! De jól van, akkor talán a másik jobban tudja – vetette rám egy lenéző pillantást. – Hol van Annabella, te lány?
– Azt se tudja, hogy te ki vagy! Az ikredet sem ismeri – szólt közbe az elf, amiért hálás voltam. Nem értettem, mégis mi történik körülöttem. Ismét.
– A Vérvonalból származik, ott pedig mindenki tudja, hogy Én ki vagyok! – szólalt meg fellengzősen.
– Ez csak egy emberlány – védett Ezarel, de úgy tűnt, hogy a nő valamiért nem hisz neki.
– Kérlek, nézd meg a karját és a bokáját. Egyértelműen az ott egy Vérrúna, mert ez a lány az egyik alapítócsaládból származik – szólalt meg negédesen, mire Ezarel feltűrte a karomon a felsőt, és meglepetésünkre fekete geometrikus minták voltak rajta.
– Hogy került ez ide?! – szólaltam meg hisztérikusan.
– A lábán is van – mutatott a bokámra, aminél már én húztam fel a nadrágom szárát.
– Ez eddig nem volt itt – hebegtem-habogtam ijedten.
– Charpentier? – vonta fel a szemöldökét, ahogy a karomat vizsgálta. – Azt hittem, hogy az utolsót is élve égettem el, mégis a húgomat keresem és beléd botlom. Biztosan jól elbújtatták a családod… Lucianna… nem csak egy lánya volt? Neki nem születhetett gyermeke… – Itt elgondolkozott. Picit előre dőlt, jobban szemügyre vett, majd hangos cicegés közepette közelebb jött hozzánk. Én már azt se tudtam, hogy miként kell beszélni, és levegőt venni egyszerre, annyira leblokkoltam a sokktól, ami az elmúlt fél órában ért, és Ezarel se tűnt túl bőbeszédűnek.
– Szóval van egy unokája. Szegény anyád, ha láttad volna, mennyire kérlelt és ellenkezett. De hát a boszorkányokat máglyán égették el már a középkorban is. Nem szeghettem meg a hagyományt… – csúfondáros volt, lekezelő a hangja, és a szavaival mintha minden egyes alkalommal kést forgattak volna bennem. Fájt, amit mondott, mert az álmaim és a nő gúnyos beszéde szépen lassan összeálltak. Ő ölte meg anyámat…
Óvatosan néztem Ezarelre. Minden idegszálam megfeszült, és nem tudtam koncentrálni semmire se, ami körbevett, pedig a fekete kutyák lihegése, az Isabellának nevezett nő halk szuszogása igazán jellegzetes volt, és ijesztő.
– Te ölöd a Vérvonal tagjait? – szólalt meg Ezarel dühösen.
– Hogyan? – zökkent ki egy pillanatra. – Már rég nem öltem meg senkit se. A testvérem nélkül nem lehet élvezni az életet. Annabellát keresem. Hol van? – szögezte nekünk a kérdést ismét.
– Sarah úrnő meg fog találni – vigyorgott rá az elf. Nagyon magabiztos volt, mintha lenne egy terve.
– Úrnő?! – horkant fel. – Alig ötszáz éve még én voltam itt az úrnő! Ha az Orákulum nem választja ki Sarah-t, még mindig én lennék az, és Soraya sem vált volna halhatatlanná. Annabella lehetne az örök varázslónő… – Kezdtem összezavarodni. Olyan nevek kerültek elő, akikről fogalmam se volt, és jelen esetben csak úgy éreztem, hogy mindez gátol a gondolkodásban. Ezarel se sokat segített és az Isabella nevű nő is zavart. Nem tudtam, hogy minek vagy kinek higgyek. Azt mondta, hogy máglyán égette el, mint a boszorkányokat? De hát anya egy balesetben halt meg, karambolozott, nekiment egy fának és kigyulladt az autója… Vagyis mindenki így tudta.
– Ezarel, ki ez a nő? – fordultam az elfhez, aki aggódva nézett rám, majd Isabellára. Azt hiszem, nem gondolta, hogy majd ennyire nyugodtan tudok megszólalni. Őszintén szólva engem is meglepett.
– Hogy merészeled?! – förmedt rám dühösen, miközben a fekete kutyák még közelebb jöttek hozzánk.
– Ez a nő Isabella Tresany, egy feketemágus – sóhajtotta Ezarel. – Évszázadokkal ezelőtt őt és a húgát kiválasztotta az Orákulum, hogy megvédjék Eelt és az Északi-tengereket, de a testvérek eltévelyedtek…
– Csak a jó útra tértünk – kacagott fel gúnyosan.
– Lemészároltátok többszázunkat! – kelt ki magából Ezarel elengedve és felpattanva, amitől a földre huppantam. Meglepetten pislogtam rájuk. – A sellők félnek kijönni a vízből, a félvérek pedig miattatok, az elveitek miatt olyan megaláztatásokban részesülnek a mai napig, amit meg sem érdemelnek.
– Ó, kérlek, azt ne hagyd ki, hogy a Vérvonal majdnem kihalt… – Mintha büszke lett volna a tetteire. Undorító.
– A Kristály miattatok gyengült meg!
– És? – horkant fel nem túl nőiesen. – Hol van Annabella? – szegezte nekünk a kérdést ismét. – Nem fogom eltűrni neked, hogy egy halandó, mihaszna elf ilyen hangnemben beszéljen velem, Isabella Úrnővel.
– Sosem leszel úrnő!
– Elég legyen! – A csengő ismét megszólalt, és a kutyák egyszerre mozdultak, hogy Ezarelre támadjanak. Ijedtemben nem tudtam, mit teszek, felugrottam és esetlen mozdulattal a földre löktem a férfit, majd vártam a fájdalmat, de nem jött. Semmi sem mart belém, sőt, mintha a világ össze hangja eltűnt volna. Félve nyitottam ki a szemem, és döbbenten tapasztaltam, hogy a Kristályteremben vagyunk.
– Én biztos megbolondultam… – rogytam térdre döbbenten. Ezarel még épp időben tért észhez, hogy elkapjon.
– Hogyan? – nézett rám elképedve. – Lorelei? – szólt hozzám, de én csak néztem előre bambán. Nem tudtam feldolgozni azt, ami történt velem. Miért? Mikor? Miként? Elképesztő…
– Te lány, ébredj fel! Tudom, hogy sokkot kaptál, de basszus! – továbbra is hozzám beszélt, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
– He? – néztem rá értetlenül, mire egy fintort vágott és pont olyat tett, ami kizökkentett ebből az egészből. Közelebb hajolt hozzám, majd egy hirtelen mozdulattal az ajkát az enyémhez nyomta. Meglepően kellemes érzés járt át a vékony ajkak lágyságától, de a józan eszem azonnal kapcsolt. A lágy pillanatot egy hatalmas, csattanós pofonnal szakítottam meg.
– Mi a fenét képzelsz magadról?! – törtem ki hevesen.
– Jól van na, ne húzd fel magad! Ha nem sokkollak, még mindig úgy néznél rám, mint valami bolond! – zsörtölődött az arcát simogatva. Valószínűleg fájhatott neki.
– Akkor se kell megcsókolni! – pirultam el hitetlenkedve.
– Nyugi, nem ez volt életem legjobb csókja… – fordult el tőlem, még mielőtt nekiugorhattam volna ismét. Hogy merészel ilyeneket mondani? Olyan finom volt és lágy, még ha csak egy szájra-puszi is…
– Te bunkó állat! – topogtam idegesen.
– Nos, ha kimérgelődted magad, akkor megkérhetnélek, hogy húzd le a nadrágszárad és valami hosszujjú ruhát is vegyél fel? Ha Miikó vagy bárki más meglátja a rúnát, nagyobb bajba kerülsz, mint amiben mi leszünk… – tért át tárgyilagos hangnembe. Olyan érzéketlen volt és nem tudtam ez figyelmen kívül hagyni.
– Mi történt, Ezarel? – kérdeztem vissza. Persze úgy cselekedtem, ahogy mondta, de a Kristályteremben voltunk és nem nagyon akadt itt más ruhám.
– Ez egy ugrás volt, a Vérvonal néhány alapítója képes rá, akik közel állnak a tűzhöz, ahogy mondani szokás – fordult vissza, ahogy levette köntösszerű kabátját. Nem tudtam eldönteni. – Vedd fel! Majd kitaláljuk, hogy miért van rajtad, amíg nem tudsz elmenni a szobádba átöltözni.
– Izé… – habogtam, ahogy nagy nehezen elvettem tőle és belebújtam. Ezarel-illata volt. Furcsán ismerős és megnyugtató, mint ahogy az a röpke érintés is, mikor átvettem tőle a ruhadarabot.
– A rúnák aktiválásával lehetséges, de csak tudatosan, és akkor is előfordulhat egy-két mellékhatás, mint például az emlékezetvesztés… – mélyen a szemembe nézett, majd döbbenten pislogott rám. – Tiszta a tekinteted…
– Már ugrottam… – válaszoltam neki magabiztosan, mert mintha megnyílt volna az elmém. – Mikor Eldaryába kerültem. Az a maszkos pasas lökött bele a gombakörbe, tőle szöktem meg. Meg akart ölni, pont mint az a nő, fekete kutyákkal.
– Annabella, ő hozott téged Eldaryába. Csak az ikrek képesek irányítani őket, a csengőkkel. – Kezdett összeállni a kép, és ezzel egyidejűleg a hangulatom is egyre jobban változott. Hol magabiztosnak és erősnek, hol pedig gyengének és esetlennek éreztem magam.
– Miért jut ez most eszembe? – ráztam meg a fejem nagy nehezen. Annyi minden történt.
– Az ugrás miatt. Valaki tényleg felejtés bájitalt itatott veled, de nem azelőtt, hogy idekerültél volna. Valaki más akart gondoskodni rólad, de az elméd kezd megnyílni.
– Aha… – néztem fel a Kristályra bizonytalanul. Tudtam, hogy mondani kellene valamit vagy zavarban lennem, de fáradtnak és erőtlennek éreztem magam. Tényleg, mintha egy érzelmi hullámvasúton ültem volna.
– Mi lesz a tűzliliommal? – kérdeztem kábán.
– Még épp időben, az ugrás előtt sikerült magammal hozni egyet – mosolyodott el, én pedig csak a  fejemet rázva néztem rá. Ezarel annyira fura volt, de közben pedig igazából nagyon is kedves, rendes elf, akit nem lehet nem imádni, és még vonzó is, ráadásul a bizalmasom akar lenni.
– Vigyük el Ayának…