18: Váratlan meglepetések

Pár nap telt el a bál óta, szinte minden visszaállt a régi, előtte lévő rendbe. Soraya mester a főhadiszálláson tartózkodott, így aztán nagyon ritkán láttam a többieket. Keró és Ykhar is elfoglalt volt, Leanét pedig csak az edzések alkalmával tudtam összeszedni, de akkor is elég keveset beszéltünk. A pletykákból eljutott hozzám is, hogy Nevra eljegyezte Leanet. Az egész főhadiszállás meglepődött, és persze mindenki róluk beszélt. Leane megszelídítette Nevrát, amit a lány is megerősített legutóbb. Hihetetlen volt, de legalább valami pozitív, azt hiszem.
Egyébként egyedül voltam, és a tanuláson, gyakorláson kívül semmi feladatot nem adtak.
Ma is az edzőtéren ragadtam. Már pár napja szemezgettem az íjjal, Achel segítségével próbáltam elsajátítani az alapokat, de rendszerint nagyon nehezen sikerül kihúzni az ideget, vagy ha minden megvolt, akkor rosszul céloztam.
– Ez veszett ügy – sóhajtottam leülve Achel mellé. A fiú szőke haja aranylott a napfényben, szemei vidáman mosolyogtak, lágy vonású arcán nyugalom pihent. Irigyeltem érte. Mióta Eldaryában volt, az életem fenekestül felfordult. Nem tudtam, kinek higgyek, kivel osszam meg az elképzeléseimet, érzéseimet. Mindenkiben „ellenséget” láttam.
– Csak gyakorlás kérdése – válaszolt a vámpírfiú.
– Tudom, csak áh… – tornáztattam a kezemet, mert nagyon beálltak ugyanattól a pozíciótól az izmaim.
– Pihenj kicsit! Tökéletes idő van hozzá – terült el a fűben ellazulva.
– Azt teszem, de szeretném hasznosan is tölteni az időmet – fordultam feléje. – Kérdezhetek valamit? – érdeklődtem hirtelen ötlettől vezérelve.
– Hm? – pillantott fel rám hunyorogva a napfénytől.
– Mesélted, hogy Vérvonal, még régen. Tudsz a kérdéseimre válaszolni? – reménykedtem, hogy Achel rendes srác, bízhatok benne. Más választásom nem igen volt.
– Keveset tudok, Lorelei. Nem én vagyok az örökös, de megpróbálhatok válaszolni, ha szeretnéd – fordult az oldalára, hogy tudjon rám figyelni.
– Köszönöm – hálálkodtam. – Szóval miért nincs jóban Eel gárdája és a Vérvonal? – vágtam is bele, persze előtte jól körbenézve, hogy van-e valaki hallótávolságon belül. Szerencsére eléggé kihalt volt ma itt minden.
– Mert Volf, a Szikrázó gárda egykori vezére megölte a királyt, majd a legidősebb fiát is, és mindezt a második gyerekre fogta. Belharcot rendezett, mindenki mindenki ellen volt, ezért menekült el mindkét herceg. A Vérvonal pedig nem óhajtott átállni az „igazság”, azaz Volf oldalára.
– Hogyan? – megmerevedtem és nem értettem, hogy mi van. Achel szavai alapján a dédapámat meggyilkolták, majd nagyapa testvérét is… De erről még nem is hallottam!
– Még senki nem mesélte? – megráztam a fejem. – Ez akkor gáz. Szóval a lényeg annyi, hogy a királynak három fia volt eredetileg, abból kettő maradhatott életben, tehát az ő leszármazottaik között van a trónörökös is, aki Eel gárdája és persze Miikó szerint is, mint minden Szikrázó gárdás vezér elképzelése alapján, egy napon át akarja majd venni a hatalmat egész Eldaryában, ahhoz pedig a Kristály erejére van szüksége. Ezért utálja a Vérvonalat, mert ti az örököst keresitek.
Pár percig csak bámultam rá, furcsa volt ezt hallgatni. Mintha ismét egy féligazság lett volna, ahogy a Vérvonal látja a múltat. Elgondolkodtató. Nem tudtam teljes mértékben elhinni azt, amit mondott, mégis úgy véltem, van benne némi igazság.
– És a családod? A Woodingok elárulták a királyt, akire felesküdtek… Úgy tudom, hogy a családotokban ki kellett volna halnia a Vérvonal-örökségnek – kérdeztem rá egy másik kényes témára, ami nem hagyott nyugton. Logikai buktatót vagy hazugságot feltételeztem ez mögött is.
– Sosem hagytuk cserben a királyt, Lorelei. Ez lehet az egyetlen válasz, mást én se tudok – ingatta fejét, majd hátára fordult és folytatta a napozást. – Kérdezd meg a nővéremet, ő sokkal jobban tudja – egészítette még ki majd lehunyta szemét ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. Nem baj, legalább újabb lehetőségeket véltem felfedezni a kérdések kapcsán.

Lehorzsoltam az arcomat az nyílvessző tollával, fájt a vállam és a kezem, de nem adtam fel. Ebéd után Valkyon is az edzőtéren gyakorolt Cyrillel, Achel pedig az ügyességi pályákon szlalomozott. Mindenki a maga dolgával törődött.
– Nézzük meg Loreleit, míg pihenünk! – hallottam meg Valkyon edzőtársához intézett szavait. Zavarba jöttem, megijedtem, és el is bénáztam a célzást. A vessző beleállt a legközelebbi fába. Nem baj, legalább senkit sem találtam el vele. Szerencsére.
– Magabiztosabban. Amíg nem biztos az állásod, a célzás se fog sikerülni – jöttek oda mindketten.
– Oh, köszi – válaszoltam Valkyonnak megilletődve. Ritkán találkoztam vele, és annál is kevesebbet beszélgettünk.
– Lélegezz mélyeket, összpontosítani kell – egészítette ki Cyrill.
– Most próbálom ezt másodjára… – válaszoltam nekik letéve a felszerelést. Piros volt a kezem, fájtak az ujjaim és a vállam, de leginkább az alkarom, mert egy rossz próbálkozás után az ideg elcsapta az íjat tartó kezemet. Elég gyorsan belilult, sajnos.
– Sok gyakorlás kell hozzá – bólogatott Cyrill.
– Megmutatom – vállalkozott Valkyon, és kézhez vette az én felszerelésemet. Beállt féloldalasan, felhúzta az íjat, erőfeszítés nélkül. Lelassult a légzése, szinte megmerevedett az arca. Mérget mertem volna venni rá, hogyha most száz elefánt ront neki, akkor se mozdul a helyéről… Végül célzott és lőtt. Pont a közepébe, én pedig csak tátott szájjal figyeltem. Talán még Cyrill is elbambult kicsit.
– Ajánlom, hogy szerezz be egy bőrkesztyűt, mert így bőrkeményedés lesz a kezeden a sok íjhasználattól, de persze csak akkor, ha komolyan gondolod – magyarázott továbbra is. Valkyon nagyon otthon volt ebben a témában, és úgy tűnt tanácsot is szeret adni. Örültem neki. Normális, rendes férfinak tűnt, és eddig egyedül vele nem volt semmiféle problémám, mióta ide jöttem.
– Nagyon köszönöm! Úgy lesz, mindenféleképpen! – hálálkodtam zavartan.
– Helyes – bólintott halvány mosollyal. – Gyere, Cyrill, vége a pihenőnek!
– De még csak most ültem le… – panaszkodott a fiú.
– Nem kapsz vacsorára öntetet a palacsintádra, ismét. Elintézem, ne aggódj! – vigyorgott rá Valkyon. Fura fegyelmezési módszer volt, de hatásos, mert Cyrill azonnal felugrott és gárdavezetője után iramodott.
Elképesztő.
A nap hátralévő részében Valkyon utasításait igyekeztem követni, így aztán javarészt lekötött a fizikai mozgás. Az egész napom arra ment el, hogy az edzőtéren próbálkoztam, néha beszélgettem azokkal, akik odatévedtek. Egész nyugis volt minden, és így nem azon gondolkoztam, mégis mihez kezdjek a tudással, amit eddig összeszedtem. Kételkedtem mindenkiben és féltem, hogy Miikó, ha kiderül, ismét tömlöcbe vet örökre, és így sosem gyógyul meg a Kristály, én pedig nem kerülök haza. Nagypapa és nagymama biztosan aggódnak, még ha tudják, hogy Eldaryában vagyok, akkor is.

Már este volt, mikor a kezemben lévő fájdalom miatt rájöttem, hogy nem tudok aludni. Reméltem, hogy megtalálom Ewelynt, aki tud majd valami krémet adni a zúzódásra, de a szobájában nem volt, így hát reménykedtem, majd az orvosiban.
A folyosók kékes fényben világítottak az éjszakai lámpáknak köszönhetően. Minden nagyon csendes volt, mindenki aludt már. Nyugodtan lépdeltem, mikor hirtelen egy alak lépett elém. A vörös szemeket azonnal felismertem, majd a gyér fényben az egész férfit. Ismét páncélban volt, mint legutóbb.
– Üdv újra, szépségem! Légy csendben és semmi baj nem lesz – suttogta hízelgően, de ettől csak még jobban megijedtem. Hangját eltorzította a maszk, amitől még rosszabbul éreztem magam.
– Te löktél be a gombakörbe! – válaszoltam hangosan, nem érdekelve, hogy ki hallja meg. Talán sokkal jobb is lenne, ha valaki észrevenne minket.
– Ha nem én, akkor lett volna más – suttogta továbbra is.
– Mit akarsz tőlem? Ki vagy te? – kérdeztem mérgesen, kicsit talán felemelt hanggal, mire csak még jobban megszorította a karomat. Pont azt, amelyik véraláfutásos volt. – Ez fáj! Áu! – szisszentem fel.
– Csendesebben! – szólt rám egyhangúan, és elindult a folyosó vége felé magával rángatva engem is.
– Engedj el! – szóltam rá erélyesebben, de nem hatott semmit se. – Segítség! – kiabáltam el magam, miután nem is reagált a szavaimra. A kiabálásra azonnal felém fordult, egy szempillantás alatt a falhoz nyomott, a kezét számra téve beszélt hozzám.
– Ha nem maradsz csendben, kénytelen leszek más technikát választani… – fenyegetett.
Bólogatva jeleztem felé, hogy oké, értettem. Nagyon megijedtem, a vörös szemek semmi jót nem ígértek.
Egészen a sokajtós teremig jutottunk, mikor végre történt valami.
– Hagyod békén Lorelei-t! – hallottam meg azt a jól ismert nagyképű, sznob hangot, ami a kékhajú elfhez volt köthető. Legalább végre valaki meghallott.
– Nem számítottam akadályra. – rántott magához, hogy élő pajzsnak használjon. – Sajnálom, de ő az enyém. Keress magadnak mást!
– Ezarel! Kérlek… – néztem rá könyörögve. Láthatóan az elf is megrökönyödött, de jobban ura volt a helyzetnek, mint én. Tejesen pánikba estem, mert már megint olyan történik velem, amit nem tudok uralni. Felettébb bosszantó.
– Engedd el! – erősködött Ezarel, de a maszkost ez nem érdekelte.
– Kérlek… – könyörögtem elpityeredve.
– Ugyan már, azt hiszitek, hogy azért mert kéred, majd úgy is teszek, ahogy te kívánod. Nem parancsolsz nekem…– fölényeskedett még jobban magához szorítva, amitől egyre kényelmetlenebbül és elkeseredve éreztem magamat.
– Ez a lány nem kell neked. Egyszerű ember, semmi haszna nincs – „érvelt” Ezarel lenézően, amit nem tudtam megérteni, ez a helyzet igenis komoly volt. Közben pár lépést közeledett felénk, de a maszkos azonnal hátrált válaszként. Nagyon rossz taktikát választott a megmentésemre.
– Nem is tudod, mennyi haszna lesz! – nagyot nyeltem. Miért kell mindig olyan helyzetekbe sodródnom, amibe nem kellene. Nyugalmat akarok! Erre a gondolatra csak még jobban eleredtek a könnyeim, nem tudtam türtőztetni magam.
– Ezarel… – motyogtam kérlelően, de szinte csak magamnak.
– Semmi baj, Lorelei – válaszolt végre hozzám is. Megnyugtató, magabiztos volt a hangja. Még sosem hallottam ilyennek…
– Ha nem hagyod abba a bőgést, akkor teszek róla én. Megértetted?! – mordult rám fogva tartóm. – Te meg engedj el! – intézte szavai az elf felé. Már láthatóan ideges volt a kialakult helyzet miatt.
– Egyezzünk ki…
– Nem egyezkedem! – vágott szavába.
– Hát jó… – vont vállat Ezarel, amit nem is értettem. Mintha hirtelen feladta volna. Miért?
Ekkor aztán váratlan meglepetés ért mindkettőnket, a maszkos hirtelen megtántorodott egy ütéstől, amit a tarkójára mért valaki. Engem azonnal elengedett, mire előre estem. Ezarel egyből ott termett, hogy megnézze, minden rendben van-e.
– Te átkozott! – morgolódott a maszkos, mikor ő maga is feltápászkodott a földről. A megmentőm vigyorogva állt egy serpenyővel a kezében, miközben lelkesen integetett.
– Kérsz még egyet? Nagyon jól bánok vele – csacsogott vidáman, mintha csak játszanánk.
– Ne gyerekeskedj, húgi! – szólt rá Ezarel.
A maszkos időközben kiutat keresve elindult valamerre. Ezarel sem volt rest, utána eredt, így Miriammal együtt maradtam. A földön ülve néztem rá meg a serpenyőre. Most nem volt nála az Elior sem, egészen másként hatott így.
– Jól vagy? – guggolt mellém aggódva. – Annyira féltem, hogy nem lesz elég nagy az ütés – vallotta be csillogó szemekkel. – De ha láttad volna. Lendítettem egyet, és durr! – csacsogott, de azért éreztem az aggodalmat a szavai mögött.
– Remélem Ezarel elkapja – jegyeztem meg szipogva. Már nem igen sírtam, a hirtelen ért fordulat kibillentett a melankólia ezen részéből.
– A bátyám a legjobb – bólogatott kedvesen. – Mi van a kezeddel? Ezt is ő tette? – megráztam a fejem a véraláfutásokra nézve.
– Délelőtt kinn edzettem, íjjal, és még nagyon kezdő vagyok… – magyarázkodtam suttogva. – Köszönöm, Miriam! Nem is tudom mi lett volna nélküled! Nem értem mi történik itt! Én csak egy kis nyugalmat akarok… Olyan sokat kérek? – törtem ki ismét zokogásban. Miriam azonnal átölelt, hogy menedéket nyújtson. Most először éreztem bizonytalannak magamat. Képtelen leszek ezt az egészet egyedül végigcsinálni.
Ezarel jó háromnegyedóra múlva tért vissza, már éjfél is elmúlt, de a maszkost nem sikerült elcsípnie. Viszont azt elmesélte, hogy Miikónak jelenteni kell az esetet, így másnap sajnos hosszú napom lesz. Soraya mester itt léte miatt kockázatos eltusolni a tényt, hogy valaki beszökött a főhadiszállás területére. Épp ezért hatalmas szerencsém volt, hogy Ezarel és Miriam meghallottak, mikor sikerült kiabálnom. Kinn sétáltak az udvaron, hogy megbeszéljék a köztük lévő feszültséget, amikor meghallottak. Ezarel magára vállalta az elterelést, miközben Miriam a konyhából szerzett egy serpenyőt és a maszkos mögé lopódzott, hogy leüsse vele… Elképesztő.

17: A bál (második rész)

Egy kis easter egg: a fejezetképen el van rejtve valami 😉 – Engel

Leane szemszöge:

Láttam előre, hogy Lorelei elájul, mégis megijedtem, mikor összeesett Ashton előtt. Ezarel azonnal ugrott, ezzel pedig sikerült Nevrának szabad utat adni. Unokabátyám egy jobb egyenessel lett gazdagabb. Dühös volt, mert engem sértegettek. Ashton régóta nem járt Eel-ben, évek óta nem láttam, viszont ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, ha eltűröm a sértéseit, akkor egy idő után abbahagyja. Persze most még elemében volt, sajnos. Nagybátyám meg szokás szerint nem szólt közbe. Jól ismertem, valamit épp tervezett, vagy csak nem érdekelte, hogy a fia miként járatja le a Woodingokat.
– Nagynak érzed magad, mi?! – fordult Nevra felé Ashton, de szerencsére nem ütött vissza.
– Mi történt itt? – Lépett közbe Miiko, Ashtonra pillantott, majd Nevrára. Azonnal leesett neki, hogy mi történt, bár az ájult Lorelei még jobban meglepte.
– Lorelei?! – jelent meg szinte azonnal Ewelin Keró társaságában.
– Egyszer csak összeesett, nincs eszméletnél, de szerintem semmi komolyv – válaszolt Ezarel nyugodtan. – Beviszem az orvosiba.
– Menjek én is?
– Nem szükséges – kapta fel a lányt, és ezzel azt hiszem mindenki meg is nyugodott, mert a figyelem Nevrára és Ashtonra irányult.
– Hagyd békén a barátnőmet! Nem érdemelte ki ezt a viselkedést! – erősködött Nevra. Kézen fogtam és kicsit elhúztam, hátha le tudom nyugtatni.
– Ugyan már, ezt te sem gondoltad komolyan.
– Wooding úr, megértem, hogy önök is szeretnék élvezni a bál szépségeit, de a fia viselkedése megbontja a rendet… – jegyezte meg Miiko fintorogva. Senki se akarta Soraya mester figyelmét is felhívni az incidensre, bár azért mindnyájan tisztában voltunk azzal, hogy a mester mindenről tud. Az ő figyelmét csak nagyon kevés dolog kerüli el.
– Ugyan már, egy napon én leszek itt a mindenség ura… – fordult körbe Ashton széttárt karokkal. Most kivételesen nagyképű volt, hivalkodó. Ennél sokkal visszafogottabban viselkedett az esetek többségében, nem értettem, mi történt.
– Ashton! – dörrent rá az apja. – Már megint csak feleslegesen szítod a feszültséget. Visszamegyünk a szállásunkra. – Bólintott David. – Előtte viszont beszélnék veled, Leane.
– Kikísérlek titeket – adtam meg magamat, majd Nevrához fordultam. – Mindjárt visszajövök, nézd meg, mi van Lorelei-el, kérlek.
– De…
– Csitt! – szóltam rá gyengéden. – Nincs semmi baj, ne húzd fel magad! – nyomtam egy puszit Nevra arcára, majd a drága rokonok társaságában elhagytam a kertet.
Őszintén nem számítottam erre a viselkedésre, pláne miután Soraya mester úgy döntött visszavesz a növendékei közé, még ha a gárdákban is maradok. Megtiszteltetésnek éreztem, de ezzel egy olyan terhet raktak a vállamra, amivel nem tudom, miként fogok megküzdeni. Vérvonal, Soraya mester, a gárdák és nagybátyám zsarolása… Ez így rengeteg.
– Anyukád igazán jól érzi magát. – Hirtelen megfagyott az ereimben a vér, mindig így kezdődik…
– Nem tettem semmi rosszat – válaszoltam automatikusan.
– Nyugalom, tényleg jól van, kivételesen. – Megnyugodtam, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le rólam. – Lorelei valóban hasonlít a jégboszorkányokra. Milyen ritka! – David a duzzogó fiára pillantott, aki mintha a dicsérettől csak még jobban felhúzta volna magát valamin. Biztos piszkálta a csőrét a sikerem.
– Ráadásul a Vérvonal tagja, ahogy azt a fiad megmondta – egészítettem ki.
– Igen, jó volt a feltételezésed, Ashton. Valóban a Földre menekültek, elképesztő. Bár ez így meg fogja nehezíteni a dolgunkat – ingatta a fejét megveregetve fia vállát.
– Nincs varázsereje, elvesztette vagy még nem jelent meg nála… Bár elég idős már hozzá, a legtöbb boszorkány tizenkét éves korában kezd varázsolni. – Nem értettem, hogy miért mondom ezeket, de nem akartam néma csendben lenni a Nagykapuig.
– A Földön eltöltött idő feltehetőleg elnyomta benne, és még nincs elég ideje Eldaryában. Pár hét és jelentkezni fognak rajta a jelek… Ki kell hoznod a gárdák karmaiból, az anyád érdekében. – Megálltam, földbegyökerezett lábakkal néztem előre, mint aki megkövült.
– Túl sokat kérsz, figyelnek rá – próbáltam menteni magamat.
– Hát akkor erőltesd meg a kis buksidat, Leane. Biztosan nem akarod, hogy anyukádnak baja essen! – vigyorgott Ashton nagyképűen. Máris értettem, Nevra miért vágta állon, aminek nyoma egy lilás foltban nyilvánult meg.
– Ashton! – szólt a fiára David, ami reményeket ébresztett bennem, de persze tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg a „küldetést”. – Egy hónapot kapsz, Leane! Viszlát! – köszönt el ott hagyva a gondolataimmal, teljesen kétségbeesve, hogy miként tartom meg a gárdabeli helyemet, hűségemet a Vérvonalhoz és Soraya mesternek tett ígéreteimet.

Fél órával később mentem csak vissza, a vendégek jókedvűek voltak, bár néhányan még a verekedésről sutyorogtak. Ewelintől és Ykhartól gyorsan megtudtam, hogy Loreleinek leesett a vércukra, mert nem evett eleget. Ezarel ott van vele, és ha majd jobban érzi magát, akkor visszajönnek.
– Drága, végre! – jelent meg Nevra mosolyogva, bár aggodalom csillogott a szemében.
– Itt vagyok, nyugalom – karoltam belé egy mosolyt erőltetve az arcomra.
– Táncoljunk? – Csak bólintottam, már ideje volt egy kicsit elengednem magam, és nagybátyámék látogatása után rám fért.
Nevra kitűnő táncos, olyan mintha egy álomban lennék vele. Ő szeret, igazán. Annak idején, mikor apám meghalt, és a Woodingokra kellett támaszkodnia anyámnak, nagyon sokszor éreztem úgy, hogy engem senki se szeret. Anya mindent megtett értünk, de így is sok adósságot halmozott fel, most pedig David markában vagyunk. Achel keveset tud erről, rendszerint az én felelősségem minden, mert én vagyok a Vérvonal tagja. Emlékszem, David kikelt magából, mikor apám bevitt hozzá a jellel. Hat éves voltam, a szemfogaim épphogy előbújtak, éjjelente pedig olyan rémálmaim voltak, amiket senki se tudott megfejteni. Majd megjelent a homlokomon a rúna, ami egyértelműen jelezte, hogy a Vérvonal továbböröklődött. David először lefagyott, majd hatalmas lármát csapott, nagyon megijedtem. Apámnak esett, hogy ez biztos valami vicc, egy félvér nem örökölheti meg ezt a tudást, mert ez a tisztavérű Woodingok tulajdona. Apám lábába kapaszkodtam, miközben nagybátyám őrjöngött a dühtől, majd tíz évre rá ugyanabban a szobában néztem vele farkasszemet, miközben Soraya mester védelmében bíztam.
Tizenhat voltam, és többet foglalkoztam mágiával és bájitalokkal, mint a legtöbb vámpír. Nagyon nem ízlett a vér sem, amit innom kellett. Az egyik éjjel viszont látomásom volt Soraya mesterről, majd két héttel később megjelent a Wooding-rezidencia kapujában a kíséretével.
Sokáig tárgyalt a nagybátyámmal, késő éjjel hívatott be engem is. Vörös volt az arca, dühöngött, mint egy megvadult állat. A mester tökéletes ellentéte volt, a nyugalom mintapéldája.
– Elviszem Leanét, senki se fogja megtudni, hogy a te szavaiddal élve egy fattyú örökölte a Vérvonalat tőletek. Soha többet nem kell látnod a lányt, ha el tudod ezt fogadni. – Olyan ajánlat volt ez, amire egy normális ember se mondott volna igent, kivétel persze a nagybátyám. Neki nem csak az erő, hanem az egzisztencia is sokat számított, én pedig egy kellemetlen hiba voltam a tervben.
– Az erődet már elvesztetted, nem is tagadhatod. – Csak később értettem meg mindezt, a nagybátyám kiborulását, Soraya mester szavait…
Négy évre rá tértem haza, anyám kérésére, mert nagybátyám rájött, hogy miként használhatja fel a félvérűségemet a gárdákban. Átkozni fogom azt a napot, amíg csak élek…

Nevra közeledése kizökkentett a gondolataimból. Apró csókot lehelt az ajkaimra, amit gyengéden viszonoztam. Most nem a múltban vagyok, már felnőttem, saját döntéseim vannak, önálló akaratom. Nem szabadna hagynom, hogy David irányítson, de anya… Anyának kell a segítség.
– Felejtsd el őket! – suttogta hozzám simulva, romantikázva, mint mindig, ha egy kis figyelemre vágyott.
– Tudod, hogy nem lehet. – Ingattam fejemet. Nevra mindenről tudott, de a Vérvonal még számára is titok maradt. Soraya mester tanácsára megvédtek a rivaldafénytől, apám halála után még a Wooding nevet is elhagytuk öcsémmel, így aztán csak hírből és pletykákból tudta bárki is, hogy honnan származom, de a legfontosabb a Vérvonal volt. Senki az égvilágon nem ismerte a titkot, mindenki azt hiszi a mai napig, hogy Ashton az igazi örökös és nem én. Ha ez kiderülne, rám szállna az egész Wooding örökség, egy félvérre. Talán jobb is így, sosem vágytam rá.
– Engedd el magad, kedves – vezetett le a tánctérről a büfé felé. Ewelin és Keró mosolyogva társalgott, láthatóan közel kerültek egymáshoz. Nagyon aranyosnak találtam őket. Mindig is csodáltam, hogy Keró nem közeledik a nővérkéhez, vagy azt kicsit bénán teszi. Mégis, annyira cukik voltak most. Talán végre alakul köztük valami.
– Ewelin, mondtam már, hogy milyen csinos vagy ma is? – bókolt Nevra vidáman.
– Szerintem már párszor – kuncogott Ewelin, és én még mindig nem tudtam féltékeny lenni, bár láthatóan Nevra néha engem próbált bosszantani, de sosem sikerült neki, ahhoz én túl magabiztos voltam. Feltétel nélkül elhittem, hogy csakis belém szerelmes és én kellek neki, és az talán sokkal jobban esett neki, mint bármiféle féltékenykedés.
– Remélem Keró is ismételgeti neked – jegyeztem meg őszintén, mire az említett srác azonnal elpirult, ahogy Ewelin is. Kedves kis páros.
– Igen, már említette – Keró láthatóan még nagyobb zavarba jött.
– Őőő, elmegyek innivalóért. Kértek ti is valamit? – nézett ránk zavarában, ami miatt nem sikerült abbahagyni a mosolygást.
– Egy koktél jólesne, köszönöm, Keró.
– Megyek én is! Leane? Valamit? – nézett rám nagylelkűen Nevra.
– Amit csak akarsz, de ne hagyd, hogy a csinos lányok elcsábítsanak – válaszoltam neki derűsen, mire még szélesebb pimasz vigyor jelent meg az arcán.
– Csak a tied vagyok, drága – udvarolt ismételten. – Na, gyere haver, szerezzünk italt a hölgyeknek! – vitte magával Kerót, mire mi kettesben maradtunk Ewelinnel.
– Keró nagyon rendes – szólalt meg Ewelin, mikor hallótávolságon kívülre kerültek.
– És a maga módján helyes is – bólintottam diplomatikusan.
– Okos, figyelmes – sorolta tovább, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Láthatóan vonzódott a fiú iránt, de ő se tudta bevallani ezt magának vagy csak még most barátkozott a gondolattal.
– Tetszik neked? – kérdeztem rá merészen, hátha ösztönből rávágja az igazat.
– Talán… nem tudom. Néha olyan bizonytalan, és nem is biztos, hogy tetszem neki…
– Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, és egyébként is. Ott vagy te, aki ezeket könnyedén ellensúlyozza. – Fejtettem ki a véleményemet. – Határozottan összeilletek. Erős, magabiztos nő vagy, aki még nagyon csinos is.
– Ne mondj ilyeneket! – szégyenlősködött. – Nem tudom, hogy van-e időm egy kapcsolatra.
– Arra mindig van idő – ingattam a fejemet. – Csak nézz meg engem és Nevrát.
– Ti tökéletesek vagytok – válaszolt meglepetten. – Megszelídítetted, és az Árnyék gárdát is mintha nem csak ő vezetné, hanem te is. Annyira egy hullámhosszon vagytok. Irigylésre méltó. – Elgondolkodva hallgattam a szavait. Talán kicsit igaza volt, túl idillinek tűnt a kapcsolatom vele, de hiszen ez is volt a feladatom… A bácsikám ezt akarta, hogy jöjjek össze valamelyik gárdavezetővel és ez által szilárdítsam meg a helyemet. Az elején ez hajtott, aztán megismertem Nevrát. Kellettem neki, mert én, én voltam és nem a Vérvonal tagja. Nem a bennem rejlő mágiát látta, ahogy Soraya mester és a bácsikám. Leanét látta, ahogy én is benne Nevrát, nem az Árnyék gárda vezérét.
– Hiszen ti is így vagytok Ezarel-lel, nem? – hoztam fel a témát, hátha ezzel elhessentem a negatív gondolataimat. – Nagyon jó csapatot alkottok, te vagy a jobb keze – világítottam rá.
– Ez így van, de mi nem vagyunk és nem is leszünk egy pár – kuncogott fel. Valóban, elég abszurdnak tűnt ezt a lehetőség. – Szakmailag mindketten elismerjük egymást, ahogy te és Nevra, de ti nem csak a gárdában egészítitek ki egymást, hanem a való életben is. Csak rátok kell nézni, és te sem kételkedsz ebben, tudom. – Olyan volt, mintha most engem próbált volna nyugtatni, pedig tényleg semmi kétségem nem volt afelől, hogy én és Nevra összeillünk-e. Ugyan Karenn, és még jó páran nem kedveltek, nem szívesen láttak a főhadiszálláson, mégis otthon éreztem magam itt. Biztonságban voltam minden rossz ellenére, és Lorelei-nek sem szabadott itt hagynia ezt a menedéket. Most az egyszer nem hagyhatom, hogy a nagybátyám megzsaroljon. Anya se akarná.
– Hölgyeim, megérkeztünk – jelent meg Nevra és Keró. Ewelinnel mindent tudóan egymásra néztünk, összemosolyogtunk.
– Egy próbát megér – kacsintottam rá, és Nevrához léptem. – Margarita koktél? – pillantottam rá vigyorogva. – Mindig tudod, hogy mire van szükségem – nyomtam puszit az arcára.
– Hm… Tudom, cica, tudom – húzott vissza, hogy csókot lophasson tőlem. Nevra ajkain éreztem a legutóbb elfogyasztott vér ízét, vámpírösztöneim egy pillanatra előtörtek. Talán jobb is volt, hogy nem valami véreset hozott nekem. Nem szerettem „bevadulni”, ahogy én hívtam azt a nyers erőt, ami a vér fogyasztása után rám tört.
– Khm… – Keró zavarba jött tőlünk, így aztán meglepetten engedtem el Nevrát. Hát igen, társaságban voltunk, el is felejtettem.
– Bocsánat – pirultam el. Nevrát persze sosem zavarta az ilyen.
– Semmi gond.
– Tessék Ewelin, ezt neked hoztam – nyújtott át egy koktélt az elfnek.
– Köszönöm – mosolyogott rá boldogan. – Mit gondolsz, ha megittam táncolunk még egyet? – érdeklődött átvéve az irányító szerepét. Érdekesek voltak így együtt.
– Ha szeretnél, akkor szívesen.

Mi végül nem csatlakoztunk a következő tánchoz, inkább csak figyeltem a tömeget. Néha előbukkantak Ykhar fülei, ahogy Valkyonnal próbál táncolni, akinek láthatóan nem ment olyan jól, mint szerette volna, de azért vidámnak tűntek. Ewelin és Keró is boldogan keringtek. Leiftan Miikóval táncolt, az öcsém Alajeával forgott. Szóval mindenki elvolt. Csak Miriamot láttam kicsit szomorkásnak, ahogy a tömeget kémlelte Christin mellett állva. A testőre elegánsabb ruhában volt, mint ahogy mindenki, de egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Szigorúan őrizte Miriamot.
– Jó lenne veled is táncolni – hallottam meg Miriam szavait, mikor hallótávolságon belülre kerültünk.
– Sajnálom, Miriam – válaszolt lehangoltan a nő. Egy pillanatra furán éreztem magamat, mintha kihallgattam volna egy beszélgetést, de nem volt időm visszafordulni, mert Miriam kiszúrt minket és ugrálva elénk sietett.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy, Leane! Már annyira hiányoltalak. Nem láttalak, mióta elkísérted Wooding urat és a fiát. Jaj, a Szellemekre! Nem is értem, miért jöttek ide! – hadarta nagy lelkesen, hevesen gesztikulálva.
– Nyugi, nyugi, nem kell ilyen hevesen – javasoltam.
– Előbb voltam Lorelei-nél, annyira örülök neki, hogy a bátyám vigyáz rá – csiripelte vékonyka hangján. Hiába, még csak egy eszeveszett tini volt.
– Ezarel nagyon figyelmes – jegyezte meg Nevra kétértelműen, mire csak ingattam a fejem. De talán igaza volt.
– A bátyám mindig is figyelmes volt – szúrt oda dacosan. Nem kedvelte Nevrát, és ennek hangot is adott.
– Persze, persze – hagyta rá Nevra hanyagul. Nem volt kedve vitázni, amit meg is értettem. Itt csak Miriam győzött volna, ha vitára kerül a sor, az pedig nem izgalmas.

Hosszúra nyúlt a bál. Rengeteget táncoltam Nevrával, ittunk és élveztük a jó zenét. Összességében az est végére sikerült elfelejtenem a nagybátyámat, a kérését és Ashton feltűnő viselkedését. Örültem neki, így sokkal jobban tudtam kikapcsolódni. Már szükségem volt rá, hiszen Soraya mester rengeteg feladattal bízott meg, plusz még ott vannak a gárdabeli feladatok is. Úgy éreztem, mintha mostanában túlvállaltam volna magamat.
– Szeretlek – suttogta a fülembe Nevra, mikor átléptük a szobám ajtaját. Gyakorlatilag már itt élt velem, és nem mindig a szex miatt jött át.
– Tudom, Nevra – néztem a szemébe mélyen, őszintén. – Én is szeretlek téged, el sem tudod képzelni, hogy mennyire… – ingattam a fejem átszellemülten. Legszívesebben sírni támadt volna kedvem, annyira mély, megható pillanat volt ez a vallomás. Pedig már ezerszer mondtuk egymásnak, ha nem többször és most mégis valamivel több volt, mint eddig.
– Leane… – suttogta a nevem áhitatosan. Ott álltunk az ajtómba, épphogy becsuktam. Csak az ablakon beszökő holdfény adott némi megvilágítást az arcunknak… Valami furcsán boldog érzés kerített hatalmába, ahogy kimondta a nevemet, mint mikor először randiztunk. Emlékszem, a tengerparton voltunk, és…
Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert Nevra kezében megcsillant valamit. Egy kicsike, aranyozott valami, aprócska vörös kővel a közepén. Gyorsan kapcsoltam, ez egy gyűrű volt, nem is akármilyen.
– Nevra, ez… – pislogtam rá döbbenten. Olyan volt, mintha ő is hasonlóan izgatott, feszült lett volna.
– Leszel a feleségem, Leane? – csak néztem rá, majd a gyűrűre és vissza. Tudtam, hogy miről szól ez, egy egész életnyi kötődésről, bizalomról és hűségről. Mindig is bíztam Nevra szerelmében, de sosem gondoltam, hogy egy napon majd felteszi nekem ezt a kérdést…
– Hogy jutott eszedbe ilyen? – néztem rá még mindig elvarázsolva, őrlődve a válaszon. Bíznom kell benne, de ő nem tudja, hogy én ki vagyok…
– Nem érdekel, hogy miként tekint rád a gárda, hogy Soraya mester tanítványa vagy. Esetleg az, hogy mit mondanak rólad mások. Nekem te kellesz, Leane. Csak te és senki más. Ha igent, ha nemet válaszolsz… – emelte fel a gyűrűt. A vörös kő csillogott a holdfényben, kérdéseket vetett fel bennem, de azokkal nem most kellett foglalkoznom. Egyetlen kérdés volt az, amire felelnem kellett.
– Nevra, köszönöm – sóhajtottam mosolyogva. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer felteszed ezt a kérdést nekem. Már ez is hatalmas öröm! – vigyorodtam el egyre boldogabban. – Még szép, hogy igen, igen! – ismételgettem, míg Nevra fel nem fogta. – Igen, igen. Igen! – csókoltam meg lendületesen, szenvedélyesen. Azt akartam, hogy érezze azt, amit én.
– Én vagyok a legboldogabb… – nyögte ki, mikor elengedtem és felhúzhatta a gyűrűt az ujjamra.
– Mi vagyunk a legboldogabbak… – javítottam ki egy gyengéd csókkal elnémítva a hajdani barátomat, aki mostantól a vőlegényem volt…

16: A bál

A tánc alatt Keró társaságot kapott, Ewelin egy gyönyörű ezüst ruhában szegődött hozzánk, melyet virágok díszítettek. Bizonyosan nagy gonddal állította össze a kompozíciót, ahogy eddig megismertem. Az edzések alkalmával általában vele beszélgettem, vagy Achellel és barátaival, így aztán nyugodtan mondhatom, hogy könnyed barátságot ápoltam Ewelinnel is. Szimpatikus, kifejezetten kedves és segítőkész nőnek tűnt. Ráadásul Miikonak se árulta el, hogy miket álmodtam, vagy legalábbis eddig erről még nem esett szó.
– Lorelei! – nézett rám meglepődve, majd megölelt. – Nézzenek oda, milyen csinos vagy! – dicsért, mire csak legyintettem. Nem voltam én ehhez hozzászokva.
– Reméltem, hogy összefutunk.
– Ewelin, te sem panaszkodhatsz. De azért remélem nem használtad el az összes holdvirágot – szúrta közbe Ezarel, mire mindketten szélesen mosolyogtak.
– Drága gárdavezetőm, hát olyan pazarló lennék?! – nevetett Ewelin, majd Keró karjára tette kezét. – Lenne kedved táncolni? – Ezen meglepődtem, sőt, nem is bírtam nem mosolyogni Keró meglepett, majd zavarodott reakcióján. Úgy tűnt imponál neki Ewelin figyelme, de többször is rám nézett, miközben a szavakat kereste.
– Az a helyzet, hogy eredetileg Lorelei-t kísértem…
– Ugyan már, csak a nyakadon maradtam. – szóltam közbe menteni, ami menthető. – Most már itt van Ezarel, nem leszek egyedül – biztosítottam felőle ellentmondást nem tűrően.
– Valóban?! – nézett rám az elf, mire csak szélesen rá mosolyogtam.
– Valóban – paskolgattam meg a kezét, miközben belékaroltam. – Épp az előbb ajánlottad fel a tánc után… – Hazudtam könnyedén, remélve, neki is leesik a tantusz és hagyja, hogy a páros magára maradjon kicsit.
– Igazad van, még úgyis van miről beszélnünk – vigyorgott pimaszul, mire legszívesebben egy lendületes pofonnal válaszoltam volna. Túl sokat engedett meg magának ezzel az idegesítő viselkedéssel. Igazán visszafoghatta volna magát…
– Ez esetben, örülnék, ha… táncolhatnánk… Ewelin – fordult a nőhöz nehézkes beszéddel. Eléggé zavarban volt, alig találta a szavakat.

Már épp indulta volna, mi pedig a büféasztal felé vettük az irányt, mikor harsona szólalt. Ünnepélyes, figyelemfelkeltő, mely hallatán elhallgatott a zene, a tömeg szét vált, hogy sorfalat álljon az érkezőknek.
– David Wooding, a Wooding család feje! – Szólalt meg a korábban is hallott hang. – És fia, Ashton Wooding! – A nép egyszerre mordult fel, mikor az utóbbi név elhangzott. Az asztalnál Miikó szeme, mintha szikrákat szórtak volna, ahogy a mellettem álló Ezarel is feszültebbé vált. Nem értettem mi ez az ellenszenv, pláne miután megjelent mindkét személy.
David Wooding olyan ötven év körüli férfi volt, gesztenyebarna haja a válláig ért, melyet diszkréten összefogott. Kicsit mintha sántított volna járás közben, de aranyozott ünneplőjével felsőbbrendűséget és eleganciát sugárzott. Szimpatikusnak tűnt, ahogy fia is. Ashton rövidre vágott haja, pimasz tekintete mindenkin végigsiklott. Kimondottan jóképű pasi volt az újságok címlapjáról. Egyszerű fehér inget viselt, mely alatt látványosan duzzadtak izmai, de jobbján kard lógott, illetve láncok zörögtek járás közben. Annyi idős lehetett, mint Leane, talán kicsit több. Viszont Leane nem hasonlított egyikükre se, mind a két férfi szinte hófehér bőrrel rendelkezett, vörösbarna szemekkel, és az arcvonásaik is inkább szögletesek voltak elsőre, míg Leane szépen ívelt, lágy vonásokkal rendelkezett, ahogy Achel is. Az általam ismert páros egyáltalán nem illett bele ebbe a családba.
– Soraya mester, engedje meg, hogy köszöntsem Eelben. Megtiszteltetés, hogy ismét köztünk van! – Hajoltak meg mindketten az asztal előtt. Soraya felállt, anyai mosollyal tekintett le az érkezőkre.
– Örülök, hogy el tudtatok jönni. Köszönöm! – bólintott, majd visszaült helyére, és inkább Miriamhoz fordult. Miiko állt fel a helyéről és ment oda a pároshoz, miután úgy tűnt minden folytatódni fog, mint az érkezésük előtt.
– Nem értem, hogy mit keres itt Ashton… – morgolódott valaki mögöttem. Rea volt az, a vámpír, akivel eddig nem sok jó élményem volt, de úgy tűnt őt ez nem zavarja jelenleg.
– Mi baj vele? – érdeklődtem először a nőre, majd Ezarel-re nézve. Mindkettőjük arcán csupa ellenszenvet és megvetést láttam.
– Ashton csak egy bajkeverő, egoista állat, aki azt hiszi, hogy a neve miatt bármit megtehet, amihez kedve szottyan. És mindezt el kell tűrnünk, hiszen ő egy Wooding… Átkozott család! – fortyogott Rea, majd jobban végigmért, és félvállról még odavetett egy rosszindulatú megjegyzést. – De ő legalább jól néz ki, nem úgy, mint te – majd elment. Én meg ismételten nyugtázhattam, hogy ezzel a nővel semmi esélyem sincs jóban lenni. Talán nem is olyan nagy gond.
– Csak ennyi a probléma? – pislogtam Ezarel-re, de ő épp mással volt elfoglalva. Konkrétabban más valakikkel, akik épp felénk tartottak.
– Viselkedj! – szűrte a fogai között.
Az idősebbik Wooding és fia tartott felénk, pont akikről beszélgettünk, természetesen. Miiko kísérte őket, és persze az ő arcán is látszott, mennyire nincs ínyére a dolog.
– David, Ashton, engedjétek meg, hogy bemutassam Lorelei Betranche-t, az emberlányt, akit annyira látni szerettetek volna – A kicune nem törődött az illemmel, láthatóan idegesítette maga a tény, hogy engem keresnek olyan fontos emberek, mint ők. Ekkor villant be, hogy Leane miket mondott anno: a nagybátya akar Eldaryába hozni, nem járok jól, ha ellenkezem…
– Lorelei, remélem jól érzed magad nálunk – mosolyogott Wooding úr, majd fia lépett elém. Üdvözlésként kezet csókolt, s mikor rám nézett mintha megvilágosodtam volna. Felderengett valami egy szempárról, vöröslő szemekről, fekete páncélról, mert mikor a férfi szemébe néztem, az álarcos férfit láttam magam előtt, mikor belökött a gombakörbe.
– Igen, minden nagyon kellemes – válaszoltam illedelmesen, de azonnal elrántva a kezem Ashton-tól. A férfi tényleg szívdöglesztő volt, igazi pasi, de a belsőm félt tőle, nagyon.
Ezarel is észrevette, a hátamon éreztem kezét, mikor hátrébb léptem egy kicsit.
– Állandóan csak haza akar menni, másról nem is hallani tőle – Szólalt meg Ezarel, miközben kezet fogott minkét férfival. – Rég láttalak benneteket itt, főleg téged, Ashton – jegyezte meg az elf illedelmesen, lazán, mint nem is érzékelné azt a feszültséget, ami kialakult bennem.
– Persze, ez érthető. A honvágy nagy úr, de biztosan megérted, hogy egy hirtelen előbukkanó lány Eelben, nem épp mindennapi jelenség. – Az öreg nem beszélt. Kétkedve nézett rám, miközben fia próbált közelebb kerülni hozzám a bizalmával, de minél jobban úgy éreztem, hogy közeledik, én annál inkább szorítottam Ezarel karját.
– Igen, tudom – válaszoltam röviden. Miikó közben ott hagyott minket, így nem igen tudtam mihez kezdeni. Láthatóan Ezarel se, így kénytelenek voltunk egy udvariassági beszélgetésbe elegyedni, míg Nevra és Leane be nem csatlakoztak hozzánk.
– Nahát, David, Ashton! – Nevra lelkes volt. Ő már egész jól színészkedett, kivétel Leane. – Nem is gondoltam, hogy itt fogok veled találkozni, Ashton. Két éve nem láttalak már, vagy több? – haverkodott a gárdavezető. Leane ott állt mögötte, szemével szinte szikrákat szórt, ahogy először nagybátyára, majd unokatestvérére tekintett. Végül pillantása rajtam állapodott meg, dühét egy szempillantás alatt az aggodalom vette át.
– Lorelei! – lépett oda hozzám a szőkeség, nem is törődve meglepett rokonaival. – Nekem el ne ájulj itt! Biztos alig ettél valamit ma még!
– Jól vagyok – nyugtattam meg, bár tény és való, hogy nem éreztem magam valami fényesen. Úgy gondoltam, mindez biztosan a felismerés miatt van.
– Ha azt mondja jól van, akkor biztos így is van – szólalt meg Wooding úr, mire Leane elengedett. Arca kővé dermedt, majd a férfihez fordult.
– Bácsikám – bólintott a lány. – Remélem jól utaztatok.
– Mint mindig, bár barátságosabb fogadtatásra számítottam.
– Jobban igyekezhetnél, Leane – mordult felé az unokatestvére. – Végül is, apámnak köszönhettek mindent az öcséddel. Apropó, hol a másik fattyú? – Ashton érces hangja, bántó, egyenesen lenéző hangja nem illett ide. Ő nyíltan kimondta azt, amit gondolt, a legtöbben pedig nem.
– Ne nevezd fattyúnak az öcsémet, különb mindannyinknál – morgott Leane. Nevra időközben barátnője mellett termett és kézen fogta, nehogy csináljon valami meggondolatlanságot.
– Ugyan már, ezt majd pont te döntöd el… – köpte a szavakat. – Nézz magadba, drága rokon, pont egy olyan ribanc, mint te fogja megmondani, hogy ki a jó és a rossz… – Mindannyian meglepődtünk, ahogy láttam, még maga Wooding úr is, ki csak egyszerűen ingatta fejét fia hülyeségeit hallgatva, de nem szólt közbe. Nevra azonnal ugrott, hogy egy jobb egyenessel helyre tegye Ashton sármos pofiját, de Ezarel még időben elkapta a férfit, így aztán természetesen szinte mindenki minket figyelt. Leane nem tett semmit, azon kívül, hogy megpróbálta visszafogni Nevrát.
– Na, ide figyelj, te bohóc, én egész normális voltam veled! – fenyegette hevesen, miközben próbált kiszabadulni Ezarel kezei közül.
– Nyugi, Nevra. Nem kell a dráma! – utasította helyre az elf nem sok sikerrel.
– Nevra… – állt elé Leane kérlelően. – Nem éri meg. Te több vagy ennél!
– Igazuk van! Egy ilyen lányért én se verekednék! – vágott közbe Ashton, hogy csak még jobban hergelje a férfit.
– Állítsd már le magad! – Avatkoztam közbe elszántan, egyenesen a férfi vörösbarna szemeibe nézve. A lehető legrosszabb ötlet volt, képek pörögtek le a szemem előtt, melyek azon nyomban megszédítettek és minden elsötétült.
– Ashton, viselkedj! – szólalt meg az apja is, de a hirtelen rám törő sötétség sokkal jobban foglalkoztatott.
– Lorelei! – Még épp éreztem, hogy két erős kéz elkap, mielőtt a földre zuhannék, majd egy hatalmas puffot hallottam a közelemből, mint mikor valaki behúz valakinek… Biztos Nevra volt az.

A gombákat fényképeztem. Egészen közelről… Aztán valaki megragadta a vállam, és meglökött. Mielőtt pedig minden elhomályosult volna egy szempárt láttam, vagyis csak az maradt meg, ahogy korábbi álmaimból is…
– Lorelei? – Ezarel szólongatott. – Tudom, hogy ébren vagy – folytatta vidáman.
– Mi van már megint? – sóhajtottam fel, mikor kinyitottam szememet. Az elf fölém hajolt és meglepő módon mosolygott. Nem értettem, hogy miért.
– Elájultál. Ezért elengedtem Nevrát, hogy elkapjalak. Így Ashton kapott egy jobb egyenest, mindenki minket figyelt, végül pedig behoztalak a szobádba – vázolta fel a történteket. – A bál még tart, bármikor visszamehetünk. Előbb küldtem el Ykhart, hogy már jobban vagy, de keveset ettél, és ezért ájultál el… – megdöbbenve pislogtam rá. Tényleg csak mi ketten voltunk a szobában, kintről pedig ugyanúgy szólt a zene, mintha mi sem történt volna.
– Jobban hazudsz, mint én – jegyeztem meg gunyorosan.
– Kérem, én csak az igazat mondom – nézett rám hitetlenkedve. – Hozattam is neked enni.
– Ashton… – suttogtam elfordulva, mert nem tudtam felvenni a ritmust az elffel.
– Azt mondják, hogy jó pasi. De mint látod, egy arrogáns állat, aki az esetek többségében abban látja a szórakozást, ha embereket tipor a sárba, azaz Leanét, és szítja a feszültséget. – Tárgyilagos volt, de érezhetően őt is pont ugyanúgy zavarta a férfi, mint mindenkit.
– A Wooding ennyire nagy név? – kérdeztem felülve.
– Válaszolok, ha eszel – nyújtott felém egy tányérkát, amire muffinok voltak helyezve. Nem is tudtam, hogy Eldaryában léteznek ennyire földi ételek is. Mindig olyan különlegességeket kóstoltam, amik egyáltalán nem ízlettek, sőt…
– Jó – vettem el egy sütit, és kelletlenül beleharaptam. A közepe lágyan folyt, mintha olvasztott csokival töltötték volna meg. Pont, mint otthon. – Ez mesés! – jegyeztem meg két falat között.
– Az ám – vigyorgott. – Soraya a legjobb szakácsokat alkalmazza, még Karutónál is jobban főznek. Ezért is jó, ha ellátogat hozzánk, mert rengeteg finom ételt hoz… – Ezarel is nekilátott, a nélkül, hogy a kérdésemre válaszolt volna.
– Szóval…
– Szóval mi? – értetlenkedett.
– Válaszolj a kérdésemre – erősködtem. – Miért ilyen befolyásosak?
– Mert ők az egyetlen család a Vérvonalból, akik eladták magukat a gárdáknak, mikor a királyság megbukott. Szinte azonnal a gárdák élére álltak, pénz és a vérük hatalma, Miiko a mai napig kénytelen kiegyezni velük… – Bólintottam, bár nem értettem pontosan mindent. Sok kérdésem lett volna még.
– A ti családotok is? – Ezarel megrázta a fejét, majd az ablakomat kezdte bámulni.
– Az Elior őrei nagyon sokáig nem adták meg magukat, apám volt az első, aki úgy döntött, hogy a gárdák mellé áll. De erről nem mondok semmi mást, nem tartozik rád. Még. – Rejtélyes volt már-már furcsán bizalmaskodó, aminek örültem. Engedte, hogy bele lássak a történelembe, a miértekbe. Talán Ezarelben is lehet bízni, talán…
– Mennyit tudsz? – néztem rá félve, nehogy túlzásba essek a kérdéseimet illetően.
– Leane a vérvonal tagja, a Woodingok ki nem állhatják, mert egy elf az anyja, az apja pedig David öccse, ja és mert nem Ashton örökölte a Vérvonal áldásait, hanem ő. – halkabbra vette. – Leanét sokat nem szeretik a gárdákban, mert Wooding, még ha nem is vette fel a nevüket, ahogy Achelt se kedvelik.
– Az emberek egy név alapján ítélkeznek…
– Hidd el, rászolgált erre. Nem azt mondom, hogy Ashtonnak igaza van, és el sem tudom képzelni, hogy mivel zsarolják a lányt, amiért ennyire tűri a szitkokat, de itt senki sem szent, Lorelei. A Vérvonal… és a húgom se. – Nagyon rendes volt tőle, hogy ennyit mesélt. Mintha egy teljesen másik oldalát láttam volna most, mint eddig bármikor. Furcsa volt komolyan beszélgetni vele, de azért jót tett.
– Azt hiszem, kezd elmúlni a bájital – szólaltam meg pár perc néma eszegetés után. Ezarel sürgetően nézett rám, hogy folytassam. – Amikor Ashton szemébe néztem, mintha felderengett volna valami. Egy maszkos alak, vörös szemek… Álmomban is láttam már ezt, és mintha ő lökött volna bele a gombakörbe…
Néma csend állt be köztünk. Ezarel szájtátva nézett rám, mire végül megszólalt.
– Kétlem, hogy a Woodingoknak lenne kapujuk, amivel a ti világotokba tudnak átmenni, de ez már egy jó nyomvonal. Bebizonyosodott, hogy nem önszántadból jöttél Eldaryába. – Csak bólintottam.

A bált hátralévő részéből nem sokat láttam. Semmi kedvem nem volt visszamenni, és Ezarel se piszkált, hogy menjünk már. Egyszer-kétszer beugrott valaki, hogy megnézze tényleg jól vagyok-e. Ashton a balhé után távozni kényszerült, ahogy az apja is. Önszántukból mentek, de láthatóan csak azért, mert senki se látta őket szívesen. Ezután minden visszatért a régi kerékvágásba, de én inkább Ezarellel beszélgettem a szobámban. Volt, hogy komolyabb témákat osztott meg velem, de az esetek többségében csak viccelődött és mondta a hülyeségeit. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magamat, mint előtte, és az sem feszélyezett, hogy nem kellene megbíznom Ezarelben. Már nem volt mit tenni, megtudta a titkomat.

15: Újabb kérdések

Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, készültek az esti bálra. Nekem senki nem adott feladatot, így javarészt azzal voltam elfoglalva, hogy a teljesen üres könyvtárban olvasgattam néhány érdekesnek tűnő könyvet. Familiárisok, Eldarya további országai, meg hasonlók. Keró se volt itt, lehet őt is máshova osztották be.
Egy eldugott részen ültem, az ablakpárkányon. Ugyan egy fa eltakarta előlem a kilátást, de megfelelő mennyiségű fényt kaptam ahhoz, hogy olvashassak. A mai nyüzsgésben szerintem senkinek se hiányoztam, vagy ha kerestek is, nem találtak. Végül is… Mi lenne, ha ellógnám a bált? A szalagavatómon kívül még egy bálon se voltam, ráadásul Miriam valamiféle mágikus találkozóról is beszélt, ami alapján arra következtettem, hogy nem csak Soraya lesz az egyetlen mélyen tisztelt személy. Összezavarodtam, mivel a könyvtári könyvekben semmit se találtam a Vérvonalról, még utalást sem, ami alapján hazugságnak vélhetném ezt az egészet, de Soraya megerősítette Leane feltételezését, sőt mi több… Lehet, én vagyok az örökös? Pedig én tényleg nem akarok semmit se, csak békét, és hogy végre hazatérhessek, folytathassam az emberi életemet. Ráadásul mágikus képességeim sincsenek!

Már későre járt, mikor ismét észhez kaptam. Kintről mintha zene szól volna, és már a Nap is lemenőben volt. Lassan kezdődött a bál, és még mindig nem találtak meg.
Azon gondolkoztam, hogy vajon Ezarel miként fog dönteni, elmondja-e Miikonak amit megtudott, vagy a húga miatt csendben marad. Meg mégis mi ez a konfliktus a testvérek között? Ezarel nem hisz a Vérvonalban? Miért?
– Lorelei?! – Miriam magas hangja törte meg a könyvtár csendjét. Bosszankodva lapultam meg, hátha felhagy a kereséssel, ám egy másik hang is közbeszólt.
– Ne kiabálj a könyvtárban, Miriam! – Keró volt az a maga tudatosságával, zavarával.
– Biztos, hogy itt van? – Most Ykhar vette át a szót, és mintha egyre közelebbről jöttek volna a hangok. Remek… meg fognak találni, épp amikor már sikerült rávennem magam, hogy nem megyek le.
– Az Elior sosem hazudik! – Válaszolt a lány egészen közelről, a mellettem lévő polc túloldaláról. Fintorognom kellett, hát persze, egy mágikus képességekkel rendelkező elf biztosan megtalál, ha akarom, ha nem.
– Lorelei? – Ykhar ugrott oda hozzám, amint befordultak a sorba. A nyakamba vetette magát, majd kézen ragadott. – Azonnal menned kell átöltözni, fél óra és Soraya mester is bevonul, ott kell lenned a fogadtatáson.
– És nekünk is! – Szúrta közbe Miriam. Végignéztem rajtuk. Mind a hárman talpig ünneplőben, Miriam abban a csodás barna ruhában, melynek fodrai hátul egészen a földig értek, míg elől mindössze combközépig. Az aranyminták pedig, mintha pontosan az Elior cirádáihoz lettek volna tervezve.
Ykhar ruhája is gyönyörű volt. Egyszerű zöldes ruha, mely a térdéig ért, hozzá virágmintás bolero, csinos kis szandál, egy rózsaszín rózsa a hajában. Keró hasonlóan elegánsan festett, mintha mindannyian valamiféle conra igyekeztek volna… Még mindig furának találtam az itteni ruhákat, bár be kellett vallanom, hogy tetszettek.
– Ne képzeld, hogy ellóghatod a bált. Nem engedjük – vigyorgott a háttérben Miriam. Keró csak zavartan nézett rám majd a többiekre, majd ki az ablakon és ezt ismételgette. Láthatóan csak azért volt itt, mert meg kellett keresni engem és nem a ruhák miatt. Egyébként is, mintha őt is feszélyezte volna az elegáns fehér öltönyszerűség, melyet viselt.
– Jó, jó. Nem ellenkezem – emeltem fel kezeimet megadva magam a tömeg akaratának. Fél órával később már meg is bántam eme kijelentésemet…

Nem tudom, mit csinált a hajammal Miriam, de mintha sokkal dúsabb és hosszabb lett volna. Nem is beszélve a ruháról, ami kényelmetlenné vált attól a perctől kezdve, hogy kiléptem a szobám ajtaján. Ykhar szolid sminket varázsolt az arcomra, miközben mindenféléről csacsogott, hogy elterelje a figyelmemet. A tükörbe nézve mégis úgy éreztem, hogy engem nagyon becsaptak. Túl szépnek láttam magam ahhoz, hogy én lehessek az, aki visszanéz rám. Valahogy nem hittem el, de a lányok csak dicsértek és azonnal el is rángattak, mondván mennünk kell.

Próbáltam nem a ruhát nézni, miközben Keróval az oldalamon az udvaron rendezett eseményen helyet kerestünk. Mindent lampionokkal, virágokkal, szalagokkal és mindenféle, számomra ismeretlen növénnyel díszítettek fel. Megvolt a maga hangulata, pozitív értelemben.
A többieket nem láttam, Valkyon, Ezarel, Nevra, Leane és még Miiko se volt még itt, ahogy Miriam is hiányzott a képből. Nem értettem, hiszen valamiféle bevonulás lesz, nem?
– Húha, nagyon csinos vagy, Lorelei! – lépett mellénk Achel. Ő is hasonlóan elegáns és fess volt, mint mindenki más a férfiak között.
– Köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen. – Hát a nővéred hol van? – érdeklődtem.
– Ők csak később jönnek be, Soraya mester bevonulása előtt. – magyarázta a srác lelkesen.
– Ahogy a fogadtatáson is láttad – szúrta közbe Keró. – Ez amolyan szokás. Hivatalos eseményen vagyunk, meg kell adni a tiszteletet – Magyarázta a férfi, amit csak egy bólintással nyugtáztam. Úgy tűnt, hogy itt, Eldaryában mindenki nagy hangsúlyt fektet a tiszteletre.
– És persze mindenki bevonul, aki csak számít – Cyrill is megjelent a semmiből, kezet fogott Keróval és Achel-lel, majd meghajolt előttem. – Lorelei, mesésen festesz! – bókolt, mint egy igazi lovag, amitől zavarba jöttem. De persze csak viccelődött, látszott a szeme csillogásán, mégis úgy tűnt, hogy ma egész nagy férfikoszorút kapok kíséretnek.
– Te is jól nézel ki – viszonoztam udvariasan.
Nem volt sok időnk csevegni. Pár perccel később Ykhar és Alajea is csatlakoztak hozzánk, végül pedig mindenki elcsendesült, a zenekar abbahagyta a zenélést. Dobpergés következett, majd mindenki a szabadon hagyott út felé nézett.
– A mágia követe, az Orákulum földi megtestesülése, az örök idők varázslónője, Soraya mester! – Nem láttam, hogy ki konferálja fel a varázslónőt, csak a hangját hallottam. Nem is tudtam sokáig keresni, Soraya megérkezett, nekünk pedig meg kellett hajolni előtte. Egy külön, a számára fenntartott asztalnál foglalt helyet, mely elé vörös szőnyeget terítettek.
Soraya egyébként most még fenségesebben festett, mint mikor először pillantottam meg. Hosszú fekete haja a földig ért, mint egy uszályként húzta maga után. Ruhája barack színű, jobb oldalt felvágott, ujjatlan darab volt, melyre mintha aranyport szórtak volna, úgy csillogott. Nem viselt cipőt, csak egy arany bokaláncot, karperecet. Minden tökéletesen passzolt lila bőréhez, szeméhez. Mesebeli tündérként tündökölt.
Elfoglalta helyét, s máris folytatódott a bevonulás.
– Miriam kisasszony, Soraya mester tanítványa, az Elior őre! – Miriam jelent meg a szőnyeg másik végén. Mosolyogva, az Elior-ral a kezében, s mikor meglátott minket még intett is. Mindenki meghajolt előtte is, és talán néhányan róla sugdolóztak a hátam mögött, bár nem hallottam, mit is mondanak.
Miriam elfoglalta a helyét Soraya mester mellett, aztán folytatódott a bevonulás.
– Leane kisasszony, Soraya mester tanítványa, az Árnyék gárda tagja. – Meglepetten pislogtam Achel-re, aki csak vállat vont, hogy ő nem tud semmit. Közben megjelent Leane, térdig érő sötétbarna szoknyát viselt, aranyszegélyű felsővel. Nagyon csinos volt, mint mindig. Senkire se nézett, és inkább tűnt bánatosnak, mint boldognak, de azért mosolygott. Az emberek egy része nem tudta, hogy meghajoljon-e előtte, és így aztán eléggé furára sikerült ez a bevonulás.
Végül Miriam mellett foglalt helyet, de nem törődtünk ezzel sokáig, hiszen a férfi ismét megszólalt.
– Eel és a Szikrázó gárda vezetője, Miiko kisasszony! – Néhányan meghajoltak, de voltak, akik csak biccentettek, mindenesetre megadták a tiszteletet a kicunénak is, aki most éjfekete sellőszabású ruhában jelent meg. Cseresznyevirág motívum szalad végig a ruha felső részén, aminek színe tökéletesen illett a nő kezében tartott tárggyal, ami mindig nála volt, és lámpásra hasonlított, csak a nevét nem tudtam. Biztosan valamilyen varázstárgy ez is.
Miiko elegánsan, tudatosan, ránk se nézve ment végig a szőnyegen. Meghajolt Soraya előtt, majd a mellette lévő helyet foglalta el.
– Az Abszint, az Árnyék és Obszidián gárda vezetői! – A három férfi egymás után lépett be. Nekik nem mondták a nevüket, az emberek egy része már csak mocorgott és várta, hogy minden a helyére kerüljön. A trió meghajolt Soraya mester előtt, és elvonultak valahova máshova.
– Köszönöm ezt a kedves fogadtatást! – állt fel a mester, kinek hangjára mindenki azonnal csendben lett. – Tudom, jelenlétem felborzolta a kedélyeket Eel-ben, remélem, a mai bál majd mindezért kárpótol benneteket. – mutatott végig a büféasztalokon. – Bár úgy vélem, idejövetelem oka jobban érdekel titeket – itt páran elmosolyodtak, sutyorogtak. – Remélem, megértitek, hogy erről sajnálatos módon nem beszélhetek nektek. De nyugodjatok meg, jó hírek miatt jöttem el hozzátok. Élvezzétek a zenét és ételeket, ahogy magam is tenni fogom. Jó szórakozást!

A zene ismét felcsendült, páran táncba bocsátkoztak, de legtöbben a büféasztalokat rohamozták meg. Én Keró oldalán maradtam, aki úgy tűnt, szintén nem óhajt se a táncoló társaság, se a falatozni vágyók csoportjához csatlakozni. Tökéletes, így legalább minél kevesebb emberrel kell beszélnem.
Persze ez se tarthatott sokáig. Nevra és Leane csatlakozott kicsinyke csoportunkhoz. Egymásba karolva jelentek meg, úgy tűnt, köztük legalább nincs semmi konfliktus, látszólag.
– Keró igazán szerencsés, hogy egy ilyen csinos hölgyet kísérgethet, mint te, Lorelei – Hízelgett Nevra szemtelen vigyorral, miközben végigmérte öltözékemet. Pillantásától kirázott a hideg, majd elvörösödtem és még közelebb húzódtam Keróhoz.
– Hogy tetszik a bál? – érdeklődött kedvtelenül Lenane, mire én is felfigyeltem. Mintha kialudt volna belőle minden szenvedély, amit eddig láttam tőle. Furcsa volt, nagyon furcsa.
– Hangulatos, kedves, de még nem sokban volt részem – válaszoltam diplomatikusan. – Leane, beszélhetnénk négyszemközt? – érdeklődtem elengedve Kerót és a nő felé lépve, bizalmaskodva, de közeledésemet egy intéssel elhárította.
– Kicsit később, most nem érek rá. Még fogadnom kell a nagybátyámat is – Nem törődött azzal, hogy miként válaszol. Csupa gúnyt véltem felfedezni a hangjában, mikor megemlítette nagybátyát. Már én is hallottam a férfiról, mikor először találkoztam velük, és valamiért rossz érzés fogott el vele szemben, mintha tőle is óvakodnom kellene.
– Türelem… – hallottam meg Nevra suttogását, melyet hallhatóan barátnőjének címzett.
– Táncolni se vagy hajlandó velem, nővérem? – lépett előre Achel egy vigyor kíséretében. – Persze, ha Nevra is megengedi. – Úgy tűnt ő jobban ért testvéréhez, mert a lány még egy mosolyt is megeresztett feléje.
– Ha rálépsz Leane lábára, a legmagasabb szintű küldetést adom neked, ahonnan hónapokig nem térsz vissza, öcskös – Fenyegetőzött Nevra vigyorogva, miközben átadta Leane kezét a fiúnak, ezzel mintegy engedélyt adva neki.
– Nem biztos, hogy táncolni akarok, Achel – próbált hárítani, de amaz már kézen ragadta és a táncoló tömeg felé irányította.
– Egy tánc még nem a világ vége – Hallottam még, ahogy ott hagytak minket.
– Nevra… – fordultam a vámpír felé. – Mi baja Leanének?
– Rossz kedvűnek tűnik – jegyezte meg Keró is.
– Csak nem kedveli a nagybátyját. Túl sok mindent kellett feláldoznia érte, és nem szívesen tette.
– Gondolom, kerüli a társaságát, akkor – szólt közbe Cyrill.
– Amennyire csak lehet. Az öreg nagy bajkeverő, ha nem lenne akkora befolyása Eel-ben, már rég kipenderítettük volna innen – Őszintének tűnt, dühösnek, mint aki nem csak Leane miatt érez így a férfi iránt, hanem személyes ok miatt is. Sajnos erre így nem kérdezhettem rá, már így is elég személyes és negatív beszédtémánk volt, ami egyáltalán nem illett a vidám báli közeghez.
– A Wooning ház mindig is támogatta Eel gárdáit, ne beszélj így a fejéről, Nevra – szólt rá Keró enyhe éllel a hangjában, ami tőle szokatlanul hangzott. Nem értettem ezt az egészet, de legalább azt megtudtam, hogy Leane egy nemesi családból származik.
– Nem tehetek róla. Az öreg tönkretette Leane álmait, hogy fenntartsa a Wooningok „nagyszerűségét”, csak azért, mert Leane anyja egy elf, és mert … – Itt hirtelen félbeszakította saját magát, mintha épp rájött volna, hogy olyan dolgokról beszél, amit nem kellene hangosan kimondania.
– Ne személyeskedj, csak még jobban megutáltatod magad az öreggel – Nevetett fel Cyrill jókedvűen, miközben a mellettünk álló két kivételesen csendes leányzót, Alajeát és Ykhart környékezte meg. – Lányok, valamelyikőtök egy tánc?
– Meg kell keresnem Valkyont, majd később. Jó lenne enni valamit előtte – toporgott a nyuszilány. Úgy tűnt a tánc számára nem túl vonzó elfoglaltság lehet.
– Ez esetben, Alajea? – A sellő meglepődve nézett a fiúra, majd Nevrára és vissza ismét rá. Nem is tudom, mit mérlegelt, talán az esélyeit, hogy Nevra felkéri táncolni? Mert akkor láthatóan a nulláról indult ebben a tekintetben.
– Nem vagyok a legügyesebb táncos, Cyrill – kérette magát.
– Csak gyere – nyújtott neki kezet.

Rövid időn belül mindenki szétszéledt táncolni, enni. Én mindvégig Keró mellett maradtam, akivel sikeresen megegyeztünk, hogy nem táncolunk, még ha az életünk is múlik rajta. Nem az volt a gond, hogy nem tudtam táncolni, inkább csak rosszul éreztem magam ebben a helyzetben. A zene ritmusa is új volt, a ruhám, az emberek… Mindent annyira idegennek éreztem.
– Nahát, még nem láttalak táncolni, Lorelei! – bukkant elő Ezarel. – Igazán kár, hogy kihagyod ezt az alkalmat – folytatta tovább pimasz tekintettel. Szinte sugallták a szemei: „Tudom a titkod, legyél jókislány!”
– Nem tudok táncolni – válaszoltam könnyedén.
– Keró, ugye megengeded? – nyújtott kezet az elf, mire csak még erősebben karoltam a férfiba.
– Ha Lorelei szeretne táncolni, akkor csak nyugodtan… Nem akarom, hogy miattam kimaradjon a bálból – magyarázott, mire csak a szemem forgattam, hiszen megbeszéltük, hogy nem akarok táncolni.
– Nekem így is jó – erősködtem, de Ezarel elkapta a másik kezem, és vészjósló tekintette nem sok jót üzent. Azt hiszem némán megzsarolt, szóval kénytelen voltam engedni a felkérésnek.
– Csak egy tánc – egyeztem bele egy fáradt sóhaj kíséretében.

Nem volt olyan rossz az elffel táncolni, és pár rossz lépés után sikerült belejönnöm. Ezarel nem szólt semmit, néha rám nézett, pimaszul mosolygott, vagy ha nem velem volt elfoglalva, akkor épp a tömegben keresett valakit. Nem tudom.
– Viccet félretéve, csinos vagy. – szólalt meg hirtelen. – A húgomnak mindig is jó ízlése volt ruhák terén – Elpirultam. Nem számítottam bókra.
– Köszönöm – válaszoltam egyszerűen. – Te se nézel ki rosszul – jegyeztem meg, mert úgy éreztem jobb, ha mondok valamit.
– Már mondták páran – vigyorgott. – De tőled ezt megtiszteltetésnek érzem, boszorka – búgta gúnyosan, hogy csak mi halljuk.
– Nem vagyok boszorka… – dohogtam, mert zavart, hogy felhozta ezt a nyilvánvalóan elkerülhetetlen témát.
– Utána néztem. Ha akarod, sok dologban tudnék neked segíteni. Leginkább a származásodat figyelembe véve, de persze ezt nem ingyen kérem… – Ledöbbentem és dühös lettem egyszerre. Ezarel sokkal előrébb járt az információkat illetően, mint Leane.
– Mit akarsz tőlem, Ezarel? – vágtam hozzá maró gúnnyal. – Én csak haza akarok menni, nem érdekel a származásom… – suttogtam, hogy csak mi halljuk, vagy ha valaki mégis valamit megneszel, ne értse pontosan, mégis miről szól a beszélgetésünk.
– Rossz gárdában vagy. Keresztbe akarok tenni a nagyfőnöknek – vigyorgott szemtelenül. – Miiko már egy ideje elfelejtette, hogy négyünknek kell döntést hoznia, nem neki egyedül – Folytatta Ezarel. – Megtanítok mindent, cserébe kerülj be a Szikrázó gárdába.
– Hogyan?! – meglepettségemben azonnal kiestem a ritmusból és megtántorodtam a fordulat közben. Ezarel épphogy elkapott, a derekamnál fogva rántott magához, amitől még jobban zavarba jöttem. Hirtelen jött a közelsége, ahogy arcom pár centire volt az övétől. Még a légzését is érzékeltem, nem is beszélve arról a kölniről, amit használt. Lehet, hogy nem kellett volna megjegyeznem, de elképesztően jó illata volt.
– Hopp – vigyorgott ismét. –Tudtam, hogy megleplek – folytatta, miközben elengedett és felvettük a ritmust ismételten. Láthatóan az én közelségem nem volt rá hatással.
– Nem blöffölsz? – szólaltam meg kételkedve egy kis idő után.
– Teljes mértékben jogod van ahhoz, hogy megkérdőjelezd. De bármikor bemárthatsz… Miért is tenném kockára az Abszint gárdát a te titkaidért és egy kis leckéért? Mérlegelj, vöröske, nem kell most azonnal döntened. – Most talán komolyabbnak tűnt, de az állandó, idegesítő mosolya nem tűnt el az arcáról. Zavart ez az önelégült arckifejezés.
– Én csak egy idegen vagyok, nem fognak hinni nekem, ha rólad rosszakat mondok – vágtam vissza kétkedően, hiszen tudtam, hogy igazam van. Miiko nem kedvelt, és ez miatt mások is kétségekkel fogadtak.
– Soraya mester, az Orákulum… Olyan személyek állnak mögötted, akik még nála is hatalmasabbak… Nem is beszélve a véredről – Sejtettem, hogy a Vérvonalra is utalni fog, de ez így nagyon nem volt fair.
– Mit kapok azért, hogy teljesítem a feladatot? – érdeklődtem még mindig kétkedően, de azért kíváncsian.
– Amint bekerülsz a gárdába, segítek haza jutni. Addig nem juthatsz haza, amíg nem tudjuk, hogy ki és mi vagy. Ezzel nagyon sok dolgot megspórolhatunk.
– Nem tűnik egyenlő ötletnek ez az egész… Keveset nyersz, én viszont túl sokat, sőt… Közben talán még az is kiderülhet, hogy miért hoztak engem ide, akkor pedig semmi értelme nem lesz ennek. Te is tudod, nem? – Próbáltam mindent számításba venni, hátha sikerül meglátnom a logikát Ezarel szavaiban, ötletében, de nem éreztem úgy, hogy fair lenne az, amit tervez. Meg akarja leckéztetni Miikót velem…
– Rá fogsz jönni, hogy ez nem csak a tréfáról szól.
– Azt hittem, hogy nem hiszel ebben… – utaltam a Vérvonalra.
– A húgom miatt segítek, ha kell. Valamiért fontos vagy nekik, és nem akarunk háborút…
– Ennyivel megölsz és nem is lesz háború.
– Miriam nem ismert fel, se a többiek. Ne hangoztasd ezt – rémülten pislogtam rá. Volt egy olyan megérzésem, hogy ő sokkal jobban tudja, ki vagyok, mint én magam.
– Honnan veszed ezt? – vetettem fel kétkedően. A vészjelzőm bekapcsolt, nem szabadott hagynom, hogy felismerjen, megtudja ki is lehetek Soraya mester szerint.
– Hasonlítasz valakire, aki egykoron az Abszint gárda vezetője volt. Nem lehet véletlen az egybeesés – Komolyan beszélt, amitől megfagyott az ereimben a vér. Tudtam, hogy igaza van, a szokásos belső hang súgta ezt, és hinnem kellett neki, ha haza akartam jutni.
– Lelepleztél? – kérdeztem rémülten a szemébe pillantva. Meg akartam győzni, magam mellé akartam állítani, hogy biztonságban érezhessem magamat. Ezarel pedig jó választásnak tűnt Miriam miatt, a saját elvei miatt is.
– Türelem – vigyorgott rám kedélyesen. – Nem lesz semmi baj, még senki se koncentrál rád. A Mester pedig szépen elsimította az ügyet, de adok egy tanácsot. – Nagyot nyeltem. Úgy éreztem itt tényleg bajok lesznek és nem fogok olyan könnyen hazajutni, mint reméltem, még ha Ezarel tervét követve sikerül bejutnom a Szikrázó gárdába, akkor sem.
– Nem értem, hogy miért pont itt kell ezzel ijesztgetned – ráztam meg a fejem lemondóan, miközben véget ért a tánc. Biccentettem Ezarel felé, ő meghajolt és levezetett a tánctérről.
– Unalmasnak ígérkezett, így legalább feldobtam. Nem igaz? – poénkodott, ami persze egyáltalán nem illet most ide.
– Mit akartál még mondani? – idegeskedtem az ujjaimat tördelve.
– Vigyázz Nevrával és Leiftannal, mindketten Miikó elveit vallják, nem bízhatsz bennük, ha a véredet követed – fáradtan bólintottam, elengedve mindent, amit eddig hallottam. Holnap ráér átgondolni az életemet.
– Igyunk valamit – ajánlottam fel. – Ez kezd sok lenni…

14: Készülődés a bálra

Miriam rendkívül hiperaktív volt már korán reggel. Épphogy kikeltem az ágyból, már kopogott is az ajtómon. Nem számítottam rá, így aztán nem is akartam beengedni. Kábának és szomorúnak éreztem magamat a sok új információtól. Nem csak a Vérvonal, hanem a királyi család tagja is vagyok. Felfoghatatlan.
– Lorelei! – kiabált be a kék hajú leányzó. – Kelj  fel és nyisd ki. Miriam vagyok! – erősködött fennhangon, mire csak egy morgással válaszoltam, amit persze ő nem hallott meg ajtó miatt.
– Ha nem nyitod ki, betöretem az ajtódat! – Kezdte el a gyerekes fenyegetést, mire csak egy fáradt nyögés hagyta el a számat. Nem gondolja, hogy ha csendben vagyok és nem válaszolok, akkor nem érzek késztetést a felébredésre?
– Lorelei! – harsogta továbbra is. Biztos voltam benne, hogy már az egész főhadiszállást felébresztette, így inkább nagy nehezen kimásztam és ajtót nyitottam neki.
– Korán reggel van, kisasszony – Hiába voltam némiképp dühös, amint megláttam az alacsony termetű, virgonc elfet, a Soraya miatt érzett tisztelet kikényszerítette belőlem az udvarias viselkedést.
– Miriam, csak Miriam. Semmi kisasszony! – pattogott, majd a mellette álló őrre pillantott. Megveregette a vállát és elhessegette.
– Akarja, hogy idehívjam Christine-t? – szólalt meg a férfi. Nagydarab, izmos, mély hangú pasas két napos borostával, napbarnított bőrrel és olyan fekete szemekkel, amiket még sosem láttam. Egészen emberinek tűnt.
– Christinet – fordult felé a lány meglepődve. – Nem, nem szükséges. – Mintha szomorúvá vált volna a hangja, de csak a pillanat törtrészéig éreztem ezt, mert azonnal visszaváltozott azzá, akit rövid „ismeretségünk” alatt láttam belőle.
– Akkor távozok, kisasszony – meghajolt előtte majd felém biccentett. –  Legyen szép napjuk!
– Magának is – bólintott Miriam. – Most pedig, befelé. Látni akarom a ruháid! – Az ajtó már csapódott is mögöttünk.
– Miriam kis… – Egy pillanatra megakadtam, de végül sikerült letegeznem. – Miért akarsz ennyire kiöltöztetni? – sóhajtottam lerogyva az ágyamra, miközben ő már szó nélkül nekiesett a ládikámnak. Nem volt benne semmi személyes, és ahogy néztem megállíthatatlan volt a lány.
– Oh, hát tudod… Mesélte a mester, hogy beszélt veled. Jó, igazából tudtam, hogy beszélni fog veled, de azért érted, ugye? – ült le a padlóra, és az ölébe vette a gömböt, amit folyton piszkált, miközben beszélt.
– Ez nem igazán az a fajta válasz, amit vártam…
– Ugyan már! – hangosan felnevetett, majd felpattant és lendületesen körbeugrált a szobában, miközben beszélt. – Másfél éve nem hagytam el a mester kastélyát, az ottani bálok pedig tényleg nagyon szuperek, de a változatosság mégis csak izgalmasabb. Ráadásul te is a Vérvonal tagja vagy! Leane-n és Robert hercegen kívül senkit sem ismerek a Vérvonalból, sajnos. Szóval érthető, hogy rajongok a lehetőségért, hogy jobban megismerjelek! – Hadart, izgatottan, vidáman, mégis azért talán érthetően, még ha kellett pár másodperc is, hogy megértsem, mégis miről beszélt. Így hát szépen lassan ült ki az arcomra a döbbenet. Miriam, Ezarel húga a Vérvonal tagja… Ráadásul biztosan különleges tagja, ha Soraya mester pártfogoltja. Nem értettem semmit se. Nem beszélhettem a Vérvonalról, mégis az Abszint gárda vezetőjének a testvére is a Vérvonalhoz tartozik, amiből egyenesen következik, ha jól tudom, hogy Ezarel is lehetett volna a kiválasztott. Sőt, talán még az ő gyereke is megörökölheti ez az „áldást”.
– Lorelei? – térdelt elém, kezét a térdemre tette és úgy nézett fel arcomra. Megrémisztett a közelség, és az a szokatlanul világoskék szem.
– Mi?! – húzódtam el. – Miriam, ne csináld ezt velem! – keltem fel gyorsan, mikor észbe kaptam.
– Elgondolkodtál. Olyan voltál, mintha nem is itt lettél volna. – Nem volt bűnbánat a hangjában, szimpla tárgyilagosság.
– A családod a Vérvonal tagja? – pillantottam rá kétkedően.
– Igen. Apai ágon. Én vagyok az első nő a családban, aki megörökölte ezt a titulust. Miért? – Olyan ártatlanul beszélt, mintha nem is értené, hogy miről van szó már megint. Mintha neki nem kellene titkolóznia.
– Akkor Eel gárdája biztos tudja is ezt… – próbáltam utalni, hátha attól majd megered a nyelve, de csak bólintott, mintha nem is értené, miért kérdezek ilyeneket. Talán még nem is értette. – Nekem miért kell ezt titkolnom, és Leane-nak? – kérdeztem vádlón, mire csak vállat vont és rám mosolygott.
– Leane sem titkolja, csak nem hangoztatja. Miiko és Leiftan is tudja, ahogy az én esetemben is mindenki. Mondjuk nehéz is lenne – itt megemelte a kezében lévő gömböt. – Az Eliort csak a Vérvonal tagjai képesek használni, vagy a királyi család, mindig akit kiválaszt.
– Elior?
– Ez itt! – meglóbálta előttem, minek nyomán kékes fényt hagyott maga után. – A Vérvonal szent ereklyéje. Nagyhatalmú varázstárgy, amit maga az Orákulum áldott meg és ajándékozott nekünk.
– Mire képes? – óvatosan közeledtem felé, mire Miriam közelebb tartotta, hogy szemügyre vehessem.
– Összegyűjti a varázserőt, és megtalálja a Vérvonal tagjait, illetve a Menione-t.
– Menione? – furcsán ismerősnek hangzott a név, mintha már nagypapa mesélt volna róla.
– A jégkard, mely békét és harmóniát teremt a világunkban
– Elég abszurd… – jegyeztem meg hitetlenkedve. – Megérinthetem? – mutattam az Elior-ra. Miriam csak bólintott, majd óvatosan végighúztam a mutatóujjam a cirádáin. Az Elior fénye erősebb lett, amitől hirtelen ugrottam egyet.
– Nem kell megijedned. – biztosított a lány. – Ez annak a jele, hogy a Vérvonal tagja vagy.
Az Elior továbbra is fénylett, pulzált az érintésemtől. Megbűvölt. Olyan szintű erő áradt belőle, amivel még sosem találkoztam, és mintha bizonyosságot nyertek volna az eddigi kétségeim: Eldarya létezése, mágia, Vérvonal…
– Ez csodálatos – engedtem el a gömböt, mire az visszatért a megszokott tompa fényéhez.
– Igen, és még csodálatosabb lesz, ha az örökös használja – Miriam megához ölelte, majd az ágyamra ült vele.
– Miért?
– Öltözz fel, és közben elmesélem! Lassan indulni kellene Purriry-hez. Kértem tőle egy exkluzív időpontot ruhapróbára – áradozott.
– Rendben.
Miközben én öltözködtem a paraván mögött a fiatal elf elmesélte, hogy miként fogja meggyógyítani az örökös a Kristályt az Elior-ral és velünk.
– Most is meg lehetne gyógyítani, de nagyon rövid ideig tartana. Az Elior ereje több száz évig képes éltetni, de erre a mágiára csak az igazi örökös képes. Mikor mind összegyűlünk a Kristályteremben, és véresküt fogadunk az örökösnek, átadjuk neki hatalmunkat. Ez egyesül benne, és az Elior segítségével újjáépül a Kristály. Ha addig megtaláljuk a Menione-t, akkor békét is hozhatunk Eldaryába, de én hiszem, hogy erre az Elior is képes. – itt dédelgetni kezdte a gömböt, mintha csak a gyermeke lenne. – A Menione hatalmas, ha sikerülne megtalálni, talán örökre meggyógyulna a Kristály, de… – Itt mintha elakadt volna.
– Mi baj? – léptem ki a paraván mögül immáron felöltözve. A fiatal leányzó továbbra is az Eliort ölelgette.
– A Menione mindig háborút okoz, még ha utána béke és idill is következik. – megrázta fejét. – Eldaryának nincs szüksége háborúra.
– Nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá bizakodóan, mire talán kicsit jobb kedvre derült. Ezt a fiatal lányt látva úgy éreztem, hogy tényleg meg kell állítani az esetleges háborút, és ahogy Soraya is mondta, Miriam még nincs erre felkészülve. És nem fogom tudni, hogy mit tegyek, ha tényleg én vagyok az örökös… De azért az lehetetlen, ebben biztos vagyok.

* * *

Purriry egy két lábon járó macskahölgy, akinek a lehető legjobb ízlése van és nagyon kényes. Egy igazi díva. Az elmúlt két órában kiválóbbnál kiválóbb ruhákkal pakolt meg, és küldött el az öltözőfülkébe. Nem is kell mondanom, Miriam nagyon élvezte, és mintha a macskahölgyet se zavarta volna, hogy ember vagyok. Nagyon aranyosnak találtam ezt a fajt, ugyanis kiderült, hogy ők a földi macskák leszármazottai: purrekók, így hívják magukat. Leginkább kereskedelemmel foglalkoznak, és imádják a munkájukat.
– Lorelei, drága, ezt a szettet neked találták ki… – Adott be ismét egy újabb ruhát. Kétkedve fogadtam a teljes mértékben átlátszó kék, hópehelymintás szoknyát, de döbbenetem is csak addig tartott, míg a hozzá tartozó kis kék, majdnem térdig érő nadrágot meg nem pillantottam. Egész bonyolult szettnek ígérkezett.
– De most már legyen ez az utolsó! – szóltam ki, bár tudtam, nem fognak rám hallgatni.
Belebújtam a nadrágba, majd rávettem a szoknyát. Kellőképpen forgott, és a tükörbe nézve úgy tűnt, mintha egy másik szoknya lenne alatta és nem nadrág. Majd jött a tollas öv, fölé a lila anyagú, aranyszegélyes ujjatlan felső. Furán éreztem magam tőle, de pozitív értelemben.
– Nekem tetszik… – léptem ki, hogy megcsodáljanak benne. Miriam tapsikolva fogadta, Purriry elgondolkozva mért végig.
– Édesem, imádnivaló vagy! – nem volt elragadtatott, mégis úgy éreztem pozitívak szavai. – Tudom is mi kell még ehhez! – és már el is tűnt, hogy pár perccel később egy kék valamivel, aranyszínű szandállal és fülbevalóval térjen vissza.
– Tessék, egy Fairy Army gallér, ehhez a kék szoknyához tökéletes lesz. Csillogni pedig az arany kiegészítőktől fogsz – Azonnal fel is vettem őket, és igaza lett. Úgy éreztem, véglegesen kész vagyok a bálra, bár azt nem tudtam, mindezt miből fizetem majd ki.
– Én ezt választanám – szólt közbe Miriam lelkesen.
– Rendben, akkor ez jó lesz – bólintottam tükörképemmel szemezve. Tetszett, amit láttam, mert tényleg csinosnak éreztem magam.
– Miriam, neked is találtam közben valamit – Egy barna ruhát emelt le a fogasról, majd a kék hajú leányzónak nyújtotta. – Igazán különleges darab, és illik az Elior-hoz.
– Húha, azonnal fel is próbálom!

Purriry tökéletesen eltalálta az öltözéket. Miriam fantasztikusan nézett ki, ujjongott és minden oldalról megszemlélte magát. Azért még felpróbált néhány darabot, de végül a barna ruha mellett maradt. Nagy lelkesen kifizette mindkettőnk ruháját, amiért nem győztem hálálkodni neki, mire csak intett, hogy hagyjam, megteheti és megérti, hogy még nincs pénzem, hiszen honnan is lehetne. Meg hát eleve úgy tervezte, hogy vesz nekem egy ruhát, szóval igazán nincs miért hálásnak lennem. Mégis furán éreztem magam, mert egy nálam jó pár évvel fiatalabb lány fizetett egy drága báli ruhát, akit ráadásul alig ismerek. Bár úgy tűnt, hogy ez az elfet aligha zavarja.

A főhadiszállásra érve már egészen kellemesen éreztem magam. Miriam vidámsága és lénye pozitívan hatott rám. Csupa jókedv, kedvesség és báj. Egy kislány volt a maga tizenhat évével, mégis igazi hölgyként viselkedett, ha kellett. Bár szó mi szó, voltak furcsaságai, néha nagyon gyorsan váltott a személyiségjegyei között, ami megzavart. Úgy tűnt, mintha ő maga se tudná, hogy ki akar épp lenni.
– Egyszerűen csodálatos leszel! – áradozott ismételten, mire csak mosolyogtam.
– Túlzásokba esel, Miriam…
– Miriam kisasszony! – Christin dühösen szólalt meg. A kapunál várt minket, mérgesnek tűnt.
– Nahát, szervusz! – Az elf úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a nő hangjában megbúvó aggodalmat és mérget. Mosolyogva intett neki.
– Engedély és kíséret nélkül hagytad el a főhadiszállást! Ha Keró nem mondja, hogy mégis merre lehetsz, egész álló nap téged kerestünk volna. – A megrovás jogosnak tűnt, mégis úgy éreztem sokkal több személyes jellegű aggodalom van benne, mint kellene.
– Nem érdekel! Tudok magamra vigyázni! – toppantott idegesen.
– Amíg veszélyhelyzet van, nem szaladgálhatsz őrség nélkül az Elior-ral. Gyakorlatilag a homlokodra írtad, hogy a „Vérvonal tagja vagyok, ölj meg!”.
– Christine! – fakadt ki hirtelen a lány, mire még én magam is megijedtem. Nem vártam ilyen jellegű megnyilvánulást Sőt!
– Nem érdekel! Meg kell védeni téged – karon ragadta és majdnem csak magával rángatta.
– Lorelei is képes rá! – torpant meg Miriam, és egy lendülettel ellökte a nőt.
– Lorelei csak egy ember! Nem érdekel, hogy a Vérvonal tagja! – már kiabáltak egymással, nem tudtam, hogyan állíthatnám le őket. Ha így folytatják felhívják mindenki figyelmét a veszekedésre és annak tárgyára. Igaz, szerencsére senki se járt erre.
– Kérlek, én ugyan nem értem, miről van szó, de ne itt beszéljük meg… – próbáltam nyugtatni őket, csitítani. Zavart, vagyis inkább idegesített, hogy egy titokról beszélnek ilyen hangosan, és persze nem is értem, mire fel ez az egész.
– Te ne szólj bele! – utasított Christin, ami persze az én önérzetemet is sértette már.
– Figyelj, nem történt semmi se. Senkinek nincs baja, épségben visszaértünk.
– Igen, így van! – állt ki mellettem Miriam is, mire az őrlány hangosan fújt egyet, láthatóan leszavaztuk.
– Nem érdekel. Te is tudod, Miriam kisasszony, hogy bármi történhetett volna. A lány vérvonalbeli tagsága pedig semmire se biztosíték… – talán már nyugodtabb volt a stílusa, mégis dühöt éreztem szavaiban.
– Nahát! – Ismerős hang szólalt meg oldalról. Az ereimben megfagyott a vér, ijedten fordultam Ezarel irányába. Arcára pimasz döbbenet ült ki. Miriamra és a másik lányra pillantottam. Mindkettőjük ledöbbentek, de Miriam kapcsolt a leghamarabb.
– Jaj, drága bátyó, de jó, hogy itt vagy! – ugrott oda hozzá, mintha az, amiről beszéltünk, meg se történt volna.
– Igen, nagyon jó… – még szélesebben vigyorgott, majd rám emelte tekintetét. – Akkor mégse tévedtem, Lorelei? – Tudtam miről beszél, miért kérdezi. Most mindennek vége, Ezarel elmondja Miikonak és ez miatt még Leane is bajba kerülhet.
– Biztos félrehallott valamit, Ezarel úrfi – szólt közbe Christin is.
– Ó, hogy Lorelei a Vérvonal tagja? Szerintem nagyon is jól hallottam. Pont te magad árultad el…
– Azt se tudom, miről beszélnek! – hazudtam ijedtemben.
– Legalább ne hazudj! – morgott a férfi, mire még jobban megijedtem. Bajban voltam, nagy bajban.
– Figyelj, ne mondd el senkinek se… Tudod, hogy békét akarunk… Nem lesz semmi… – Hadarta Miriam a testvérének, de az mintha meg se hallotta volna. Csak nézett, méghozzá engem.
– Tévhitekben élsz, kedves hugi. – fanyalgott. – De legyen, még átgondolom, hogy mihez kezdjek ezzel, de ajánlom, hogy ne a főhadiszállás területén kiabáljátok ezt ki. Más is meghallhatta volna, aki nem gondolkozik így el, mint én…
– Ezarel, azért mert te nem hiszel a Vérvonalban… – itt elakadt, elengedte a bátyát. – Attól még tiszteletben tarthatnád a tagjait, hiszen benned is megvan. – Mintha minden egyes szavával eltávolodott volna a testvérétől, összeszorított fogakkal fordult Christin felé.
– Tévhitek, hugi… tévhitek… – morogta rossz kedvűen Ezarel.
– Sajnálom, Lorelei. Remélem nem fog bajod származni ebből… – Az őr rám pillantott, majd megfogta a mellette álló leányzó kezét. – Gyere, Soraya mester már keresett. – Szólt hozzá gyengéden. Én meg ott maradtam Ezarellel.
– Csúnyán bánsz a húgoddal – néztem rá megvetően, bár nem voltam abban a helyzetben, hogy feletette ítélkezzek.
– Te pedig túl sokat hazudsz nekünk. – pimaszul mosolygott, bár a jókedve mögött, a szavaiban érezhetően fájt neki is a húgával történt szóváltásszerűség. – Talán mégis csak tudod, miként kerültél ide?
– Hidd el, még ha tisztában voltam azzal, hogy a Vérvonal tagja vagyok, nem önszántamból jöttem Eldaryába. – Őszintének kellett lennem, nem tudtam mást tenni. – Ezért kérlek, ne áruld el Miikonak vagy bárki másnak. Tudom, hogy nem kedvelitek a Vérvonal tagjait.
– Nem értelek, Lorelei… Akkor miért maradtál Eel gárdájában? – őszintén kíváncsinak tűnt.
– Nem tudom… Nem ismertem senkit se. – suttogtam kedvtelenül. Nem akartam erről beszélni, hiszen megint hazudtam.
– Meglátszik rajtad, ha nem mondasz igazat, vöröske – döbbenten néztem rá. – Talán a többieket be tudod csapni, de látom, hogy mikor hazudsz. Az Orákulumról, a Vérvonalról, az ismerősökről… Hadd hibázzak rá! – fölényesnek tűnt, mint aki minden titkomat ismeri, és azzal akar kelepcébe csalni.
– Csak blöffölsz… – szűkítettem össze szemeim. Szúrós pillantást vetettem rá, bár feltehetőleg semmit se ért.
– Tehetségesen színészkedsz, néha én is majdnem elhiszem. – közelebb lép. – De láttam, amikor Leanéval találkoztál… Ismerted már korábban is, és micsoda meglepetés, nem régiben Leane a Földön járt beszerzőkörúton…
Igaza volt. Jól rakta össze a dolgokat, és valahogy megfejtett engem is, hiszen tudta, mikor hazudok. Nem tudtam, hogy ellenkezzek-e vagy bevalljam neki. Mindkettő rossz megoldásnak tűnt.
– Nem akarom tovább hallgatni ezt! – hátráltam el. – Viszlát! – köszöntem végül és sietős léptekkel magam mögött hagytam a férfit. Ismételten feldúlt voltam és ideges. Itt sosem lehet az ember egy kicsit nyugodt, legalább egy napig?

13: A vér kötelez

Nem sokkal az üdvözlés után kíséretet kaptam. Ykhar és Alajea szegődtek mellém. Míg Ykhar aggodalmasan és továbbra is zavartan viselkedett, a sellőlány inkább kíváncsian, és felettébb mód idegesítően szegezte nekem a kérdéseket, mint például, hogy milyen volt szemtől szemben állni a varázslónővel, miért hívott ki engem. Mindenre azt válaszoltam, hogy nem tudom, engem is sokkolt és ez volt az igazság. Mégis a lelkem mélyén egy ismeretlen hang duruzsolt. Hol férfi, hol nő szólt hozzám, mintha emlékeztetni akarnának. Kezdett sok lenni, nem számítottam ilyen jellegű felfordulásra az életemben. Már így is rosszul érintett az új világ, a környezetem, az információk, amit a származásomról tudtam meg, és akkor még ez is. Egyszerűen nem tudtam, és talán nem is akartam megbirkózni vele.
– Magamra hagynátok, légy szíves? – fordultam feléjük a szobám ajtaja előtt. Úgy véltem, ha beengedem őket, akkor sosem szabadulok el.
– De, Lorelei! – sápítozott a sellő, mire csak a szemem forgattam.
– Alajea… – sóhajtottam kelletlenül.
– Nyugi, már megyünk is! Úgyis még rengeteg dolgunk van, igaz? – ragadta karon Ykhar a lányt, amiért nagyon hálás voltam. Ő legalább megértett.
– De azért vacsoránál ülj közénk… – folytatta a másik, mire inkább csak elfordultam és bementem a szobámba. Különösebb problémám egyikkel sem volt, talán csak Alajea zavart a kétszínűségével, de amíg csak a hátam mögött beszélt rólam, nem tudtam, mit tenni. Egyébként ezt Cyrill mesélte. A sellőlány előszeretettel kritizált mindenkit a háta mögött, és legtöbbször még Miikot is, miközben hűséges kiskutyaként figyelte a kicune parancsait. Szánalmas.

Szerencsére a nap hátralévő részét egyedül tölthettem, de a vacsora közeledtével egyre idegesebbnek éreztem magam. Görcsölt a gyomrom és legszívesebben kifutottam volna a világból. Bár senki nem kötelezett minket, hogy vacsorázzunk, Miiko a varázslónő elvonulása után a lelkünkre kötötte, hogy vacsoránál „illendő” megjelenni, így ma senki se hagyja ki.
Éhes voltam, de egy falat se ment volna le ma a torkomon, mint mikor egy nagy vizsga előtt áll az ember, amin áll vagy bukik az élete.
Épp megfordultam az ágyon, hogy kényelmesebb pozícióban szenvedjek tovább, mikor tompa, két hosszú, egy rövid kopogás törte meg a magányomat. A napokban többször is járt itt Keró, így jól tudtam, hogy ismét ő az. Neki volt ilyesféle jellegzetes kopogása.
– Gyere! – szóltam ki felülve az ágyon. Más berendezési tárgyam, amire ülhettem volna, nem igen lett, és a festéssel is elmaradtam, sőt el sem kezdtem, így még mindig kopárnak tűnt a szoba berendezése. Nem volt elég nyugtom a díszítéshez. Sajnos.
– Bocsáss meg a zavarásért – kezdett bele, mikor belépett, de én csak egy intéssel jeleztem, hogy hagyjuk ezt. Nem fontos. Egyébként is, Keró nem tudott zavarni. Ugyan voltak furcsaságai, de kedves, rendes srácnak találtam, aki mindig egyenes és nyílt az emberekkel.
– Téged küldtek, hogy leellenőrizz, megvagyok-e még? – jegyeztem meg szarkasztikusan, de azonnal meg is bánva. Keró ezt igazán nem érdemelte meg, bár nem is vette magára. Megigazította szemüvegét, majd újabb könyveket tett le a ládikámra.
– Hoztam pár olvasnivalót – mosolygott meg se hallva kérdésemet. – Ezek történelem könyvek, talán jobban megérted majd Eelt és válaszokat találsz néhány kérdésedre.
– Köszönöm. Te igazán rendes vagy hozzám – hálálkodtam.
– Szeretném, ha jobban éreznéd magad itt. – zavarban volt, mert akadozva beszélt, és talán el is pirult. – A legtöbb gárdista elég kitaszítóan bánik veled, amit nem érdemelsz meg. Ki állni érted nem tudok, de könnyebbé tehetem. És egyébként is – halkította le hangját. – Miiko nem törődik a taníttatásoddal, pedig mindenki tudja, hogy ez milyen fontos, ha idegen világból jön valaki. Ezért is vagyok ilyen lelkes. Örülök, hogy egyáltalán érdekelnek az itteni dolgok.
– Eh – most rajtam volna a sor, hogy zavarba jöjjek. Keró rendes srácnak bizonyult, lelkesnek, aki szíván viseli másik sorsát. – Miattam ne kerülj bajba – tettem hozzá, hogy azért értelmes dolgot is mondjak.
– Már megszoktam – legyintett. – De akkor, khm… jössz vacsorázni?
– Hm, biztos nem erre ment ki ez az egész, Keró? – mosolyodtam el, bár gyomrom a vacsora hallatán olyan görcsbe rándult, hogy legszívesebben az ágyon összegömbölyödve töltöttem volna életem hátralévő részét.
– Biztosíthatlak róla, hogy ez a látogatásom okának igen kicsi részét képezi.
– És nem tudok kibújni alóla? – próbálkoztam reménykedve.
– A varázslónő felé kell tiszteletet mutatnod a megjelenéseddel, nem Miiko felé. Gyere inkább! – nyújtotta a kezét, én pedig bátortalanul fogtam meg, engedvén, hogy felhúzzon az ágyról.
– Ennél már csak a bál lehet majd rosszabb, igaz? – indultam el idegesen lépegetve, egyre gyorsabban, mert minél hamarabb túl akartam lenni az étkezésen.
– Csinos ruhába kell öltözni, táncolni, társalogni egy egész estén át. – Bólintott Keró diplomatikusan. – Valóban sokkal rosszabbul hangzik, ha női szemmel próbálom nézni.
– Még saját ruhám sincs, nemhogy báli – kuncogtam fel a srác ügyetlenre sikerült viccelődésén.
– Efelől Miriam fog intézkedni, már megkeresett, hogy a holnap délelőtti feladataid alól felmentést kérjen és elvigyen téged – csak ámultam, bámultam. Miriam… Ezarel húga, a varázslónő tanonca akar nekem ruhát venni egy bálra? Nem gondoltam volna, hogy tényleg fontos lennék itt. Még mindig reménykedtem a véletlenekben, de a fene se tudja, ki vagyok én, és mit akarnak itt tőlem.

A vacsora lassan telt, és végül szerencsére senkivel se kellett szóba állnom. Most nagyobb adagot kaptunk, mint előző napokban, viszont ez sem tudta feloldani a gyomromban keletkezett görcsöt. Ültem, eszegettem, majd a lehető leggyorsabban távoztam.
Már két órája forgolódtam az ágyamban, mikor elaludtam. Intenzív, zavaros álmom volt. Az Orákulum, a nagyszüleim, Soraya és Miriam a gömbbel, amiről még mindig nem tudtam meg, hogy micsoda. A képek felgyorsultak, mindenki egy hangon, nyelven beszélt hozzám, gyorsan, sürgetve, de nem tudtam megérteni, hogy miről van szó. Aztán hirtelen félelem lett úrrá rajtam, elkezdtem szaladni egy sűrű erdőben. Az arcok eltűntek, a hang maradt. Nem tudtam visszanézni, hogy mi elől szaladok, én csak futottam, ahogy bírtam, majd hirtelen megpillantottam valakiket, mire egyből meg is álltam, nem tudtam mozdulni helyemről. Egy nő volt előttem és egy sötét alak, egy sziluett. Hátrafogta a nő kezét, aki ellenkezett. Majd ezüstpengéjű kést húzott elő az alak, a nő torkához emelte. Tudtam, mi fog következni, de képtelen lettem volna segíteni. Elnémultam, lebénultam, még a szemem se tudtam becsukni.
A sziluett elvágta a nő torkát, hangos sikítás hallatszódott, és felébredtem. Én sikítottam. Az idegrendszerem a maxra kapcsolt, minden érzékem kiéleződött, mintha nem is aludtam volna. Csak percekkel az ébredés után jöttem rá, hogy ki volt az a nő, akit láttam… Anya. Az édesanyám, aki még kicsi koromban meghalt. Nem voltak róla tiszta emlékeim, de nagyon szerettem őt.
Percek alatt sírásban törtem ki. Nem tudtam, hogy miért álmodtam ezt, mi volt ez egyáltalán, de megrémisztett, és el sem engedett.

Kisírt szemmel, fáradtan indultam el a főhadiszálláson. Sétálni igyekeztem, ki a parkba, hátha ott könnyebben át tudom gondolni az álmomat, de a Kristályteremből jövő halovány fény felkeltette érdeklődésemet, így inkább benyitottam. A kristály előtt térdelt Soraya mester és feltehetően imádkozott. Nem akartam zavarni, így már indultam is volna, mikor megfordult és különleges lila szemét rám emelte.
– Lorelei – szólított meg gyengéden. – Már vártalak. Tudtam, hogy majd itt tudunk beszélni – Hosszú fekete haja körülötte hevert. Nem állt fel, csak felém fordult, és kezével intett, hogy lépjek közelebb.
– Nem akarom zavarni a mestert – Nem igazán tudtam, miként kellene viselkednem, fogalmaznom a nővel szemben. Senki se beszélt róla.
– Mesélték, hogy beszéltél az Orákulummal.
– Igen – bólintottam óvatosan.
– Biztosan nagyon megijedtél. Egy teljesen új világba kerültél, ahol minden idegen, és még az emberek se a legkedvesebbek. – tárgyilagos volt, érzelemmentes. Azt hiszem, hogy már tényleg annyi évet élt, hogy nem tudott együtt érezni velem, bár ez nem látszódott meg rajta. Fiatalos arcvonásai, kiállása zavarba ejtően tökéletes és szép volt, alig tudtam elhinni, hogy már több száz évet leélt.
– Nem értem, hogy miért pont én. Nagyapa rengeteget mesélt Eldaryáról, de én kitalációnak fogtam fel. Aztán mindez valóra vált – mutattam körbe megkönnyebbülve a szavaktól, melyeket már hetek óta őrizgettem magam, mióta itt éltem.
– Tudta, hogy egyszer visszatérsz ide, vagy ha nem is te, akkor majd a leszármazottaid – A Kristályra mutatott, majd rám. – Az orákulum is hívott már, az álmaidban.
– Tudom – sóhajtottam lemondóan. – De mégis miért vagyok olyan fontos? – néztem a varázslónőre kérdően. Arcán elfogadás és béke látszódott, miközben én néma szomorúsággal dühöngtem.
– A Vérvonal, melyről már hallottál Leanétól, egy nagyon komplex mágikus örökség. – Ujjai közt füstszerű csillogó fény jelent meg. – Alexander király a száműzetése utáni háborúkban olyan szövetségeseket keresett maga mellé, akik a vérüket adják érte. Minden fajból volt egy-két ilyen jelentkező. Eldarya egységét hivatott megteremteni a Vérvonal, melynek ereje a Kristálytól származott. A családok véresküt fogadtak, és utódaikat is a leendő királyok hűségére kényszerítették. Azóta sok-sok idő telt el, a Vérvonal azon része, melyek nem voltak királyhűek, Eel királyához hűek, kitörlődtek, vagy kihaltak. Persze Eel uralkodója sem volt mindig jó, de az Orákulum tökéletesen tudta irányítani a hatalmukat, és a Vérvonal tagjai is ellenszegülhettek a gonosz királyoknak. Aztán három generációval ezelőtt, azaz a nagyapád édesapjának idejében felbomlott Eelben a királyság. Még nem fontos tudnod, hogy miért. A Vérvonal tagjait száműzték, ha nem engedelmeskedtek Eel gárdáinak, amiket régebben a király irányított. – Egy pillanatra megállt. Rám pillantott én pedig viszonoztam tekintetét. Valami fájt legbelül, talán az igazság, még ha jelen esetben nem is hittem el a szavait.
– A tagok szétszéledtek… – suttogtam megbűvölve. Nem tudtam, miért én beszélek, honnan tudom azt, amit mondok. Mintha valamiféle mágikus erő vette volna át felettem a hatalmat. – A királyi család elmenekült, már akik életben maradtak. Az akkori királynak, három fia volt. A szóbeszéd szerint a legkisebb próbálta megmenteni a királyságot, de a Földre szökött feleségével, hogy megvédjék születendő gyermeküket…
Néma csend telepedett ránk, ahogy a bűvölet elhagyott. Csak néztem a kristályt, hallgattam a hangokat, amik újra és újra elismételték az elhangzott történetet. Hiányos volt, nem túl pontos, de igaz. Minden érzékem azt kiabálta, hogy ez az igazság.
– Hogy lehetek a Vérvonal tagja? – fordultam Soraya felé. – És mi volt ez? Honnan tudom mindezt? – Kérdeztem egy magasabb hangon, hisztérikusan. Kezdett sok lenni, tényleg sok lenni.
– George herceg, a nagyapád a királyi család tagja. Ő a három fivér közül a legfiatalabb. Mikor végleg elhagyta Eldaryát vele ment a nagymamád is, ahogy te magad mondtad az előbb – Világította meg más fényből a dolgokat, mégis hihetetlennek tűnt.
– Most akkor a Vérvonal tagja vagy az örökös vagyok? – szóltam közbe türelmetlenül.
– Nagyanyád boszorkány, ahogy feltételezéseim szerint édesanyád is az volt. – Nagymama!? Anya?!
– Mindig is azt hittem, hogy a nagyi nem hiszi el a papa meséit. – Ráztam meg a fejem, mégis valahogy sokkal jobban sokkolt az anyámról megtudott feltételezés. Bár lehet csak az álom hatására.
– Hercegnő vagy és a Vérvonal tagja – Kezdett mindez egy rossz lányregényre hasonlítani, ahol persze a főszereplő kapásból egy hercegnő és minden szép és jó, megmenti a világot. Nos, ez esetben lehetetlen! Nem akarom és nem is fogom ezt csinálni.
– Hülyeség – ellenkeztem.
– A jégboszorkányok már rég kihaltak – tette kezét a vállamra. – Eldaryában biztosan. Lucia, a nagymamád egy jégboszorkány, családja a Vérvonal egyik tagja. A herceg tökéletes feleséget talált magának, ez által olyan hatalmat adtak a kezedbe, a leszármazottaik kezébe, amivel eddig még senki se rendelkezett.
– Én vagyok a keresett örökös? – Pillantottam szomorúan a nőre. Már nem tudtam ellenkezni sem. Egyszerűen sokkoltak az információk, amit nagymamáról és nagypapáról megtudtam… Lehetetlen.
– Talán igen, de a Vérvonal erősebb benned, így nem lehetünk biztosak. Leane mindenesetre nem ismert fel. A Keleti-óceán sellőhercege talán tud majd segíteni. Megkértem Leanét, hogy vigyen el hozzá.
– Kiben bízhatok? – Sóhajtottam. Úgy döntöttem, hogy csak információkat gyűjtök, és majd utána összeteszek mindent, ha még képes leszek rá.
– Miriam, és akiben bízni tudsz. Nagyon erős igazságérzeted van, ezért is tudtál elvegyülni Eel gárdái között – rám mosolygott. Kedves volt, inkább dicsérő. Úgy éreztem, hogy végre valamit jól csináltam.
– Nagyon keveset tudok Eel-ről…
– Tévedsz. Mindent tudsz róla, de amíg nem állsz rá készen elzárod a tudást. Ez egy örökség, királyi örökség – megsimogatta a fejem, futólag megölelt. Érintése puha volt, selymes és enyhítő, igazi isteni pillanat. – A véred kötelez, de ez egy nagyon nagy teher. Még senkinek se mondd el, hogy ki vagy, a Vérvonal tagjainak se.
– Túl korán örülnének?
– Igen is meg nem is – megrázta a fejét, majd szomorúan a Kristályra pillantott. – Miriam nem képes ezt felfogni, de ha kiderül, hogy megvan az örökös, akkor itt háború lesz. A Kristály pedig nem bírná ki, és ha meghal, Eldarya is vele hal, utána pedig a Föld pusztulna el. A világok össze vannak kötve, itt nem csak Eldarya sorsa a tét. – Nem mondtam semmit se, csak néztem és próbáltam kitalálni, hogy mégis miként fogom ezt megoldani úgy, hogy egyszer ismét normális életem legyen…

Visszatértem a szobámba. Szinte rohanva, a lépcsőket kettesével szedve rontottam be és azzal a lendülettel kulcsra is zártam. Időre volt szükségem, és valamiért úgy éreztem, ma éjjel meditálni fogok, még ha soha az életemben nem is csináltam ilyent…

12: Feltevések és elméletek

Leane szemszöge:

Miriam idegesen topogott a szobában, miközben az elvarázsolt gömböt forgatta kezeiben. A mágikus tárgy fénye szokatlanul vibrált, közvetítette gazdája érzéseit.
Órák teltek el a megérkezés, hivatalos köszöntési ceremónia óta, de az összes gárdista izgatottan folytatta dolgát. Soraya bált hirdetett ki, ami a szűkös fejadagok miatt a lehető legnagyobb pocsékolásnak tűnt volna, ha nem maga a varázslónő hozat élelmet a kastélyából eme alkalomra. Senki se tudta, mi célt szolgált ez az egész felhajtás, csak én és Miriam. A fiatal lány a maga tizenhat évével alig ért fel hozzánk, mégis mindenkit meglepett annak idején, mikor még csak tíz éves volt, hogy Soraya maga mellé vette tanoncnak. Mostanra pedig ő vált a mester legfőbb bizalmasává, mert én bolond az érzéseim után szaladtam.
– Leane! – toppantott dühösen. Nem figyeltem rá, ő pedig csak mondta, mondta, azt se tudom már, hol jártunk.
– Sajnálom – ráztam meg fejem. – Megismételnéd, kérlek? – négyszemközt beszélgettünk, a szobámban. Miriam nem véletlenül pazarolta az idejét nálam, megvolt rá az oka.
– Csak azt mondtam, hogy akármennyire is titkoljátok, tudom, hogy a lány a vérvonal tagja – toppantott ismételten. – Soraya is tudja, az Orákulum is, Robert herceg is! Most pedig a legrosszabb kezek közé került… – Tudtam, mire céloz, de nem akartam beismerni. Meg kellett volna akadályoznom ezt az egészet. Soraya mester akaratlanul is elárulta, hogy Lorelei fontos ember, ahogy tette ezt annak idején velem és Miriammal is. Miiko nem hülye, tudni fogja, hogy a nyilvános köszöntés amolyan tisztelet-nyilvánítás a lány felé. Soraya pedig kevés embert tisztel, hisz ő istennő, megengedheti magának. Még magát Miikot is képes semmibe venni, mint mikor magával vitte az előttem álló elfet.
– Nevrával nem lesz semmi gond… – biztosítottam a lányt, aki ettől aztán nem lett nyugodtabb.
– Leane?! – topogott továbbra is, mint egy hisztis ötéves. – A barátnője vagy… tudsz te elfogultan ítélkezni így? – Fiatal volt, tini, de nem úgy gondolkozott. Soraya mester mellett viszont nővé érett, talán túl korán is. Miriam volt az a fajta lány, aki ugyan gyerekként viselkedik, mégis fejben teljesen másként látja a világot, mint a legtöbben hisszük.
– Igenis tudok! –erősködtem a kelleténél nagyobb hanggal, mint szükséges lett volna.
– Senki nem feledi, hogy miért hagytad ott a mestert. Akkor a nagybátyád csalt tőrbe, de ne hagyd, hogy Nevra is ezt tegye – Ő nyugodt maradt, én viszont csak még jobban felkaptam a vizet. Akárhányszor sikerült beszélnem Miriammal, ő előhozakodott a múlttal, ezért nem meséltem a kapcsolatomról Nevrával, vagy a pozíciómról az Árnyék gárdában.
– Lehet, hogy Nevra is Miiko bizalmasa, de Leiftanban jobban bízik – fortyogtam továbbra is, mire Miriam csak ciccegett. Nem hitt nekem.
– Leiftan hol volt? Nem láttam ma – tért át számonkérőn.
– Küldetésen Jaade földjén – válaszoltam tömören. – Még valami, Miriam?
– Tudjuk, hogy ki Lorelei?
– Reméltem, hogy te megmondod. – pillantottam rá sokkal nyugodtabban, mivel láthatóan a Nevra-témakört ejtette.
– Az látom, hogy ide tartozik. Erős benne a vérvonal, de még nem nyilvánult meg az ereje. Kétlem, hogy bármelyik tündérfajhoz tartozna. – Felemelte a varázsgömböt. A kék fény felizzott, lenyugodott, de semmi más nem történt.
– Mi van, ha a királyi család tagja? – vetettem fel az ötletet. – Ők már akkor is félig emberek voltak.
– És ha nem? Ha ő egy boszorkány? – összeszorítottam fogam, nem tetszett a feltevés. A Vérvonal ezen része már a királyság bukása előtt kihat, képtelenségnek tűnt, mégis valószínűnek.
– Tudnia kellene róla… És nem hiszem, hogy hazudik nekünk. A képességei megvannak, a tudatalattija ismer minket, a vérvonal tagjait.
– Igen, azt láttam rajta én is. Felismert. – bólintott óvatosan, majd félénken rám mosolygott.
– Soraya mester talán tudna segíteni, nem? – reménykedtem, hogy igent kapok válaszként, de Miriam csak megrázta fejét, majd az ablakomhoz lépett. A távolba meredt, percekig csak nézte az eget. Mérlegelt, hogy mit mondhat el nekem, és mégis mit akar mesélni.
– Az Orákulum beszélt vele. Nem bízunk benned, Leane – Az egész testem tiltakozott a szavai ellen. Bennem nem bíznak? Hiszen sosem árultam el őket! Soraya mester tanítványa voltam.
– Hogy? – nyögtem ki bénultan.
– Tudjuk, hogy a Vérvonalat szolgálod, de ugyanakkor ott a nagybátyád.
– Ő is a Vérvonal tagja…
– Csak volt. Amint használni kezdted a képességed, ő mindent elvesztett. Már csak egy hírnök a vére, talán a fiának születik egy gyermeke, aki a vérvonal tagja lehet… De semmi több. Ezt te is tudod, Leane.
– De… – nem tudtam, mit mondani. Kiszáradt a torkom, megbénultam, lefagytam. Minden, amiben hittem egy pillanat alatt ingott meg.
– Robert herceg várni fogja Loreleit – pillantott végül rám Miriam. Úgy tűnt őt is ugyanúgy megviseli az, amit mond, mint engem. – Vidd el hozzá, ő látni fogja a múltját. Megtudhatjuk, hogy mégis kicsoda ez a lány.
– Ezt miért nem a mester mondta nekem? Annyira elfogadónak tűnt ma az üdvözlésnél… – szúrt a szemem, többször is a nyelvemre haraptam, hogy ne sírjam el magam.
– Te látod a jövőt – A vállamra tette kezét, szemembe nézett. – Számítanod kellett volna rá, de van itt olyan, ami ennél sokkal fontosabb. A Vérvonal tagjai egyre kevesebben vannak, valaki lemészárolja őket. Az ismert családokban a legtöbb örökös alig töltötte be a hat-hét évet.
– Ez nem ide tartozik – makacskodtam megtörten. – Nem bíznak bennem…
– Lorelei sem bízik senkiben se – megrázta a fejét, majd óvatos mosollyal folytatta. – Vigyázz rá, vidd el a sellőherceghez. Amikor készen áll rá a lány is, Soraya értetek fog küldetni. Ha mind együtt leszünk tudni fogjuk, hol az örökös. Az örökössel pedig megmentjük a kristályt.
– Ennek semmi értelme – szorítottam össze fogamat. Nem tudtam hova tenni a történéseket.
– Én vagyok az Elior őrzője, talán mégis van értelme – próbált bátorítani a gömbre mutatva, de nem tudtam, miként tudnék bármit is csinálni ebben a helyzetben.
– A mester…
– Soraya mester beszélni fog veled erről, de először Lorelei-nek szeretné elmagyarázni a körülötte lévő történéseket. Azt hiszem az Orákulum eléggé ráijesztett a legutóbb és már előtte is…
– Igen, és az sem tett neki jót, hogy erőszakkal hozták Eldaryába – folytattam kelletlenül. Kezdett visszatérni az erő a lábamba, talán még belém is.
– Mindenesetre várom a bált. Ugyan Miiko és Nevra idegesítőek, de a bál az bál. – visszatért a lányos Miriam. Lendülettel ugrált körbe, majd az ágyamra ült és mosolyogva folytatta. – Keresni kell ruhát neked is. Meg Loreleinek.
– Te, Miriam… az Elior párja, a Menione már megvan? – jutott eszembe hirtelen, ahogy a gömb kékes fényét néztem.
– Szerintem meg se lesz, de mindenesetre igyekszem, viszont nincs jele, mintha a föld nyelte volna el – vont vállat könnyelműen. Ugyanakkor csalódottnak éreztem, a Menione egy jégkard volt, a Vérvonal másik szent ereklyéje, melyet az Orákulum a Vérvonal két leghűségesebb és legerősebb, gyakorlatilag vezetőinek ajándékozott. A tündérágé lett az Elior, a varázsgömb, mely Miriamé. A Menione pedig a boszorkányág vagy varázslóág jégkardja, mely igazából szintén csak egy varázstárgy, de a két ereklye együtt elképesztő hatalommal bír, mint egy országalma és a jogar, de csak külsőleg. Volt, amikor a jégkard a királyt választotta gazdájául, de az Eliort is birtokolta már király, de a kettő egyszerre sosem lehet hatalmon.
– Talán az örökösnél van. – vetettem fel.
– Volt már rá példa, de ne törődjünk ezzel. A kristály fontosabb. Nem a királyságot akarjuk visszaállítani – mosolygott rám. Úgy tűnt ez a téma nem a kedvence, így gyorsan váltott is, még mielőtt reagálhattam volna. – Jósolsz nekem? – ugrott fel és egyenesen előttem termett, hogy a szemébe nézhessek.
– Más választásom úgysincs – sóhajtottam lemondóan. A szemébe néztem. Egy pillanatra kimerevedett körülöttem a világ, majd teljesen más képek jelentek meg a szemem előtt. Egy korona, fátyol, gyűrű, az Elior, Lorelei kék szemei, Soraya mester elégedett mosolya, Miriam hófehér ruhában.
– Mit…
– Csitt! – szóltam rá, nehogy kizökkenjek, de a képek megszakadtak. Semmi értelmes nem volt köztük, még…
– Mit láttál? – megráztam a fejem, elfordultam, hogy kitisztuljon minden.
– Azt hiszem, hogy egy esküvőt. De ott volt Lorelei és Soraya is.
– Az én esküvőmet? – erre lelkes lett, mire elmosolyodtam. A kép elkezdett kitisztulni, mint mindig, mikor a képességem lenyugszik és az agyam elkezdi felfogni az új információkat.
– Úgy néztél ki, mint egy királynő. Igen, a tiedet láttam. – Már biztos voltam benne, de mégis más nem maradt meg.
– Milyen volt? És ki lesz a férjem? – ezeregy kérdéssel bombázott, mire csak hátrébb léptem és nemlegesen ráztam fejem.
– Nem tudom, hogy ki volt az a szerencsétlen, aki elvesz téged… – cukkoltam. – De mást nem mondhatok, tudod, hogy ne változzon meg a jövő…
– Ami egyébként is nagyon képlékeny… – bólintottam. Ezt legalább mindannyian értettük, ismertük és tudtuk. Nem hiába voltunk a Vérvonal tagjai.