34: A tekercs

Lorelei szemszöge:

Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban azon, hogy mennyit változott az életem mióta itt vagyok, és mi lehet odahaza. Mennyire párhuzamos világ Eldarya és a Föld? Ugyanúgy telik az idő? Már a félév is elkezdődött az egyetemen, lehet, hogy az ismerőseim, barátaim már keresnek… Barátaim? De hát azok nem igen voltak nekem, maximum szaktársak, akikkel eljártam ide-oda, de baráti viszonyba egyikükkel se kerültem. Aztán ott vannak a nagyszüleim. Ők biztosan mindenről tudnak, vagy legalábbis sejtik, hogy mi történhetett velem. Remélem, ők azért jól vannak és nem aggódnak.

Annyi minden történt az Eldaryába érkezésem óta! Eel gárdájának tagja lettem, megismerkedtem a Vérvonal néhány tagjával, találkoztam az Orákulummal és Soraya mesterrel is. Bálon jártam, melyen még táncoltam is. Megszerettem egy komisz, kék hajú elfet, Ezarelt, aki örök hűséget fogadott nekem, Eel egyik örökösének. És igen, itt jön a képbe az, amit nem tudtam elképzelni sem. Az unokatestvérem, nagyapa bátyának a gyermekének a fia… Egy velem egyidős elf vagy boszorkány, egy családtag, aki a mágia szerint Eel trónján kellene ülnie és megvédenie a Kristályt, Eldarya energiájának fő forrását. Nehéz lesz megtalálni az örököst, ahogy a Vérvonal tagjait is.
– Ha állandóan elgondolkozol, sosem oldjuk fel a varázslatot, Lorelei! – Cordelia kilép a testemből, ami nem is igazi megszállás, de állítása szerint így sokkal könnyebb hozzáférnie a régi, még élő mivoltából származó erejéhez. Először ódzkodtam tőle, de mikor hozzám ért, a hidegen kívül nem érzékeltem semmit se. Mint kiderült, a jó szándék miatt, ami vezérelte. Ha ártó tervekkel szállja meg testem, fájdalmat és félelmet okoz, de így csak a jóleső hideg ölelt körbe.
– Sajnálom, de ez nem megy. Semmit se érzek, mintha az erő, amiről beszéltek, nem is létezne. – A könyvtárában voltunk, a titkos részlegen. Miriam érkezése óta eltelt két hét, azóta próbáltuk feloldani a Leane által hozott tekercsről a védővarázslatot, de sikertelenül. Cordelia szellemként nem fér hozzá boszorkányerejéhez, mert állítása szerint az évszázadok alatt a benne rejlő mágia szintet lépett és egyszerű boszorkányból mágussá fejlődött, ami elvileg két teljesen más energia. Én pedig Sarahnak, az egyik hallhatatlannak hála, el lettem vágva az igazi boszorkányerőmtől.
– Létezik – próbált lelket önteni belém a szellem.
– Nincs más megoldás? Másik lista? – néztem az üres tekercset, melyen neveknek kellene szerepelni, családoknak, akik létrehozták a Vérvonalat.
– Ez az egy lista van. A Szikrázó gárda tulajdona, egy titkos irat, amit Leane ellopott nekünk – lebegtette magához a tekercset. – Ha nem akarunk másokat is belevonni az ügybe, akkor csak egy megoldásunk van. – Sejtelmesen pislogorr rám, amitől a hideg is végigfut a hátamon. Cordelia igazán furcsa tudott lenni. – Megkérdezzük az Orákulumot.
– Tartottam tőle, hogy ezt mondod – fújtam ki a levegőt feszülten. Önszántamból nem is beszéltem még az Orákulummal, azt se tudom, miként lehetséges ez.
– Leane biztos meg tudja nekünk idézni. Ügyes kislány. – Cordelia arcára titokzatos mosoly ült, de mire rákérdezhettem volna már el is lebegett valahova… Tipikus.

* * *

Leane ismét olyan erős és magabiztos nő volt, mint mikor megismertem. Nevra felébredése és határozott javulása sokat segített neki is, így hát nem meglepő módon a gyakorlópályán találtam rá, ahogy a csontfejes kaszával gyakorolt. Hatalmas ugrások, dinamikus lendítések, mintha csak egy animéből lépett volna elő. Nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen erőkkel rendelkeznek itt a legtöbben. Én még annak is örültem, hogy az esetek többségében sikerült mozgásban is pontosan célozni az íjammal, még ha ezt élesben nem is próbáltam soha. Szerencsére. Nem tudom, hogy képes lennék-e bárkit megsebesíteni vele.
– Leane! – intettem neki, mikor észrevett. A kasza megperdült a kezében, majd egy látványos mozdulattal földet ért teljesen épségben, ruganyosan, kecsesen.
– Szia – köszönt nagyot fújva, kérdő pillantásokat vetve felém, de mégis jelezve, hogy figyeljek szavaimra. Feltételezem, nem kettesben voltunk kinn.
– Elképesztő, amit itt véghez vittél. Nem gondoltam volna, hogy ilyen emberfeletti mozdulatokra vagytok képesek – bukott ki belőlem teljesen váratlanul.
– Köszönöm, de ez semmiség. Akár még te is megtanulhatnád – mosolyodott el barátságosan. Úgy tűnt, jó kedvében van, aminek örültem. Rá fért már az öröm, hiszen az elmúlt időkben, ha jól érzékeltem, nem mentek jól Leane dolgai sem. Igaz, ami igaz, a viselkedése is hagyott maga után kivetnivalókat, de el kellett fogadnom és megérteni, hogy ő ilyen, és nehéz neki.
– Egy ember vagyok, nem vámpír – mutattam rá egy fontos különbségre kettőnk között.
– A-a – intett nemlegesen. – A mágiát is használhatod az ugráshoz, a landolás pedig mindössze egy jó mozdulatsor, ami elvezeti az energiát, és ez által nem sérülsz.
– Kicsit kételkedem. Túl könnyűnek hangzik – vetettem fel, mire egy félmosoly jelent meg arcán, majd a kezembe nyomta a kaszát. Meglepődtem a súlyától, könnyűnek és törékenynek éreztem a csontot, amiből készült. Féltem, hogy ha elejtem, még összetörik.
– Figyeld! – ugrópózba helyezkedett, térdét behajlította, megereszkedett, majd elrugaszkodott a földtől… Sokkal magasabbra ugrott, mint az átlagemberek. Egy szaltót csinált a levegőben, miközben előre lendült és bukfenccel zárva földet ért. Egyszerű mozdulatsor, mégis emberként hihetetlen, ha nincs a láb alatt egy jó kis dobbantó.
– Figyelem, mégse értem. Én örülök, ha elhagyja a lábam a talajt, te pedig még szaltózol meg bukfencezel is – hitetlenkedtem továbbra is, mire Leane csak intett egyet.
– Amikor elrugaszkodsz, felerősíted az erőt, amivel ugrasz. Minél erősebb a lábad, annál kevesebb mágia kell hozzá – magyarázott. – De gondolom, nem ezért vagy itt – vette vissza tőlem fegyverét.
– Hát igazából az a helyzet, hogy Cordelia… – igazgattam idegesen a hajam, nem tudván, mennyire beszéljek rébuszokban, van-e itt valaki, aki értheti, hogy miről beszélek.
– Még mindig? – szólt közbe, ami egyértelművé tette számomra, hogy ne mondjak semmit se.
– Segítségre lenne szükségem – igazgattam most meg a ruhámat. Nem tudtam, hogy említsem meg az Orákulum nevét anélkül, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Bár nem láttam senkit a közelben, feltételeztem, valaki hallótávolságon belül van, egy vámpír vagy valaki, aki hasonlóan jól hall.
– Megoldható – bólintott magabiztosan, miközben karon ragadott.
– Köszi – sóhajtottam megkönnyebbülve, ahogy egyre jobban távolodtunk az edzőtértől. Nem az én világom volt ez a „ne mondjak semmi feltűnőt, de mégis értessem meg magamat” dolog.
– Szóval miről lenne szó? – fordult felém pár méter után Leane.
– Cordelia szerint az Orákulum segítségét is kérhetnénk… – suttogtam bizonytalanul. – Nekem nincs erőm, ő pedig nem elég emberi a feladathoz, vagy mi. Valami olyasmi védi azt a tekercset, amit nem ismerünk – vázoltam fel a jelenséget, mire Leane idegesen fújt egyet. Valószínűleg nem tetszett neki az ötlet.
– És én létesítsek kapcsolatot nektek, igaz? – költői kérdés volt, nem is válaszoltam rá. – Beszélek Miriammal róla, addig folytasd, amit eddig csináltál. És kérlek, beszélj Ykharral, nem várhatunk tovább, fel kell vennie a kapcsolatot a családjával. Tudnunk kell, hogy mi történik a tagokkal. – Leane egyre halkabban, egyre sürgetőbben beszélt. – Valaki vadászik rájuk vagy véletlen egybeesés? Ki kell deríteni, Miriam és a te biztonságod a tét!
Nagyot nyeltem, majd bólintottam. Már pár napja beszéltünk erről, hogy az elmúlt időkben mintha valaki célzottan támadná meg a Vérvonal ismert tagjait és családjaikat. Ártatlanokat öl meg és nem tudni, ki vagy miért cselekszik így. Lehet, hogy puszta véletlen, de ennek kicsi az esélye. Valaki tudja, hogy kik vagyunk, és ránk vadászik. Sehol se lehetünk biztonságban, de ezt még nem hitték el a többiek sem, Miriam pedig nagyon keveset tudott a helyzetről, de persze Christine annál többet. Éberen figyelt minden apróságra Miriam körül, hogy biztonságban tudhassa őt. Nemes gesztus és elképesztő elszántság kellhet neki hozzá. Irigylésre méltó.

* * *

Éjfél körül járt már, mikor a Kristályterembe léptem. Cordelia várt ránk. Szemét a Kristályra szegezte, alig vette észre jöttünket. Az üvegablakokon halovány holdfény tört meg, még varázslatosabbá varázsolva a termet. Igazán szép látvány volt.
– Nem tudom, hogy az Orákulum akar-e velünk találkozni – szólalt meg a hátam mögül Leane.
– Tán valami rossz fát tettél a tűzre? – fordult felénk Cordelia, miközben igyekeztem összeszedni magam a hirtelen ijedtségben, amit Leane megjelenése okozott.
– Miiko akart beszélni vele, és nem mondhattam ellent – vallotta be szégyenkezve, mire a szellemnő hangosan felkacagott. Nevetése szélcsengőként hangzott, vidám és önfeledt volt.
– Még mindig meg vagy osztva, össze kellene szedned magad! – tanácsolta vidáman, majd a közben megérkező Ykhar felé fordult. – Jó ötlet, hogy itt van? – mutatott rá meglepődve.
– Reméljük.
– Sziasztok! – a brownie sápadt volt és kicsit talán nyúzott, de óvatosan bezárta maga mögött az ajtót, majd csatlakozott hozzánk. Cordeliát mindvégig kerülte. Még mindig nem tudott megbékülni a jelenlétével.
– Igazán nem bántalak – kacsintott Ykharra a szellem, majd átengedte a terepet Leanénak.
– A Vérvonal tagjainak vére képes megidézni, meghívni az Orákulumot. Elég egy apró csepp, bár nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik – fordult felénk, majd vissza a Kristályhoz. – Fogjátok meg a vállam! – Még javában azt a részt dolgoztam fel, hogy a vérünk mire képes, amikor Cordelia egy határozott mozdulattal helyettem is felrakta a kezemet Leane vállára, majd a szellem belém karolt. Ykhar a másik oldalra állt, bátorítóan próbált mosolyogni. Ekkor rémültem meg először… Ismét találkozok az Orákulummal, és bár a legutóbbi meeting nem volt kellemetlen, de az utána keletkező félreértések már igen. Csak reméltem, hogy most simán alakulnak a dolgok.

Hatalmas fényesség támadt, miután Leane vére a kristályhoz ért. Egyik pillanatról a másikra kerültünk át egy másik dimenzióba, vagy térbe, nem igazán érzékeltem. Mindenhol szikrázó fehérséget láttam a többieken kívül. Lebegtem a semmiben, és egy pillanatra még be is pánikoltam volna, ha nem jelenik meg előttünk az Orákulum. Csillogás, színek, méltóság és erő, a Kristály ereje.
– Leane? – fordult a lány felé, de választ láthatóan nem várt el tőle, mert nem is törődve vele, Ykharhoz lépett. – Az eltévelyedett bárány hazatalál – érintette meg a brownie arcát, akin mintha egy nyugalomhullám söpört volna végig. Az Orákulum erőt adott neki és bátorságot. Szüksége is volt rá.
– Sajnálom… – habogta Ykhar.
– Nem a te hibád, lányom – válaszolt kedvesen, miközben hátralépett, hogy mindannyiunkhoz szóljon. – Miért hívtatok ide? – szegezte nekünk a kérdést ellentmondást nem tűrően. Most nem volt gyenge és törékeny, talán kicsit csak fáradt, de erő sugárzott belőle.
– A segítséged kérnénk, Orákulum – lépett elő Cordelia. – Ez a tekercs tartalmazza a Vérvonal alapítóit, de képtelenek vagyunk feloldani rajta a zárat.
– Cordelia, látom hűséged tiszta, és elméd még ép – vette el a tekercset, miközben furcsa, kékes köd derengett fel köztük. – Nagy szolgálatot tettél nekem.
– Mindössze tanítványaid módszerét kérdőjelezném meg… – szúrta közbe a szellem, amin nem tudtam nem mosolyogni. Cordelia most is ugyanaz a nyugodt, tiszteletteljes, de kritikus nő volt, mint amilyennek megismertem az elmúlt időszakban.
– Xianghua? Remélem nem orroltál meg rá, csak a dolgát végezte.
– Tudom, és ismerem a jóslatot is. – A kék köd egyre sűrűbb lett, körbeölelte alakjukat, és bár alig láttuk őket, a hangjuk tisztán csengett.
– Akkor hát itt az idő… – Nem értettem a jóslatot, és hogy miről beszélnek, de amint eltűnt az Orákulum és visszatértünk a Kristályterembe, valami furcsa erőt érzékeltem. Cordeliát még mindig fény vette körbe, kezében a tekercset tartotta, melyen mintha valamiféle mintázat jelent volna meg. Nem is mintázat, hanem írás…
Meglepetten fordultam Ykhar és Leane felé, láthatóan ők se értették a történéseket, így hát három kérdő szempár pislogott a csillogó Cordelia felé.
– Erősebb vagyok, mint valaha – mosolyogott felénk. – A jóslat beteljesült, egy jégboszorkány megtörte Xianghua láncát, és ugyan halott vagyok, egy szellem, de az erőm igazi – nevetett fel lágy, csilingelő hangján. Szavai túl komolyak voltak ehhez a viselkedéshez, egy pillanatra még a vér is megfagyott ereimben, de aztán elhalványult a fény, és ismét a hétköznapi, gyéren megvilágított Kristályteremben voltunk.
– Megtörted a zárat? – fordult feléje Leane, mire a boszorkány csak bólintott.
– Eddig miért nem tudtad? – Ykhar hangja remegett, félt.
– Xianghua igazából az első jóslatokra épített, mikor Eel főhadiszállásához láncoltak. Az első Wooding, a Vérvonal egy tagja már akkor is jóstehetség volt. A látomás szerint egy napon, mikor minden elveszett és a jégboszorkányok kihaltak, mikor már minden veszni látszik felbukkan egy jégboszorkány, a Vérvonal tagja lesz, tudatlan, hatalmas erővel. – Cordelia rám mutatott, majd elmosolyodott. A történet elgondolkoztatott, egy jóslat… Senki se tudott róla? – Az ereje felbontja a láncaim, ez által megvédhetem a Kristályt, pont ahogy a halhatatlanok. A döntés csak az én kezemben volt, vállalhattam volna a halált, de úgy döntöttem, hogy a Kristályért, az Orákulumért képes vagyok szellemként túlélni ezt az időszakot, hogy ha eljön az idő, segítsek a Vérvonalnak.
– Akkor te is egy vagy közölük? – szólt bele Ykhar megdöbbenve. Ez nekem eszembe se jutott. Azt hittem, hogy Cordelia tényleg csak egy szellem, egy szellem, aki erős és ideláncolták egy könyvtárhoz. Semmi több.
– A második – itt mindentudóain elmosolyodott. – De senki se tudja, senki se sejti. Egyedül Xianghua és Soraya. Én tanítottam Sorayát, mikor még fiatal volt és gyenge. Egyedül nem tudtam volna kapcsolatba lépni az Orákulummal, és pont kapóra jött a tekercs. Két legyet egy csapásra. Ugyan szellem maradok, de a varázserőm visszatért, és íme a lista, melyre mindannyian kíváncsiak vagyunk… – Ezernyi kérdésem lett volna, ahogy a többieknek is, de nem most, nem ezen az éjjelen. Cordelia válla felett néztünk át, a listát szemlélve pedig ismerős nevek tűntek fel…
– Albert Montmercy – olvastuk felváltva. – Ő Miriam felmenője.
– Noel Charpentier – suttogtam meglepődve. – Ő az én ősöm? – Leane határozottan bólintott.
– Robert McGrath… Ő Robert herceg rokona. Rita Wooding pedig az ősanyám. – magyarázta Leane.
– Hogy fogjuk őket megtalálni? Hiszen ezek a személyek évszázadokkal ezelőtt éltek – fordult felénk Ykhar aggódva. Jogos kérdést vetett fel, amire egyikünk se tudott konkrét választ, kivétel Leane.
– Miriam a kereső, az Elior megtalálja őket, és Robert is sokat segíthet. A bácsikám pedig ismer még pár családot közülük, van, akik már… – Leane elakadt, nagyot nyelt. A szemében az a furcsa, aggódó, kettős fény jelent meg, mikor nem tud dönteni.
– Titokban kell tartanotok mindent – vette át a szót Cordelia. – Vadásznak rátok, ehhez nem fér kétség. Együtt viszont biztonságban vagytok.
– Mibe keveredtem? – karolt át Ykhar, mire csak nyugtatóan pillantottam rá. Nem tudtam mit kezdeni ezzel, hasonlóan éreztem én is… Még rengeteg név volt azon a listán, néhányan más színnel írva, mint valami jelzés. Cordelia és Leane arra a következtetésre jutottak, hogy feltehetőleg a kihalt családok vannak megjelölve, vagy azok, akik megszegték az esküjüket. Sokan voltak, de még így is legalább tizenkét vagy több név maradt a listán… Túl sok, túl sok…

Reklámok

Boldog szülinapot!

Kicsit késve, de nem is olyan régen ünnepelte a fanfict az első születésnapját.

Tudjátok még sosem jutottam el eddig egy történetben sem, általában valahol a tizedik fejezetek környékén meg szoktam állni és onnantól nem írom tovább, de most úgy tűnik másként alakult. Rengeteg minden történt a Vérvonalban egy év alatt, új szerepelők hada, mágia, titkok és még sorolhatnám. Remélem ti is meg vagytok vele elégedve 🙂

Mindezek örömére végre sikerült találni egy másik külsőt a blognak. Remélem ez már olvashatóbb és csinosabbnak számít az előzőnél. Várom véleményeteket kommentben! 🙂

Illetve nem tudom, hogy észrevettétek-e, de jobb oldalt van egy kis galéria, melyben mindenféle fanfictes kép van feltöltve. Jelenleg ezek nagy része Bogi, egy olvasónk műve, amit ismételten nagyon szépen köszönök! ❤
De a mai nappal én is elkezdem feltölteni majd a rajzaim, mivel nem olyan hosszú ideje, de elkezdtem digitálisan rajzolni, és rögtön az első fanfictes képemen Christine és Miriam szerepel :3

Pár nap, lehet már ma este vagy holnap érkezik a következő rész, már megírtam, csak a lektorálásra várok, de addig is ismételten Boldog szülinapot a fanfictnek!

Engel

33: Újra otthon

Miriam szemszöge:

Semmit se változott a házunk hat év alatt, pedig jó sok idő eltelt. Akkoriban még nem is gondoltam volna, hogy egy nagyra becsült istennő tanonca lehetek. Persze, mint minden kislány, én is hercegnő akartam lenni, ugyanakkor erős és hatalmas nő. Aztán egyszercsak megváltozott minden, a szemem színe, az álmaim, a mágia, ami körbevett. Sosem felejtem el a napot, mikor először találkoztam a Vérvonal tagjaival. Ott volt Wooding úr és a fia, Ashton, illetve Leane is. Aztán én meg Ezarel apával, meg még páran. Egy fehér hajú hölgyre is emlékszem, aki egy pici babával érkezett, a gyermek most alig lehet tizenkettő vagy tizenhárom éves, nem tudom… Kinn játszottunk a kertben, amikor meghallottam, hogy Ashton megint piszkálja Leanét. Segíteni akartam neki, ezért rákiabáltam Ashtonra… Nem tudom, miről volt már szó, és mik történtek, mert minden annyira homályos, de még emlékszem, mennyire megrémültem, mikor teljesen elsötétedett a látásom és megbénultam. Ezarel kapott el, hogy ne essek a földre, és ő is rohant be a felnőttekhez velem. Mire odaértünk már magamhoz tértem és ki tudtam nyitni a szemem, de bár ne tettem volna. Apám arcát pillantottam meg, vérzett a jobb szeme, a heterokrómiás szeme, a rúnánk… A látvány örökre belém égett, még ha el is takarta előlem. Fájt, hogy apám miattam veszítette el a látását. Sokszor sírtam miatta, és átkoztam a Vérvonalat, az öröklődést, egészen addig, míg Soraya mester rá nem vezetett a helyes útra. Ugyan még a mai napig fájnak az emlékek, hat év távlatából is, de tudom, egy napon én is bűnhődni fogok, mikor valaki más veszi át a helyem. Ez pedig így van jól. Apám se szenvedett miatta, nem mérges rám, szeret engem, és támogat. Hálás vagyok neki, még ha olyan korán itt is kellett hagynom őket. Sosem fogom megtudni, milyen az igazi gyermekkor, de amíg tartott tökéletes volt, és mindent megteszek majd azért, hogy a családom ne szenvedjen hiányt.
– Minden rendben, lányom? – zökkentett ki apa a gondolataimból. Pár perc volt míg bambultam, mégis mintha órák teltek volna el.
– Csak furcsa itthon lenni – sóhajtottam fáradtan. – Annyira megszoktam az eddigi életem…
– A mester biztosan jól viselte gondodat, de hisz láttuk is. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk odaköltözni hozzád. – Apa megint magát vádolta azért, mert egyedül kellett elköltöznöm, pedig ő igazán nem tehetett erről.
– Szerencsére ott volt és még mindig itt van mellettem Christine – mutattam testőrömre és legfőbb bizalmasomra. – Ne rágódj a múlton – mosolyogtam rá vidáman.
– Tudom, kincsem – ölelt meg hirtelenjében, mire még az Eliort is sikerült elejtenem. Az finoman landolt a padlón hála a mágiának, ami megvédte a törékeny gömböt a fizikai sérülésektől.
– Anya merre van? – érdeklődtem kíváncsian. Az én mindig mosolygós, jókedvű anyám hetente küldött üzeneteket a kastélyba, havonta meglátogatott, ha kapott rá engedélyt, de több napnyi járásra volt innen Soraya mester székhelye, nem mindig engedhettük meg magunknak az ilyen utakat.
– A konyhában lesz – engedett el apám, majd Christine-hez lépett. – Lányom, köszönöm, hogy megvéded Miriamot, nélküled nem merném elengedni sehova se.
– Uram, megtiszteltetés, hogy vigyázhatok Miriamra. – Társam megilletődve pislogott rám, majd apámra, mire csak mosolyogni tudtam. Tipikus Chrissie-reakciót láthattunk tőle. Karót nyelt és komoly, távolságtartó, de szerencsére velem sosem volt ilyen.
– Apa, ne hozd zavarba! – karoltam át a lányt, miután ismét magamhoz vettem az Eliort.
– Inkább szóljunk Effienek, hogy megérkeztél. A kedvenc süteményedet sütötte az alkalomra – kacsintott rám apám, ami a szemkötővel inkább tűnt egy furcsa arcrángásnak, mint kacsintásnak, de már mindenki hozzászokott. Apa és a bátyám nagyon hasonlítottak egymásra, stílusban és külsőben is. Két humorzsák.

Anya a konyhában volt, épp elmélyedt a főzés rejtelmeiben. Világoszöld, néhol őszes haját oldalra fogta, mint ahogy én is szoktam. Hosszú, krémszínű ruhát és narancssárga kötényt viselt, mint egy igazi háziasszony. Mindig is olyan szerettem volna lenni, mint ő. Sokban hasonlítottunk. Alacsony termet, pisze orr, mosolygós természet, határozott elképzelések az életről.
– Anya… – suttogtam félve, nehogy megijesszem. Hirtelen fordult meg, lelökött egy kanalat a pultról, de egyáltalán nem foglalkozott vele, azonnal a nyakamba ugrott, hogy aztán megtántorodva Chrissie-nek essünk. Testőröm persze azonnal elkapott, így nem történt baleset.
– Jaj, édes kislányom! Annyira örülök neked! – puszilgatott össze-vissza… Nagyon rég láttuk egymást, legutóbb sajnos nem tudott meglátogatni, én pedig nem jöhettem el hozzá.
– Én is neked, anya – mosolyogtam hasonlóan örömködve, mint ő.
– Remélem sokáig maradsz, kislányom! – nézett rám azokkal a nagy, szürke szemeivel, nekem pedig nem volt merszem megmondani az igazat a hazajövetelem okáról. Anya csak apám lévén ismeri a Vérvonalat, nem értené meg.
– Egy ideig biztosan – bólintottam lelkesen, és inkább a konyhában szálló finom illatokról kezdtem faggatni édesanyámat. Chrissie, aki csak négyszemközt hívtam így, az ajtóban ácsorgott, így hát kézen fogtam és magammal húztam. Nem akartam, hogy kimaradjon a mókából, a családi találkozásból. Ő is a családom része valahogy, még ha néha a kötelességtudata felül is emelkedik ezen. Most nem volt mitől félni, otthon voltam, a családommal, apámmal, az egykori Vérvonal-taggal, az Elior exőrzőjével.

A szoba, amit kaptunk, régi gyerekszobám volt. Vacsora után beszélgettünk még egy kicsit, majd mindenki nyugovóra tért. Apa holnap dolgozik, ahogy anyám is. Nekem pedig Leanéval kell találkoznom. Sok mindent nem értek még, mint például Ykhar és a Vérvonal, vagy ez a szellemnő, Cordelia felszabadulása. Leane szerint Lorelei mellé szegődött, ami nem is lenne olyan nagy meglepetés, hiszen ha jól ismerem a történetet, Cordelia is egy jégboszorkány, természetes, ha a társait védi.
– Megint elgondolkoztál, Miriam… – Igaza volt Chrissie-nek, mostanában túl sokszor voltam figyelmetlen és elkalandozó. Mióta Soraya mester magához hívott és közölte velem a történéseket. Kicsit lehangolt voltam és komor, nem készültem fel erre az eshetőségre: keressem meg én a Vérvonal tagjait, gyűjtsem össze őket. Én, egy teljesen átlagos elf lány. Reméltem, hogy ezt a munkát majd mondjuk Leane vagy Robert herceg kapja. Ők biztosan képesek lennének rá és nem okozna számukra kihívást a feladat, de nem. Most nekem kellett bizonyítanom.
– Sajnálom, Chrissie – huppantam le ágyamra. Fáradtan pislogtam fel az előttem álló elfre. Christine tizenhat éves volt, mikor Sorayahoz kerültem. A varázslónő gárdájának legfiatalabb tagja. A szülei magára hagyták, a mester pedig befogadta.
Még emlékszem az első találkozásunkra. Rövid, fiúsra vágott haja miatt sokáig azt hittem, hogy egy fiú. Az edzőtéren gyakorolt, én pedig a macimmal üldögéltem a kerítésen. Sokáig csak néztem, ahogy edz, és sosem adja fel. Csodáltam érte. Egész nap tudtam volna nézni… Aztán pár héttel később Soraya mester magához hivatott. Christine-nel a jobbján várt. Bemutatott minket egymásnak, onnantól pedig az elf a testőrömmé vált. Jól kijöttünk egymással még a korkülönbségek ellenére is, és persze mert számomra ő jelentette az egyetlen gyerektársaságot a kastélyban.
– Min gondolkozol ennyire? – hangja mélyebb volt, mint a legtöbb nőé, mégis tiszta. Leguggolt elém és úgy nézett fel rám. Aggódott értem, láttam a szemében.
– Most épp az jutott eszembe, mikor a testőröm lettél – válaszoltam őszintén, egy apró mosoly kíséretében.
– Nem szeretem, ha szomorkodsz – simogatta meg az arcomat, mire csak elfordultam. Most, hogy én lettem a Vérvonal vezetője, nem engedhettem meg magamnak az elgyengülést.
– Nincs semmi bajom, Chrissie – feleltem durcásan, de kit ámítottam? Féltem attól, ami előttem állt.
– Figyelj, Miriam, én megértem, ha félsz. Olyan dologgal állsz szembe, amire senki se készített fel téged…
– Én vagyok rá a legalkalmasabb! – álltam fel hevesen. Dühös voltam? Talán igen, de szerintem simán csak megijedtem.
– Ezt senki se kérdőjelezi meg – próbált megnyugtatni. Nagy, lila szemei bátorítóan néztek rám, barátságosan fordult felém.
– Csak annyira fura ez az egész. Mármint… – fordultam körbe szobámba. Nem volt benne semmi otthonos, talán csak a tudat, de az ágyak, az öltöző paraván, ruhásládikók mind-mind teljesen átlagosak voltak, nem az enyémek.
– Itthon vagy, és ez összezavar? – nézett rám meglepetten. – Ez gondolom teljesen természetes… még csak tizenhat éves vagy, nagyon fiatal voltál, mikor a mester maga mellé vett…
– Mindenki ezzel jön?! Miért emlékeztettek rá? Nem akarom különlegesnek érezni magam! Vagyok én is olyan felnőtt, mint ti! – magyaráztam hevesen gesztikulálva, idegesen, dacolva előtörni készülő könnyeimmel.
– Mert ez az igazság…
– Mindig csak a korom, Chrissie! – fanyalodtam el, utat engedve könnyeimnek. A Vérvonal esküje, a találkozás szüleimmel, és a terhek-titkok, amiket őriznem kell már egy ideje, kezdték nyomni a vállamat. Azt hiszem, már megértem Loreleit, nem lehetett neki se könnyű.
– Jaj, ne akadj fenn ilyeneken, Miriam – és átölelt, mint mindig, ha rossz lett a kedvem, ha fájt valami, vagy csak féltem, és társaságra vágytam. Chrissie mindig ott volt és megvédte a lelkem, testem.
– Félek, hogy nem tudom végigcsinálni – vallottam be töredelmesen, elveszve az ölelésben.
– Erős vagy – bátorít határozottan, és igazat kellett adnom neki. Eddig mindig mindent megoldottam. Tökéletes tanítványa vagyok Sorayának, elkötelezett híve a Vérvonalnak, és itt van nekem Chrissie. Ő segíteni fog, támogatni, vigyázni rám, még ha a maga karót nyelt módján is. Viszont én tudtam, hogy igenis kedves, aranyos, jólelkű lány, aki mindent megtenne értem, ahogy én is érte…
Percek telnek el így ölelkezve és megnyugszom. Erőt merítek a bátorságából, ami azonnal feltölt. Soraya mester rengeteg instrukcióval látott el, hogy miként keressem a többieket, kiben bízzak és miként legyek erős. Az Elior bizonyosságot ad a többieknek, hinni fognak nekem, és talán még ők is bátran mellénk állnak, hogy felélesszük a Kristályt. Csak Eel gárdáját kellett meggyőzni, de az még messze van…
– Hosszú út áll előttünk, Chrissie – engedtem el mosolyogva.
– Én itt leszek melletted – biztosított, mert még félt, hogy visszaesek a melankóliába.
– Tudom, ettől nem is félek – vidultam fel körbeugrálva a szobában. – Arra gondoltam, hogy nem pár hét alatt találunk meg mindenkit, hanem akár évekbe is kerülhet. A Vérvonal tagjai közül nagyon sokan megbújnak, hogy ezzel is védjék családjaikat. Nehéz lesz a nyomukra bukkanni, ha ők nem akarják.
– Követlek bárhova és bármeddig. Ettől nem kell félned – Chrissie aranyos, amikor védelmezni próbál, mintha én jelenteném a számára az egész világot. Nem tudom, hogy így van-e, de hálás vagyok az elkötelezettségéért. Még soha senki nem viselkedett így velem.
– Nem is félek – álltam meg előtte egy hálás mosollyal arcomon. Tényleg szerencsés vagyok, mert itt van nekem ő, és mindig képes felvidítani. El se tudom képzelni, hogy mi lesz velem, ha ő is a saját útját kezdi el járni, és lesz számára egy másik, fontosabb személy, mint én… vagy ha én találok valakit? Áh, az lehetetlen. Én örökre Chrissie mellett akarok maradni!
Nem mondom ki hangosan, nem szabad. Meghatódva nézek az elf sötétlila szemébe, ő pedig akaratlanul is elmosolyodik. Mindketten tudjuk, hogy sosem hagynánk el a másikat. Soha.

Leane szemszöge:

Nevra felébredt. Alig bírtam elhinni, hiszen hónapokat töltött abban a lehetetlen állapotban, és most végre ismét hallhatom a hangját, viszonozza majd a pillantásom, odabújhatok hozzá és visszaölelhet…
Alig bírtam elhinni, felfogni, hogy amit hallok az igaz. Ugyan senkit se engedtek be hozzá, amíg teljesen észhez nem tér, de a szívem gyorsabban zakatolt, az agyam csak azon járt, hogy mit mondok majd neki, miként köszöntöm, mi lesz az első közös programunk. Nem gondoltam rosszra, komplikációra, bármire, ami a boldogságom útjában állhatna. Nevra felébredt. Pár hét és visszakaphatja a parancsnokságot az Árnyék gárdában, minden a helyére áll, ahogy előtte is volt.
– Miiko! – ugrottam fel, mikor megláttam a kucinét.
– Nyugodj le, Leane. Nevra elsődlegesen a mi dolgunk… – bicentett a háta mögé. Leiftannal érkezett, kinek láttán furcsa érzésem támadt. Cordelia elültette mindenkiben a kétkedés magvait, talán csak Miiko bízott meg újból a férfiban. Most pedig Nevra őket láthatja először, és nem engem, a barátnőjét, a mennyasszonyát.
– Én akarok találkozni Nevrával először! – erősködtem. Nem hagyhattam magam.
– Ki kell kérdeznünk, hogy mi történt. Remélhetőleg jobban emlékszik, mint Leiftan – okosdkodott cinikusan Miiko, mire csak a szemem forgattam.
– Nagyon sokáig volt kómában, ne alapozz erre – szólalt meg lágyan Leiftan. – Nem tudhatjuk. Lehet, akkora sokkot kapott, hogy mindent elfelejtett. – Engem védett? Ellent mondott Miikonak? Nem értettem, de mintha valami más szándék is lett volna szavaiban, vagy csak én képzeltem be. A fene se tudja!
– Akkor is beszélnünk kell vele.
– Én megyek be hozzá! – álltam eléjük határozottan. Nem voltam hajlandó megfosztani magamat Nevra éber látványától.
– Jaj, ne játszd már a szerelmes lányt! Nem áll jól neked! – Nagy kerek szemekkel pislogtam a kicunéra, mikor ezen mondatok elhagyták száját. Pár percig fel sem fogtam, de aztán csak még nagyobb méreg lett rajtam úrrá. Nem értettem, miért csinálta ezt, mintha ő is ellenem fordult volna, pedig egész eddig a pártomat fogta.  Miért? Mi változott, ami miatt így viselkedik?
– Miiko, nem lesz semmi baj, ha meglátogatja. Talán még jót is tesz Nevrának. – Leiftan viszont nekem segített. Kezdett összezavarni a helyzet. Mi történik itt?!
Nem volt időm kérdezni, már nyílt is az orvosi ajtaja. Ewelin dugta ki a fejét, és fejrázogatás mellett nézett rajtunk végig.
– Csak egyvalaki egyszerre. Még kicsit gyenge, álmos és rosszak az érzékei – tájékoztatott minket az elf. Én pedig kihasználva az alkalmat, máris az ajtóba álltam.
– Én megyek.
– Rendben, gyere csak, Leane – nyitotta ki az ajtót. Ugyan Miiko és Leiftan viselkedése megzavart, de Ewelin szavai kitisztították elmémet.
– Hogy van? – kérdeztem halkan, miközben az ágyához igyekeztünk.
– Gyenge. Fáj a feje a hirtelen hangoktól, próbálj meg továbbra is suttogni. A látása viszont gyenge, még csak fényeket érzékel. Sajnos ez a régi sérüléséből is adódik, de az életfunkciói tökéletesek. Fel fog épülni, mindössze idő kell neki – magyarázta szakszerűen. – Keresett téged. Örülök, hogy Miiko előre engedett, Leane. Most jobb, ha a pozitív impulzusok érik, gyorsabb a gyógyulás.
– Így lesz – bólintottam egyszerűen, mert odaértünk az ágyhoz. Pulzusom megemelkedett, ajkaim kiszáradtak, a hideg rázott ki, mikor megpillantottam. Sápadtnak tűnt még mindig, de ott ült az ágyon és a kezét figyelte. Elsőre észre se vette az érkezésünket. Másodjára is csak felpillantott, de úgy tűnt nem ismer fel minket.
– Homályosan lát, most csak alakok vagyunk neki – magyarázott Ewelin, ami hallatán összeszorult a szívem. Az én tökéletes vámpírom elgyengült, pedig mennyire büszke volt a képességeire, és most lehet, hogy mindent elölről kell kezdenie? A Szellemekre is!
– Nevra, itt van Leane. – A hang irányába nézett, hunyorított. Rossz volt látni, de nem rosszabb, mint mikor eszméletlenül feküdt.
– Szia – köszöntem óvatosan. – Megvárakoztattál – vettem poénosra, mire azonnal felderült az arca. Mosolygott. Az én Nevrám.
– Ez többet nem fordul elő, kedves – rekedtes hangja megrémített, de boldoggá is tett. Végre elhittem, hogy tényleg ébren van.
– Magatokra hagylak benneteket. Beszélek Miikoval, ha bármi van, kinn megtaláltok.
– Köszönjük, Ewelin – szólalt meg ismét Nevra.
– Örülök, hogy ismét köztünk vagy. – Azt hiszem, mindenki fellélegzett a főhadiszálláson Nevra ébredésének hírére, nem csak Ewelin. Úgy éreztem, hogy ugyan még picit sérült, de lassan ismét teljes lehet az életem. Nevra itt van, ez a legfontosabb.
– Hogy érzed magad? – ültem le mellé óvatosan. Jegyesem nehezen mozgott, az elgémberedett izmai még nem tartották teljesen a testét, de azért félkarral megpróbált átölelni. Földöntúli érzés volt, még ez a kis apróság is.
– Örülök, hogy érezhetem az illatod – bókolt félmosoly kíséretében. – Ugyan még nem látlak elég jól, de tudom, hogy te vagy mellettem. Arany szemek, bájos mosoly, napbarna bőr, friss rózsaillat, azaz Leane.
– Sokat aludtál – jegyeztem meg rosszallóan.
– Ewelin már mesélte… – sóhajtott fáradtan. – Mik történtek ennyi idő alatt?
– Nagyon sok minden – elfordultam tőle, nem voltam biztos abban, hogy mit szabadott volna még mondanom. – Miiko kinevezett az Árnyék gárda vezetőjének, időszakosan, de egyébként semmi olyan, ami most nagyon fontos lenne. – Beszélhettem volna még Lorelei jégboszorkányságáról, Robert és Aya vendégeskedéséről, illetve Cordelia felszabadulásáról, de mindezt úgyis meg tudja majd, ha itt van az ideje.

32: Kezdetek

Lorelei szemszöge:

Lassan simogattam Ykhar hátát, ahogy zokogott az őt ért sokktól. Sosem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik, a mindig vidám és ugyan kicsit pánikolós, mégis lelkes lányt így látom majd: összetörve, elesetten, de a legfontosabb, hogy a Vérvonal tagjaként. Mindenkiből kinéztem volna, csak belőle nem. Annyira nem illett azon emberek közé, akikkel eddig találkoztam közülünk. De legalább Leane most segített. Még időben sikerült Achelnek behoznia Ykhart a szobájába, hogy a többiek meg ne lássák, mennyire rosszul van. Nem volt szükségünk felhajtásra.

Együttérzően néztem Ykharra, miközben Leane próbált valamit kitalálni. Úgy tűnt, ő sincs képben, nem csak mi. Legszívesebben Ezarelhez fordultam volna, hiszen ő ismeri ezt az egészet, talán tud segíteni, viszont nem hagyhattam itt a nyuszilányt.
– Hogyhogy nem tudtunk rólatok? – tette fel a kérdést sokadjára Leane, de választ csak most kapott.
– Apánk nem akarta, hogy ez történjen. Még azelőtt megszegte az ígéretét, hogy megszülettem volna. A bátyám… – Ykhar hangja elcsuklott, könnyeivel küszködve próbált tovább beszélni.
– Ha megszegte, nem lehetnél a Vérvonal tagja – merengett Leane, miközben egy zsebkendőt nyújtott újdonsült társunknak.
– Marcus viszont örökölte, és akkor én is… – ismét elfordította a fejét. Orrfújás, szemtörlés. Kétségbeesetten nézett fel rám, mint akiben most realizálódik minden.
– Ezért vagy Eldaryában? – váltott témát megvilágosodva, idegesen. – Hazudtál Miikonak? – vette szememre, mire csak a fejem ráztam.
– Nem önszántamból jöttem, Ykhar, és akkor még azt se tudtam, hogy miről van szó.
– Igazat mond – vágott közbe Achel is, mint aki unja, hogy őt kihagyják a beszélgetésből. Leane mérges szemeket villantott testvérére, de nem sokáig időzött el nála, inkább nekünk szentelte figyelmét.
– Ha Miiko ezt meg tudja… – habogta Ykhar, miközben ismét könnycseppek csillantak szemében. – Börtönbe zárat, megölet! – Már-már hisztérikusan beszélt, alaposan megijedve. Nem volt rá oka, azt hiszem…
– Figyelj, Ykhar! – fordultam hozzá kedves szavakkal, óvatos hanglejtéssel.
– Nem engedjük, hogy bajod essen – mosolygott rá Leane is. – Én, mint a Wooding család örököse…
– Te?! – fakadt ki hirtelen Ykhar, még az én kezeimet is ellökve magától. Tekintete tisztává vált és meglepően erőteljessé, mintha nem is lenne összetörve. – De Ashton a Wooding ház örököse… Neki kellene a Vérvonal tagjának lennie…
– Én vagyok az örökös – erősítette meg Leane ellenállást nem tűrő hangnemben. – Csak nézd meg a rúnámat. – Homlokán valamiféle furcsa sötétség jelent meg, majd kirajzolódott a már korábban látott minta. Érdekes érzést keltett bennem, mintha a nemrég átélt mágikus erő ismét felpezsdült volna az ereimben.
– Lorelei pedig…
– Jégboszorkány vagyok, az anyám egy Charpentier, az első családok egyikéből származok, kik felesküdtek a vérükkel – szóltam közbe határozottan. Leane nem mondhatta ki, hogy egy hercegnő vagyok, vagy közöm van az örököshöz. Ykhar még csak most lett közénk való, nem bízhattunk meg benne, még ha félt is Miikotól, a Vérvonal miatti következményeitől.
– Robert herceg és Miriam is a Vérvonal tagjai – közölte Leane furcsa pillantásokat vetve felém. – A célunk nem Eel gárdájának megdöntése, nem háborút akarunk, hanem a Kristályt szeretnénk megvédeni, újjáéleszteni. Ha a Vérvonal tagjai összegyűlnek és az örököst is megtaláljuk, az erőnkkel meggyógyíthatjuk a Kristályt…
– Nem tudom, miként fogom ezt eltitkolni… – sóhajtotta Ykhar félelemmel, fáradtan. – Abban se vagyok biztos, hogy képes lennék segíteni nektek. Nem vagyok harcos…
– Mi bízunk benned.
– Ügyes lány vagy te – mosolyogtam Ykharra, mégis kételkedtem. Túl új és túl korai volt nekem egy ilyen helyzet.
– Mindenben segítünk – egészített ki Leane kétkedve, de bíztatóan.
– Szükségem lesz rá… – sóhajtotta Ykhar elnehezülten, még fáradtabban, mint eddig. Ez az egész rengeteg energiát kivehetett belőle, mert pár perc múlva elterült az ágyon és már aludt is, mint akit kiütöttek. Nem irigyeltem érte, tudtam, mennyire ijesztő lehet mindez, és a bátyjáról még nem is beszéltünk… Sok nyitott kérdés maradt fenn, mint mindig.
Hozzá kellene szoknom, azt hiszem…

* * *

Ykhar beavatása után idegesebben teltek a napok, mint eddig bármikor. Leane kifaggatott Cordeliáról. Leiftan kiköltözött a főhadiszállásról. Miiko mindenkivel ordibált, viszont Ykhar összeszedettebb lett. Ugyan láthatóan minden apróságtól megijedt, de tartotta a szavát, és nem beszélt, cserébe rengeteg új információval gazdagodtunk, ahogy Leane is. Másfél héttel Ykhar rúnájának megjelenése után egy listával állt meg előttem, állítása szerint a Vérvonal családjai szerepeltek rajta, de én csak egy üres pergament láttam.
– Ezt egy jégboszorkány írta, az őseid – suttogta, mikor kettesben maradtunk. – Ha minden igaz, csak te vagy egy másik jégboszorkány tudja feloldani…
– Ez mind szép és jó, de nincs erőm – néztem rá kétkedően. Leane nagyon gyorsan elfelejtette, hogy mi történt.
– Viszont ott van Cordelia… győzd meg! Közel s távol ő az egyetlen jégboszorkány a közelünkben – adta ki az utasítást, és noha nem tetszett a hangnem, amiben beszélt velem, igazat kellett adnom neki. A Vérvonal ügyei látványosan beindultak, ha haza akartam kerülni, akkor cselekednem kellett.

* * *

Cordelia egészen Miriam érkezéséig senkivel se állt szóba a gárdatagok közül. Egyedül velem volt hajlandó beszélni, és néha Miikonak is megjelent, ha valamit ellenzett. Láthatóan Leiftan bökte a csőrét, és megoldandó problémaként tekintett rá. Jómagam nem tudtam, hogy mi történt, noha keringtek pletykák, konkrét információkkal senki se tudott szolgálni. Még Ezarel is különösen csendes volt, ha felhoztam a témát…
– A húgod még ma megérkezik – álltam fel az asztalunktól, hogy teát öntsek.
Az ebédlőben voltunk és egy kis délutáni nassolni valóért ugrottam le, mikor összefutottam Ezarellel. Az elf épp édességgel tömte magát, és nem tudtam ellent mondani kedélyes invitálásának. Mióta együtt voltunk, ha lehetett nagyon sok személyes percet töltöttünk együtt, hogy megismerjük a másikat, mégis úgy éreztem, hatalmas szakadék van köztünk. A testvére, a családja, a gárdák, a Vérvonal… Néha nagyon nehéz volt róla beszélni, pláne mióta Ykhar is csatlakozott hozzánk.
– Ritkán látom őt, van úgy, hogy csak évente, és sosem hagyja el Sorayát – sóhajtotta meglepő melankóliában, mintha valami fájna neki.
– Azt hittem örülni fogsz az érkezésének – fogtam meg a kezét aggódva. Valami itt nagyon nem volt rendben az elf viselkedésével.
– Csak még új ez az egész. Miriam fiatal, sebezhető, és egy olyan csoport élére fog állni, akikről semmit se tud – fújta ki a levegőt megtörten. Határozottan aggódott a testvéréért, és fel sem foghattam, hogy miért…
– Itt vagyok neki én és Leane, meg Ykhar… Robert… – soroltam a neveket bíztatóan, hátha majd ez kicsit jobb kedvre deríti.
– Tudod hány családról beszélünk, ha Titeket említelek? – elgondolkoztam, de csak a fejem ráztam. Még soha senki nem világosított fel erről.
– Mennyien vagyunk?
– Tizenkét család ismert, és még legalább fél tucat, akik eltűntek… Ugyanennyi, akik megszegték az esküt…
– Elképesztő! – néztem magam elé megdöbbenve. Fogalmam se volt róla, hogy ilyen sok emberről van szó.
– Eldarya egész területéről érkeztek lakók, hogy megvédjék a Kristályt, lehet még keveset is mondtam… – Sok-sok ember és mind egy cél érdekében, Miriam irányítása alatt, amíg meg nem találjuk az örököst. Félelemmel töltött el eme tudat. Nemsokára lehet, hogy már sehol sem leszek biztonságban?
Arcomra kiült a rémület, amire Ezarel is figyelmes lett. Komisz mosollyal fordult hozzám, hogy csókot lopjon, de meglepettségemben még a szememet is elfelejtettem lehunyni, nemhogy viszonozni ajkai érintését.
– Bocsáss meg, csak… – habogtam megszeppenve.
– Miriam lehet, hogy gyerekes, de tudni fogja, hogy mit kell tennie. Soraya erre képezte ki, ráadásul nem hiába van saját testőre – suttogta gyengéden, bíztatóan. – Továbbá Robert is pontosan tudja, mit kell tennie, ha elérkezik az idő. Leane se egy buta lány, a családja évszázadokon át szolgálta a Kristályt.
– Ykhar? – kérdeztem vissza megdöbbenve, hiszen róla nem volt szó.
– Mindent a maga idejében, Lorelei… – mosolyogott rám bohókásan. – Az idő nagyon sokat segít, és ne felejtsd el, hogy én megvédelek. Az életem árán is, és nem csak az esküm miatt… – érintette meg ajkaim egy puha csókkal, mire majd elolvadtam. Sosem gondoltam volna, hogy egy férfi így beszél majd velem, ilyen szépeket mond, de most Ezarel itt volt, megérintett és ígértet tett, hogy megvéd. Bármikor.
– Köszönöm… – suttogtam hálálkodva.

* * *

Miriam érkezése váratlan volt Eel gárdája számára, így csak páran vártuk a kapuban. Leane, Ykhar, Achel, Ezarel és az elfre nagyon hasonlító, az ötvenes évei körül járó férfi. Szürkés kék haját lófarokba fogta, mentazöld szemét többször is rajtam felejtette, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb, hanem hogy a lány érkezéséig nem is tudatosult bennem a férfi kiléte. Nem más állt Ezarel mellett, mint az apja. Az egykori Vérvonal-tag, a férfi, aki már évek óta nem is látta a lányát… Nem volt benne semmi különleges, egy elfet láttam, akire nagyon hasonlított az én kékhajú védelmezőm. Talán csak a letakart szem rémisztett meg egy pillanatra, de nem tudhattam, hogy mi történt vele, így próbáltam fékezni fantáziámat. Nem szabadott elterelnem a gondolataimat. Miriamot vártuk.

Nem sok időbe telt, mire megjelent a láthatáron Miriam és a testőre, Christine. Most is crysalimon lovagoltak, és elmélyülten beszélgethettek, mert már csak akkor figyeltek fel ránk, mikor kellő távolságon belül voltak. Miriam nem sokat változott, kék haját oldalra fogta, csinos, télies ruhát viselt, kifejezetten aranyosan festett. Az ölében tartott Elior nyugtalanul pulzált, hol erősebb fénnyel, hol gyengébben, de láthatóan ez Miriamot nem zavarta. Vidám, ám mégis komoly mosollyal köszöntött minket, mikor meglátott.
– Sziasztok! – intett felénk, mielőtt leszállt volna. Christine csak bólintott felénk. Megfogta Miriam crysalimjának kantárját és úgy várt, mint akit karót nyelt. – Reméltem, hogy nem lesz itt Miiko – folytatta felelősségteljes hangon. Kinézete ellenére mintha sokkal komolyabb lett volna, mint mikor utoljára láttam, ami ha azt nézzük, nem is volt olyan rég.
– Senki se tud az érkezésedről – szólalt meg Leane titokzatosan.
– Tökéletes, köszönöm – bólintott feléje, miközben az apjához indult. – Sosem akartam ezt, te is tudod – nézett vele farkasszemet.
– Képes vagy rá – szólalt meg a férfi rekedtes hangon. Nem tudta elrejteni a hangjába vegyülő féltést és keserű örömöt, hogy ismét láthatja lányát.
– Mi melletted vagyunk – szólalt meg mögülem Achel.
– Az Elior örököse, az angyal, aki fényt hoz Eldaryába. – Nem értettem, hogy miről beszél Leane, ismételten senki se avatott be a részletekbe, de mintha Ykhar is tudta volna miről van szó. Visszafogottan hallgatta a beszélgetést, arcán nyoma sem volt pániknak, ahogy az aurájában se érzékeltem negatív változást.
– Nem érzem magam angyalnak, de megteszek minden tőlem telhetőt és megtaláljuk az Örököst, hogy helyrehozza azt, amit a Vérvonal széthullása okozott – tett ígéretet Miriam először apjára, majd egyenként ránk nézve. Én voltam az utolsó, akire rápillantott. Szemében furcsa, ijedt, mégis határozott fényt költözött, majd felemelte az Eliort és felém nyújtotta.
– Mutasd meg neki, ha úgy érzed, megérett rá – bólintott apja. Nem értettem, miről van szó, mégis közelebb léptem a szent tárgyhoz.
– Elvették tőled az erőd, megfosztottak az emlékeidtől – pillantott rám szomorúan. Most nyoma sem volt a gyermeteg, vidám Miriamnak. – Nem adhatjuk vissza, de itt az idő, hogy a jégboszorkányok szent ereklyéje a segítségünkre legyen!
– Miről beszél… – nem tudtam befejezni, mert az Elior felvillant, és hideg szellő lengte be kis csoportosulásunkat. Ilyent eddig csak Cordelia körül tapasztaltam, de a szellemnő most nem volt itt, ezt az Elior és Miriam okozta.
– A Menione csak téged vár, és én tudom, hol keressük – mosolygott rám, ahogy a hirtelen jött mágikus hideg eltűnt. Kétségkívül a fiatal elf látott, tudott valamit, amit mi nem.
– Mi pedig tudjuk, hogy kiket kell keresnünk – nézett ránk Leane. – Itt az idő, a Kristályért, az Orákulumért, Eldaryáért! – buzdított minket, mire mindannyian egyként emeltük szívünkre kezünket. Még én is megrendültem a szavak hallatán, és most végre éreztem azt a bizonyos erőt magamban. Tenni akartam ezért a kis csapatért, a Kristályért, a jövőjükért… És ha a segítségem, az erőm kell nekik, megkapják. Nem hátrálhatok meg, számítanak rám.

31: Újjászületés

Leane szemszöge:

Odakinn egyre hidegebb lesz, a fák levelei megsárgulnak, a nappalok rövidebbek lesznek. Lassan itt az október, pont ahogy a Földön is. A démonok, ártó szellemek pedig ismét előbújnak rejtekhelyeikről. Ilyenkor megkétszereződnek feladataink. Eltűnésekről, megmagyarázhatatlan mágikus jelenségekről szólnak a jelentések. Mindig volt számunkra is új esemény, és épp ezért vált a kedvenc évszakommá. Kihasználhattam vámpírképességeim, melléje pedig az elfek mágiája is segített.
Az elmúlt időkben viszont egyszerűen képtelen lettem élvezni mindezt az izgalmat. Ami Lorelei-el történt, nem hagyott nyugodni, és Miriam se válaszolt az üzenetemre. Bácsikám szerint idő, mire a Vérvonal tagjai jelezni fognak, mégis rossz érzés fogott el, mintha nekik ez nem lenne fontos… Miért nem? Hiszen a kristály… Eldarya léte a tét.
– Leane, már mindenhol kerestelek! – viharzott be az Árnyék gárda gyakorlótermébe Ykhar. Kipirosodott, a szíve hevesen vert és riadalmát semmivel se tudta leplezni. Mégis… Mintha mostanában megváltozott volna. Az aura, ami körbelengte, feltöltődött, vibrált, még jobban élt, mint eddig. Kíváncsi lettem volna, hogy mi váltotta ki belőle ezt a változást, de sajnos nem voltam elég jóban a lánnyal egy ilyen jellegű beszélgetéshez.
– Mi baj, Ykhar? – fordultam felé köszönés nélkül.
– Miiko azonnali megbeszélést rendelt el a gárdavezetőknek… – Nevra túl sok ideje volt kómában, és ettől csak még rosszabb lett ez az egész. Két hét telt el a hóvihar óta, de alig változott az állapota. Senki nem tudott vele mit kezdeni. Emiatt a helyzet miatt pedig Miiko pár napja úgy döntött, hogy teljes jogú gárdavezetővé léptet elő… Nem így akartam ebbe a pozícióba kerülni, és persze ahogy az lenni szokott, még többen összesúgtak mögöttem. Az irigyek képtelenek áskálódás nélkül kibírni, az Árnyék gárda pedig tele volt ilyen tagokkal.
– Máris indulok. Köszönöm, hogy szóltál! – bólintottam feléje, miközben összepakoltam eszközeimet. Épp a legutóbbi küldetésemről írtam meg az összegzést, mikor a brownie megjelent.
– Ez a feladatom! – mosolyogott rám. – De én már megyek is. Még meg kell keresnem Ezarelt! Nem tudod hol lehet? – toporgott halál sápadtan, mintha az élete múlna azon, hogy megtalálja Ezarelt.
– Kérdezd meg Loreleit, ő lehet, hogy tudja – jegyeztem meg mosolyogva, ugyanis nyílt titoknak számított a gárdavezető és Lorelei kapcsolata.

A Kristályteremben nem voltunk sokan, csak a gárdavezetők, Leiftan, Keró és Ykhar. Miiko kivételesen nyugodtabbnak tűnt az átlagosnál, mégis úgy éreztem, hogy az idegesség szépen, lassan eluralkodik az összegyűlteken. Mintha mindenki tudta volna, hogy miért vagyunk itt, kivétel én.
– Örülök, hogy ilyen gyorsak voltatok – kezdett bele a kicune. – Leiftan nemrégiben számolt be egy igen különös jelenségről. Cordelia, a tiltott, titkos könyvtárunk őrzője felszabadult, és pár napja már kísért a főhadiszálláson. Igazából eddig nem is okozott gondot a számunkra, de megtagadta a belépést a könyvtárába, amit eddig sosem tett meg. Cordelia békés, jóakaratú, de úgy tűnik, nagyon makacs. Ki kell derítenünk, hogy miként szabadult meg többszázéves kötésétől és milyen tervei vannak a közeljövőben. – Ykhar elsápadt, és ha nem ül le, talán el is ájult volna. Úgy tűnt, ő továbbra is retteg a szellemektől. Keró próbálta talpon tartani a lányt, miközben a többiek arcát fürkésztem. Ezarelnek a szempillája sem rebbent, Valkyon pedig csak egy pillanatra mutatott bármiféle érzelmet, mikor a sápadt brownie-ra pillantott. Áhá… Szóval mégis van itt valami!
– Mégis mit szeretnél, mit tegyünk? – vetettem fel a kérdést, ha már mindenki mással volt elfoglalva.
– Nos, mivel Cordelia az Orákulum szolgálatában áll, így magam sem tudom. Bizonyára rendelkezik némi mágiával és a tudás, amit magába szívott, felbecsülhetetlen. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy gyakorlatilag egy szinten van a halhatatlanokkal… – Még sosem láttam Miikotól ekkora határozatlanságot, mintha félt volna a szóban forgó személytől.
– Részemről azt tanácsolom, hogy a megfélemlítés a legjobb. Cordelia nem uralkodhat felettünk! – Leiftan feltűnően mogorván szólalt fel, és a legdrasztikusabb megoldást javasolta.
– Leiftan, megértjük, hogy a legutóbbi eset után félsz, de azt is vedd számításba, hogy Cordeliáról van szó! – kelt a nő védelmére Ezarel, mire én is csak bólintottam. Teljes mértékben igaza volt. Ugyan még nem találkoztam a szellemmel, de természetesen történeteket már hallottam róla. Cordelia egy nagytudású nő, az Orákulum kegyeltje, mint a halhatatlanok, ahogy Miiko is említette. Nem bánhatunk így vele.
– Erről szó sincs!
– Leiftan, tudom, hogy miként érzel, de ő Cordelia… – érintette meg óvatosan Miikó a férfi vállát.
– Xianghua nem tudna segíteni? – vetette közbe Ykhar holtsápadtan. Az első, legmagasztosabb és mindentudás birtoklójának nevét csak nagyon ritkán hoztuk fel a főhadiszálláson. Xianghua a Tudás templomának őrzője, a legelső halhatatlan, a boszorkányok leghatalmasabbja, és ő volt az, aki Cordeliát röghöz kötötte.
– Sosem hagyja el a templomot, és nem fog Jáde földjéről ideutazni hozzánk, hogy megerősítse a kötést. Cordelia kiszabadult – válaszoltam egyszerűen. – El kell fogadnunk.
– Mert te aztán jobban tudod, Leane! – szólalt fel ellenem Leiftan. Ismételten meglepett ez az ellenszenv, amivel a szellemnő felé fordult.
– Igaza van, ha nem kap utasítást az Orákulumtól, akkor Xianghua nem fog beleszólni a mi életünkbe – állt mellém Keró is, bár láthatóan megilletődött a feszültségtől, ami kialakult.
– Az a nyavalyás szellem ennyivel megússza? – Mindenki Miikora nézett Leiftan kérdése kapcsán, hiszen hiába javasoltak a többiek ötleteket, nem nekünk kell dönteni felette. Személy szerint nem gondoltam volna, hogy Cordelia bármiféle problémát okozhat a számunkra, hiszen eddig sem tette, pedig már bizonyára jóideje felszabadult.
– Leiftan, Cordelia az Orákulum kegyeltje, biztos vagyok benne, hogy oka van arra, ha elengedi. A szellem egy szinten áll a halhatatlanokkal, hiszen az örök létezést kapta ajándékba a hűségéért. Ezt pedig nagyon kevesen érdemlik ki. Amíg nem okoz más jellegű problémát, addig kérlek próbáljatok meg vele kompromisszumot kötni. A mai naptól ő dönti el, hogy kit enged az elzárt részlegre és kit nem…
Alighogy Miiko meghozta ítéletét, mely hallatán természetesen Leiftan volt a leginkább dühös, hideg szellő söpört végig a termen. Alig érezhető, a többiek talán elsőre nem is vették észre, hiszen mindenki indulásra készült, mintegy konstatálva, hogy akkor mostantól Cordelia szabad kezet kap Eel tudása felett. Érthető is, nem volt okunk aggódni miatta, hiszen nő sosem okozott problémát. Most is csak Leiftan fújta fel a dolgot. Nem értettem a viselkedését.
A jeges szellő felerősödött, majd kivágódott az ajtó és belépett rajta valaki, egy szellem. Nem más lehetett az, mint Cordelia. Hosszú fehér haja, világos kék, fodros ruhája lágyan lebegett körülötte, ahogy a rengeteg finom, lehelet vékony anyag is, melyek kiegészítették ruháját. Tengerkék szemei mosolygósan csillogtak, arcán önelégült öröm jelent meg. Bizonyára hallotta beszélgetésünket, hiszen pont jókorra időzítette megjelenését.
– Ó, kedveskéim… Igazán nem kellett volna így összegyűlni a tiszteletemre. – Hangja, mint a hárfa, mégis ahogy kiejtette a szavakat, nem éreztem többnek nálunk. Ő se gondolta, hogy több lehetne, hiszen látványosan viccelődött a szavakkal.
– Cordelia – bólintott tiszteletteljesen Miiko.
– Üdvözöllek, kedvesem – libegett oda a kicunéhoz. – Remélem nem bánod meg döntésedet – ölelte át játékosan a nőt, mire Miiko teljesen ledermedt, amíg a szellem el nem engedte.
Még sosem láttam ilyen emberi, de életfeletti jelenséget, amilyen Cordelia is volt. A szellemekhez járó hideg aura lengte körbe, mégis játékos beszéde könnyedségről és békéről árulkodott, pedig mindenki azt hiszi, hogy több évszázadnyi fogság után csak a düh élteti, mert bezárták.
– Minek köszönhetjük megjelenésedet? – fordult feléje Ezarel.
– Kérlek, ti is tudjátok nagyon jól, hogy a jégboszorkány ereje oldotta fel a kötésemet – kacagott játékosan, túlvilágian. – Igazán levehetnétek a szemellenzőt! – állt meg Leiftan előtt. Ajkait összepréselte, szemében valamiféle ellenszenv csillant.
– Mit akarsz tőlem? – nézett vele farkasszemet az említett.
– Azért jelentem meg nektek, hogy közöljem, nem bízok meg benned és számodra nincs hely a főhadiszálláson! – Ha nem volt elég fagyos a levegő, akkor most az lett. Mindenki meglepődve nézett a párosra, nem mertünk beleszólni. Cordelia feltehetően tud valamit, ami miatt ilyen ellenséges, és ha ő így viselkedik, akkor jó okunk van gyanakodni… De pont Leiftan? Mit művelt, ami miatt nem szabadna bízni benne? Talán azon a küldetésen történt valami? Vagy korábban, esetleg mostanság?
– Nekem te ne mondj ilyeneket! – ellenkezett a szóban forgó személy. – Nézd meg Miiko, ez a jégboszorkány csak a bajt keveri! Pont olyan, mint Lorelei, csak neki még hatalma is van! – Senki nem mert megszólalni. A vád, még ha nem is ismertük, feltehetően jogos volt. Mindannyian hallottunk Cordelia varázstükréről, ami nem hazudik… Soha.
– Megosztanád velünk az indokod, Cordelia? – érdeklődött Miiko, bár a hangjából ítélve őt is felzaklatták az események.
– Ez egy démon, Miiko. Démonok fattya, olyanoké, akik a Kristály hatalmát óhajtják és nem riadnak vissza semmitől se…
– És ha így van, attól még nem lehetek jó ember? Ennyire a fajom határozna meg bármit is, szellem? – Nem tudtam hova tenni a történéseket… Ez nem volt indok, mégis mikor Cordelia démonnak nevezte a férfit, az én bizalmam is megrendült benne. A történelem sötét és komor, a démonok pedig csak még rosszabbá tették.
– Tudom, amit tudok. És ha továbbra is a főhadiszálláson maradsz, saját magam utasítalak ki innen! – figyelmeztette ellentmondást nem tűrően, miközben a nő kezében szépen lassan, halovány csillogással egy díszes mágikus pálca jelent meg, mintegy fenyegetésként.
– Miiko? – szólalt meg Ezarel, mert a nő láthatóan nem volt ura a helyzetnek.
– Minden rendben? – fordult hozzá Ykhar is, bár nem tudom miért, de a brownie-lány sokkal rosszabbul festett, mint a gyűlés kezdetén. Talán csak a sok stressz, mégis mintha a kisugárzása is percről percre változott volna.
– Beszélni akarok Cordeliával, négyszemközt – vett egy nagy levegőt. Folytatta, de senkire sem nézett. – Addig is menjetek el! Majd értesítek mindenkit, ha szükséges…

Mindenki meglepődve, komoran távozott a Kristályteremből. Egyedül csak Leiftan volt kárörvendő. Bizonyára úgy vélte, hogy majd Miiko elintézi a dolgot a szellemmel. Nem akartam felvilágosítani, hiszen ő maga is ismerte a kucinét. Az igazság és józan ész sokkal fontosabb neki… Miiko pedig sosem hitt abban, hogy valaki meg tud változni… Ha démonnak születtél, akkor az is vagy, tehát gonosz, alattomos és még sorolhatnám.
Talán csak én voltam úgy ezzel, hogy ez van, azért valamennyire sejthető volt, hiszen senki sem lehet tökéletes. Leiftan pedig mindig is túlzottan jószívű, kedves, lovagias férfinak tűnt. Álom… Ilyen nem létezik.

* * *

Nevra mellett ültem az ápolóban. Ewelin az asztalánál, belefeledkezve a munkába, én pedig a gondolataimba. Mint várható volt, Miiko úgy döntött, hogy Leiftan nem lakhat a főhadiszálláson, de a gárdából nem teszik ki. Ezzel Cordelia is megegyezett, bár ahogy hallottam nem épp jókedvéből. Más információ nem került ki a megbeszélésükről, így mindenki csak találgatni tudott.

Életem szerelme még mindig kómában feküdt. Egyszerűen lehetetlennek tűnt az ébredése, minél több napot töltött el így, de én kitartottam és imádkoztam az Orákulomhoz, a Szellemekhez, hogy adják vissza az én egyetlen kedvesemet. Fájt így látni, és még jobban fájt, hogy nem tehettem érte semmit se.
– Leane?! – zökkentett ki a gondolataimból az ajtó hirtelen nyitódása és az öcsém zaklatott hangja.
– Mi a baj, Achel? – fordultam felé, de nem engedtem el Nevra kezét.
– Gyere gyorsan, kell a segítséged! Fontos! – burkoltan beszélt, hogy Ewelin ne figyeljen fel rá annál jobban, mint eddig. Ez csak egy dolgot jelenthetett: a Vérvonal miatt kellek.
– Azonnal! – álltam fel, majd búcsúzóul egy csókot leheltem édesem ajkaira. Annyira hiányzott, hogy nem viszonozza…

A szobák folyosóin haladtunk végig, majd egyszer csak megtorpantunk Ykhar ajtaja előtt. Nem értettem, hogy miért hozott ide Achel, de egész úton nem mertem kérdezni tőle. Itt még a falnak is füle van, pláne Cordelia miatt.
– Ykhar, nagyon rosszul van… – válaszolt néma kérdésemre, miközben kopogott.
Benyitottunk. A nyuszilány vidám, rendezett, világos szobájában elhúzták a függönyöket, mindössze egy kis lámpa adta a fényt. Lorelei aggódva pillantott fel rám, miközben az eszméletlen Ykhar homlokán tartotta kezét.
– Mi történt? – néztem rájuk értetlenül. – Ewelin kellene ide, ha beteg…
– Ez történt velem is, igaz? – A lány szavai furcsán magabiztosak voltak, ahogy rám nézett, majd Ykhar karján felhúzta a ruhát. A vállán egy cirádás csillagmotívum rajzolódott ki… Lorelei kérdése azonnal értelmét nyerte.
– Az egy rúna, és az lehetetlen, Ykhar… – Úgy döntöttem, közelebbről is meg kell néznem azt a bizonyos rúnát. A csillagmintákból ítélve egy elfeledett rúna volt, egy családé, akikről már régóta nem tudtunk semmit se. A bácsikám sokáig kereste őket, de feladta, mert úgy tűnt, kihaltak… Wana Camry, így hívták az első tagjukat, egy brownie volt, ahogy emlékszem a könyvekből, de…
– A Vérvonal tagja? – kérdezett vissza Lorelei. – Hogyhogy nem tud róla? És miért van ilyen rossz állapotban? – értetlenkedett a lány teljesen jogosan.
– Nem mindenkinél jelenik meg fájdalommentesen a rúna. Ykhar a Camry család tagja… – válaszoltam sietve. – Valószínűleg senki se tudott róla eddig, még ő maga sem. Nincs rá felkészülve, ami semmi jót se jelent a számunkra…
– Jól van, de most mit csináljunk? – szólt közbe öcsém sürgetve. – Leane? – A hirtelen jött helyzet egyenesen megrémített. Még sosem találkoztam olyanokkal, akiknél ilyen erős és heves ellenállást váltott volna ki a megjelenő rúna. Ráadásul Ykhar nem egyszerű eset, az ő ereje különleges…
– Fel kell ébreszteni, a rúna megmérgezi a tudatát, ha nincs magánál – válaszoltam gyorsan, megragadva a lányt. – Ykhar! – kiabáltam rá hasztalanul, hiszen semmi se történt. Ugyanúgy erőtlenül hanyatlott vissza az ágyra, mint egy rongybaba.
– Lázas… – állapította meg Lorelei hasztalanul.
– Én is érzem! – szóltam vissza hisztérikusan. Ha időben észreveszem a mágikus változást körülötte, akkor talán felkészíthettük volna erre és nem kerül ilyen állapotban. De én csak Nevrára koncentráltam és a gárdákra! A Vérvonal…
– Leane? – Loreleire pillantottam. Szemében kétségbeesés tükröződött és egy kicsinyke, furcsán csillogó fény, mely a benne rejlő mágiát hivatott óvni. Sarah hiába vette el tőle a boszorkányságát, a Vérvonal ereje még mindig ugyanolyan erővel áramolt az ereiben, mint előtte.
– Add a kezed és figyelj rám! – jutott eszembe egy talán működőképes ötlet. – A Vérvonal mágiáját kell használnunk, hogy túlsegítsük ezen. Kövesd az utasításaimat! – Próbáltam nyugtatóan beszélni, mégis úgy éreztem, én idegesebb vagyok, mint kellene, mint lehetne… Ha időben észreveszem… De már kár volt ezen agyalnom, most muszáj segítenem Ykharon!
– Érezd, ahogy áramlik benned az erő. A tested minden sejtjét átjárja, éltet, vonz és uralod. – Lehunytam a szemem, hogy könnyebben koncentrálhassak. – Egy nagyobb célért létezik benned. A mélybe ránt… – suttogtam megszorítva Lorelei kezét. Nem veszíthettem el, hiszen már éreztem a benne pulzáló mágiát.
– Felemel… – szólalt meg hirtelen a lány, mire halovány mosolyt engedtem meg magamnak.
– Az ősök ereje…
– A mi erőnk… – felváltva mondtuk, ahogy egyre nagyobb nyugalom lett úrrá rajtunk. A Vérvonal energiája a felszínre tört és elnyomta a fajunkhoz kötődő mágiát.
– Mutassuk meg Ykharnak is. Engedd át neki a békét! – gondolatban a brownie felé irányítottam az energiámat, hogy megtapasztalja azt, amit mi is.
– Egy vagy közölünk! – vette át a szót Lorelei. – Vigyázunk rád… Örökké… – suttogta elhalóan.
Az energia célba ért, mikor kinyitottam szemem Ykhar fényárban úszó testét láttam, ahogy lenyugszik légzése, kisimulnak arcvonásai, majd az energia visszatért belénk.
Pár másodpercig tartott, és éreztem, hogy sikerült.
– Lenyugodott a körülötte lévő mágia… – jegyezte meg Lorelei elgondolkodva. A hóvihar óta sokkal stabilabb volt, magabiztosabb és felnőttesebb, mintha újjászületett volna.
– Már te is látod? – kérdeztem meglepődve.
– Pár napja érzem. Ez mennyire normális? – válaszolt elgondolkozva, kíváncsian.
– Kevesen képesek rá. Ez olyan, mint az aurák – mosolyogtam rá kedvesen.
Lorelei karján és nyakán a már múltkor látott rúnák ismét előjöttek, tetoválásként világítottak hófehér bőrén. Feltételeztem, az én rúnám is hasonlóan látványos volt a homlokom közepén díszelgő cikornyás mintázat, mely mintha egy rókát ábrázolna.
– Jobban lesz? – szólt közbe Achel aggódva. Egészen eddig kizártuk a beszélgetésből.
– Már most jobban van. Nézz csak rá! – intettem Ykhar felé, miközben a vállán lévő csillagot tanulmányoztam. – A rúnája teljes, az arca békés, a mágia csendes körülötte…
– Már csak az a kérdés, hogy miként fogjuk megmagyarázni neki azt a tetoválást… – folytatta a gondolatmenetemet Lorelei, mintha az elmúlt pár másodpercben összefonódtak volna a gondolataink is, úgy egészítettük ki egymást minden egyes mondatunkkal.
– Igen, de ettől függetlenül ezernyi kérdés vetődik fel… A Camryk rég kihaltak, elvileg. Honnan jött elő ez az erő és miért pont most?
– Ykhar tudni fogja a választ. – Megdöbbenve pillantottam Lorelei-re. Magabiztosan beszélt, már-már túl feltűnően, amiből arra következtettem, rejteget valamit.
– Ki világosított fel ennyire? – szegeztem neki a kérdést, mire a lány lesütött szemmel újdonsült tagunkhoz lépett, mintha nem lenne elég komoly már így is ez az ügy.
– Találtam pár érdekes információt. Cordelia előre megmondta, hogy ez fog történni – fordult vissza hozzám. A szellemnő nevének említésére végigfutott a hideg a hátamon. Szóval innen fúj a szél… Cordelia támogatja Loreleit.
– Beengedett a könyvtárába? – Csak bólintott. – Honnan tudta?
– Csak érezte ő is, nem volt benne biztos – tért ki a konkrét válasz elől, de nem hagyhattam ennyiben.
– Adott egy könyvet. A régi, elveszett Vérvonal-családokról. Úgy gondolta, a közelemben feltétlen fel fognak bukkanni páran. Nem mondta, miért, de fogadjam el ezt és segítsek nekik. Tegnap olvastam a Camrykről. – Megfogta Ykhar kezét. – Nagyon erős érzelmekkel rendelkeztek, néhányan alakváltók voltak, és képesek az érzelmeiket kivetíteni másokra. Illetve megérzik a vérrokonaik fájdalmát, érzéseit, bármit. Tudatosan vagy anélkül. – Lorelei nagy levegőt vett, majd halkan folytatta. – Ha minden igaz Ykhar pontosan tudni fogja, hogy ez miként történt meg, és a rúnájának köszönhetően kapcsolatba léphet azzal a családtagjával, akitől ezt örökölte…
– Sokat változtál, Lorelei – válaszoltam enyhe éllel a hangomban. Nem sertésnek szántam, de fájt, hogy nem én segítettem neki. A boszorkány olyan mértékben fejlődött, amit nem vártam. Azt hittem, mindvégig rám támaszkodik majd, de tévedtem és ez fájt. Önállóan döntött, pedig nem itt nőtt fel, mégis már úgy kezelt mindent, mintha otthon lenne.
– Meg kellett keresnem a magam útját, ha már segítséget nem kaptam… – Sértődött volt? Nem kizárt. De már nem volt időm válaszolni, mert Ykhar kinyitotta nagy szürke szemeit, és ijedten pislogott hol rám, hol Loreleire. A rúnáinkat nézte, semmi mással nem törődött.
– Hallottál már a Vérvonalról? – törtem meg végül a csendet.
– Ők… – próbált valamit mondani, de erőtlenül dőlt vissza az ágyára. A plafont bámulta megdöbbenve.
– Felejts el róla mindent! – folytattam keményen. Most így kellett beszélnem vele, hogy meg se forduljon a fejében bármi más, abszurd ötlet.
– Kiérdemelted a tagságot, amit azt jelenti, hogy elkötelezett vagy az Orákulum iránt, és a felmenőid között van egy alakváltó, ki a vérével fogadott örök hűséget a Kristálynak – meséltem ellenkezést nem tűrően. Még Lorelei és Achel is némán hallgatott.
– Lehetetlen… – suttogta Ykhar, de a megszokott izgalom és pánik, mintha eltűnt volna belőle.
– Nézd meg a karod! – mutattam feléje. – Az a Camry család rúnája… – Úgy tett, ahogy mondtam. Egy pillanatra pánik suhant át az arcán, de még mindig tiszta fejjel pillantott ránk.
– Megölték… – suttogta, és könnyei azon nyomban eleredtek. Nem értettem ezt az éles váltást, így helyettem Lorelei ölelte át a nyuszilányt.
– Ykhar… kit? – szólt közbe Achel, de bár ne tette volna!
– Marcust! Marcus… Marcus a féltestvérem, apai ágon… Tudtam, hogy a Vérvonal tagja, de… – És még ha nem is értettem, hogy miből gondolja a szándékos gyilkosságot, de egy társunkat veszítettük el, még ha nyertünk is újat…

30: Az ajtó – (második rész)

Cordelia szemszöge:

Amióta felszabadultam, olyan hatalmat éreztem magamban, amit talán még életemben sem. A Loreleinek nevezett jégboszorkányban az a mágia lakozott, ami csakis az őseinktől származhatott. Talán pont ezért döntött Sarah az élete mellett, hogy a későbbiekben elvehesse az erejét vagy azt kihasználva részt nyerjen a Vérvonal ügyeiben. Az alapítók közül már így is a karmai közé került egy… Utáltam érte. Megtévesztette az Orákulumot, az elvakult hitével halhatatlanságot nyert, pedig ugyanolyan gonosz és kegyetlen maradt, mint előtte.

Lorelei reszketett a hidegtől, de nem rémült meg a kékes fényben derengő folyosótól. Szellemhez hűen mindenhol pókhálók voltak, por lepte a falakat, padlót, pedig havi szinten volt egy-két látogatóm a gárdák vezetői közül. Nem kedveltem őket, bár úgy éreztem, Nevra pozitívan érez irányomban, mégis én utáltam őt is, ahogy Miikot és Leiftant is. Ezarel alig járt hozzám, Keró sosem beszélt velem, ha jött. Egyedül Valkyonnal tudtam társalogni. Mindig megértette a problémáimat, mert neki elmesélhettem, hogy mennyire magányos vagyok. Viszont mostanában ő is nagyon ritkán kereste fel a titkos könyvtárat, ahogy mindenki más. Szinte észre sem vették, a mai napig, hogy felszabadultam a hely fogságából.
– Sajnálom, hogy ilyen hideg vesz körbe. A szellemek sajátossága – fordultam felé elgondolkozva. – Tudod, annak idején az Orákulum engem bízott meg Eel könyvtárának őrzésével, de a háborúk közben meghaltam és Xianghua, az első halhatatlan, ki akkoriban csak egy tanonc volt, idekötött a könyvtárhoz. Örök bolyongásra és őrzésre ítélve. Azóta az ő hatalma is erősebb lett, ahogy az én tudásom is. Az első pár száz évben könnyedén megtörhettem volna átkom, ha nem fogadom el sorsomat – kezdtem el mesélni neki, hátha ettől kicsit megnyugszik majd. A légzése egyre szaporább volt, szorosabban ölelte magát körbe. Bizonyosan fázott.
– Mennyi idős vagy? – kérdezte elképedve.
– Magam sem tudom… Nem számolom már egy jó ideje. Beletörődtem, és egyébként is… – perdültem meg tengelyem körül. – Örökké létezem, és még azután is. Ha nem itt, akkor majd a földi világban – kuncogtam fel belegondolva, hogy milyen vígan élhetnék kísértetként, ha egyszer átjutok az emberek dimenziójába. Féktelen ijesztgetés, sikítozás, rémisztő hangok és természetesen egy szép, nagy kastély, aminek mindenki csodájára jár, és idegbetegen távoznak, mikor rájönnek, hogy ténylegesen szellemjárta épület.
– Pozitívnak tűnsz…
– Te pedig nem félsz, pedig egy szellem vagyok – világítottam rá. – Ez még Eldaryában is furcsaság, hidd el nekem! – mutattam rá nagy kegyesen, de mintha meg sem hallotta volna.
Beszélgetés közben ugyanis megérkeztünk, és Lorelei elé tárulhatott az én kis szentélyem. Több száz végtelennek látszó, sötét folyosó könyvespolcokból. Derengő kék fény, mely a mennyezeten szikrázó csillagokból származott. Egy halandó számára káprázatos lehetett. Számomra már túl ismerős, túl egyhangú. Megkeserítették a létezésem, mégse tudnám örökre itt hagyni ezt a helyet. A lelkem kötődik, pedig már szabad lettem.
– Gyönyörű… – Csak mosolyogtam a meglepettségén. Tipikus.
– A titkos, lezárt könyvtár minden polca, könyve mágiával van feltöltve, de mindez csak körítés. Rajtam kívül senki se olvassa őket, csak Miiko és Leiftan. Ha tudásra van szükségük a gárdavezetőknek, akkor én keresem meg és olvasom fel nekik a választ. Ez volt eddig a feladatom, így őrizve a tudást – vezettem beljebb.
– Most mégis idehoztál – mutatott rá, mire ismét csak vállat vontam.
– Szabaddá tettél, ez a minimum – mosolyogtam. Nem érdekelt semmi se. – A magam ura vagyok, azt csinálok, amit akarok. De ezt még nem tudja Eel gárdája, szerencsére. Bár, nem mintha bármit is tehetnének ellenem. A tudás, amit itt felhalmoztak, mind az enyém. Többre vagyok képes, mint halálomkor. Hatalmasabb lettem bármelyik jégboszorkánynál, és neked köszönhetően eme erő felszabadult! – vezettem be azt, mit mutatni szerettem volna neki.
Egy hatalmas tükör előtt álltunk meg. Antik, bronzos virágminták szegélyezték kristálytiszta tükrét, melyben csak Lorelei látszódott. A szellemlét átka… Csak a holdfényben láthattam a saját tükörképemet.
– Az emlékeid nem adhatom vissza, és nem fogod valósnak érezni, mert Sarah tett róla, de itt visszatekinthetsz a múltba… Csak koncentrálj arra, amit látni szeretnél!
– Hogyan? – most ijedt meg először, de hangjában kíváncsiság bujkált. Erősebb volt ő minden félelménél.
– Csak érintsd meg, és koncentrálj arra, amit látni akarsz. Most próbáld megragadni azt az emléket, ami még él benned, a küldetést – vezettem fel óvatosan. – De ne engedj a csábításnak, és emlékezz rá, hogy ezek csak emlékek, mert különben elveszhetsz bennük és sosem térsz vissza ebbe az idősíkba. Érted? – figyelmeztettem óvatosan, hangsúlyozva minden veszélyt.
– Megcsinálom!
– Tudom – érintettem meg a vállát bíztatóan, még mielőtt a tükörhöz ért volna.

Lorelei szemszöge:

Az egész könyvtár olyan átlagos volt, hogy meglepődni se tudtam rajta. A legegyszerűbb fapolcokon súlyos, vaskos könyvek sorakoztak, soraik pedig mintha a végtelenbe nyúltak volna. Nem foglalt le olyan sokáig, mert Cordelia beszéde sokkal fontosabb volt számomra. Figyelmesen hallgattam minden szavát, a tükör láttán pedig azonnal felbátorodtam. Most végre mindent megtudok! Mindent, amit elrejtettek előlem.

A tükör halovány derengésbe kezdett, ahogy hozzáértem és felidéztem a küldetésre indulásunk legelső pillanatát. Ezarel valami viccet dobott be, miközben helyeslően bólogatott Ewelin utasításait hallgatva. Csak a szokásos, tátogta nekem, mire a nő csak ciccegett egyet és utunkra engedett. Ezarel volt az Abszint gárda vezére, nem kellett neki útbaigazítás…
Elhomályosodott a látásom, és hirtelen külső szemlélőként pillantottam meg magunkat, ahogy az ösvényen haladunk. Ezarel mesélt a Vérvonalról, rúnákról és pecsétekről…
A következő pár órában megrohantak az emlékek, félelem, pánik, majd elutasítás lett rajtam úrrá. Amit láttam, az hihetetlen volt számomra: mégis én mentettem meg magunkat a fekete kutyák elől, és utána én voltam az, aki hóvihart hozott egész Eelre, mert egy jégboszorkány vagyok. Nem bírtam kontrollálni magamat, ezért Sarah úgy döntött, meg kell halnom… Alajea árult el… Amíg Leane a Vérvonal tagja, én nem használhatom a jégboszorkányerőmet… Elvették az emlékeim… Robert mindenről tudott… Miiko is ismeri a származásom, a boszorkányságom…

Megdöbbenve ébredtem a kábulatból. Órákat töltöttem a tükör előtt, a múltban. Eközben Cordelia mindvégig ott állhatott mellettem, mert mikor ébredtem, ugyanazzal a nyugodt mosollyal fogadott, mint előtte.
– Nem értem, hogy bírtam ki… – néztem rá, majd vissza a tükörképemre.
– Már van célod, ezért nem is ijeszt meg annyira, mint amikor benne voltál. Ezt az egyet megköszönheted Sarahnak, ő mentett meg a depressziótól – válaszolt készségesen. – Nem voltál jó állapotban, mióta itt vagy Eldaryában – folytatta mindentudón, miközben meglepetésemre egy pokrócot terített vállamra.
– Köszönöm – hálálkodtam, hiszen tényleg egyre hidegebb volt.
– Ez a minimum – bólintott. – Amikor ideértél rosszul voltál, mindenki azt hiszi, hogy ténylegesen a bájital miatt nem emlékszel, de igazából csak a sokk tette ezt veled. – Ez nekem is új volt, hiszen mikor először találkoztam azzal a férfivel, Ashtonnal, azonnal beugrottak képek, és Ezarel szerint is múlott a bájital hatása, azért.
– Hogy érted ezt? – szóltam közbe rémülten. Nem számítottam mindenféle komplikációra.
– Nem tudom, mi történt – fordult el tőlem. – Viszont azt tudom, hogy a környezeted sok információt elrejt előled. Ez pedig még nekem is fura. Például hónapokkal ezelőtt járt itt Miiko, hogy a tiltott könyvekről kérdezzen, amiket Ezarel olvasott…
– Emlékszem! Onnan szedte, hogy jégboszorkány vagyok, igaz? – Enyhe izgalom lett úrrá rajtam, és miután a szavak értelmüket nyerték, némi bosszúság is. Valaki ismét hazudott volna?
– Én mondtam el neki, a tiltott könyveket évszázadok óta nem olvasta senki se, mert azok feketemágiát rejtenek, és a gonosz, halhatatlan ikrek könyvei.
– De akkor miért ezt mondták nekem? – néztem rá kétkedve. Semmi logika nem volt ebben.
– Én ajánlottam Ezarelnek ezt. Könnyedén kihúzhatta magát a slamasztikából azzal, hogy a téged ért különös feketemágiával kevert felejtés bájital után kutatott. – Elképedve néztem Cordeliára, mert ezek szerint mindent ő irányított a háttérből.
– Ez nekem túl sok – sóhajtottam fáradtan, még jobban összehúzva a rajtam lévő pokrócot. Álmos és szomorú lettem.
– Megértem, Lorelei – nyugtatott kedvesen. – Mindössze azért hívtalak ma ide, hogy megismerd azt, amit elvettek tőled és biztosítsalak a további támogatásomról – hajolt meg előttem. – Egyúttal pedig tudnod kell, hogy a könyvtáram bármikor a rendelkezésedre áll. Bármilyen információt kérsz, én segíthetek.
– Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm! – örültem meg az ajánlatnak, hiszen így talán több információt tudhatok meg a Vérvonalról és Eel konfliktusáról, önmagamról, a családomról.
– És még egy valami lenne – kezdett bele határozottan. – Pár nap múlva megérkezik az Elior őrzője…
– Miriam? – pislogtam meglepetten. Azt hittem, hogy ő csak a mesterrel hagyja el a kastélyt, vagy ahol élnek.
– Igen – bólintott. – Rá kell venned, hogy látogassa meg a ti Sarah úrnőtöket… Van ott valaki, akit ezzel kiválthattok – jelent meg a kezében egy ezüstszínű erszényke. – Hozd le Miriamot és Leanét hozzám, hogy elmagyarázhassam, mi van ebben.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, Cordelia – ígértem meg szó nélkül, pedig ezernyi kérdésem lett volna. Mégse tettem fel őket, még nem jött el az ideje.
– Köszönöm, Lorelei. Pont olyan vagy, mint amilyennek a tükör mutatta – mosolygott rám ellágyulva.

Nem sokkal később már siettem vissza szobámba. Hajnal volt, néhány gárdistával össze is futottam a folyosón. Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyien kelnek ilyen korán, hiszen odakinn épphogy világosodott. A konyhából palacsinta illata szállt ki, megkordult rá gyomrom, mégis álmosabb és fáradtabb voltam annál, hogy étkezni menjek. Egyszerűen csak a szobámba menekültem, hogy aludjak pár órát…
Kérdések jártak a fejemben. Nem tudtam, hogy beszéljek-e az emlékekről Ezarelnek vagy Leanénak… Mindenesetre végre megkaptam a választ, az értelmét annak, amiért Eldaryában vagyok: megtudni az igazat a családomról. Anya halála, nagypapa hercegi titulusa, nagymama jégboszorkánysága… Kezdtem úgy érezni, hogy tényleg nem vagyok egy átlagos ember.

29: Az ajtó – (első rész)

Lorelei szemszöge:

Mint minden nap, ma is a könyvtárban zártam a napomat. Egész nap próbáltam feldolgozni, hogy mi most akkor Ezarellel randizgatni fogunk, mert elhívott a hétvégére, hogy vacsorázzunk együtt valahol a városban. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen kedves lesz és elhív, vagy egyáltalán normális módon, ahogy az emberek világában szokás, udvarolni fog. Pedig egészen úgy tűnt a viselkedése alapján, aminek rendkívüli módon örültem. Ugyan még mindig mentem volna haza, de a szívemet idekötötte Ezarel, ezért úgy döntöttem, ideje a sarkamra állnom és válaszokat találnom mindenre. Leginkább a Vérvonal zavart: az, hogy alig ismerem őket, a történelmüket, tudásukat, mégis Leane és Robert is a bizalmamat kérték… Nehezen emésztettem meg ezt, de a békesség kedvéért csak bólintottam mindenre és nem kérdeztem, hiszen úgysem meséltek volna. Épp ezért keltette fel annyira az érdeklődésemet a könyvtár lezárt része, amit még egy faliszőnyeggel is elrejtettek a kíváncsiskodók elől. Túlzásnak találtam…
Ezért pár nappal a tudomásomra jutása után, nagyban az ablakokat pucoltam a könyvtárban, teljesen egyedül, mikor hideg fuvallat söpört végig a soron. Nem csak kirázott a hideg, hanem egyenesen a csontomig hatolt. Némileg ijedten fordultam meg, de csak olvadó hópelyheket találtam a padlón, és a megszokott meleg is gyorsan visszatért. Nagyon ritkán fordult elő velem, de mindig csak, ha egyedül voltam. Nem értettem, mégis mi történik, viszont nem féltem tőle, ami még engem is meglepett. Ez az érzés, a szellő hívott és jelezni akart. Az intuícióimban pedig jobban megbíztam, mint bármi másban eddig. Talán épp az a nő jelzett nekem, akit a parton láttam…
A harmadik hideg fuvallat éjjelén merészkedtem ki a könyvtárba, hogy valahogy bejussak az ajtón. Egy érzés vezérelt, még kulcsot se kerestem hozzá… Kihaltnak tűnt az egész főhadiszállás, csak néhány lámpa pislákolt, halovány derengést adva a folyosóknak. A könyvtárba lépve vaksötét lett, hiszen itt semmi szükség nem volt az éjjeli világításra.
Egy gyertyát meggyújtva haladtam tovább, és így még ijesztőbb lett néhány beugró. A polcok, könyvek és minden más rémisztő árnyékot vetettek, ahogy megvilágítottam őket. Szám szélét rágva, többször is megtorpanva, kétkedve. Biztosan jó ötlet ez? Ha megtudják, hogy a tiltás ellenére bemerészkedtem a lezárt könyvtárba, még börtönbe is vethetnek… Megéri?
Kételkedtem magamban, hiszen nem biztos, hogy ennyit kellene kockáztatnom, mégis minden egyes kérdés után csak még erősebben élt bennem az elhatározás, mi szerint tudnom kell, mi van ott benn. Talán választ kapok a kérdéseimre…

A szőnyeghez érve még körbenéztem párszor, mire bátorságot merítettem és félrehúztam. A rács még mindig ugyanolyan szorosan elzárta előlem magát az ajtót, és persze hirtelen rájöttem, hogy bizony ezt tényleg nem fogom tudni kinyitni. Kell hozzá egy kulcs… Mire is számítottam, mikor mindenféle eszköz nélkül elindultam ide?
Megdörzsöltem a szemeim, nagyot fújtam, és visszaengedtem a szőnyeget. Semmi értelme… Ám ekkor ismét jeges fuvallat tört be a könyvtárba, mire ijedten bújtam el az egyik polc mögé és gyors a gyertyámat is elfújtam. Lehet, hogy itt van valaki, és ha meglát nem fogom tudni kimagyarázni magamat… Igazam is volt. Nemsokára léptek zajára, és egy másik gyertya fényére eszméltem fel. A polc mellől dobozok mellé bújtam, így ha erre járt bárki és bevilágított a sorba, akkor nem találhatott meg.
Nemsokára igazam is lett. A jeges szellő erősödött, ahogy a léptek zaja is. Erős, határozott, lépések kopogtak a padlón, csizmában volt az éjjeli látogató. Egyik lábát mintha kímélte volna, tompábbnak hallottam koppanásokat.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? – búgta egy nő. Magas hangon csilingeltek szavai, és folyton csak ezt az egy kérdést hajtogatta.
– Rejtegetsz előlem valamit, Cordelia? – Leiftan kedves, megdöbbent hangja ütötte meg fülem. Mit keres ő itt éjnek idején? És ki az a Cordelia? Még sosem hallottam hasonló nevű lányról se a gárdában…
– Egyetlen egy kérdést tettem fel neked, Leiftan. Válaszolsz, vagy kénytelen leszek más módszerrel szóra bírni! – A csilingelő szoprán most fenyegetőbe váltott át, egyértelműen éreztetve a férfival a felsőbbrendűségét.
– Csak keresek valamit… – ekkor értek a szőnyeghez. Ijedten kuporodtam össze. Még hidegebb lett a levegő, de ami még jobban elgondolkoztatott, az az árnyékok voltak… Azaz csak Leiftan árnyékát láttam. A Cordelia nevű nő nem volt itt, hiszen az árnyéka hiányzott.
– Miiko nem adott engedélyt! – szólt fel erélyesen a nő, mire én is kikukucskáltam.
A még nem teljesen gyógyult Leiftan épp felnyitotta volna azt a bizonyos ajtót, mire az egészet jégvirágok lepték el. De mindez nem számított furcsának, mert közvetlenül ezután a tengerparton látott nő jelent meg. Fehér stólája szikrázott, kék ruhája fodrain hópelyhek ültek, hosszú fehér haja térdéig ért, és a kezében tartott pálcát egyenesen Leiftannak szegezte. Szigorúan meredt rá. Mandulavágású szemei összeszőkültek, arca dühösnek tűnt.
– Nem érdekel Miiko. A jobbkeze vagyok, engedj be! – erősködött Leiftan szokatlanul ingerülten. Ugyan még nem sokat beszéltem vele, de amennyire tudtam, kifejezetten nyugodt és diplomatikus személyiséggel rendelkezett, aki inkább a békésebb megoldások híve.
Mégis a nőnek rontott, akin legnagyobb meglepetésemre simán átsétált…

Bizony ám, egy szellem állt ott, és őrizte a könyvtár bejáratát. Leiftan az ajtónak ütközött, bosszúsan fordult vissza. Cordelia kuncogva fordult feléje, majd pálcájával intve még vastagabb jéggel fedte be az ajtót.
Mindketten döbbenten álltunk, még arról is elfeledkeztem, miként kell levegőt venni.
– Talán meggondoltam volna magam, ha kedvesebben viselkedsz. De most arra kell utasítsalak, hogy hagyd el a könyvtárat és ne is gyere a közelembe! Számodra nincs itt semmi hasznos, bármit is akarsz… – válaszolt csilingelő hangon, aminek nyomán még jegesebb, hidegebb lett a levegő, mint eddig. Semmi kétségem se volt afelől, hogy mindezt a szellemnek tudhatom be.
– Jelenteni fogom Miikonak az eseted. Nem szabadna itt lenned. – Jól hallottam? Leiftan határozottan megfenyegette a nőt, ki erre csak egy vállrándítással reagált.
– Nem tud tenni semmit se. A mágia, ami nem is olyan rég felszabadult, megtörte láncaim, és oda megyek, ahova akarok – körbe lebegte Leiftant, majd egy pillanatra megállt… Úgy tűnt, mintha észrevett volna, de egy arcizma se rándult, mikor felém pillantott. Talán csak megérezte a jelenlétem, hiszen ő mégis csak egy szellem… Mindezek ellenére még jobban megbújtam rejtekhelyemen.
– Miiko erős, az Orákulum segíti, téged is visszaküldhet a könyvtáradba. – Vészjóslónak hangzott mindez, Cordelia mégis hangosan felkacagott. Arcán apró gödrök jelentek meg a mosolygás közben, szemei kristályként csillogtak.
– Az erő, ami elszakította láncaim, sokkal hatalmasabb, mint a te Miikod. És nem hagyom, hogy még több jégboszorkány felejtse el kilétét. A ti Sarah úrnőtök napjai megvannak számlálva… – Nem láttam mi történik, meghúzódtam a dobozok mögött, így csak elképzelni tudtam, hogy Cordelia miként tájékoztatja Leiftant. Vészjóslóan, magabiztosan… Határozottan tudta, miről beszél. Vajon mennyi idős lehet? És mégis mire utalt? Jégboszorkányok, akik elfelejtik a származásukat? Miről van szó? nem értettem, és még a fejem is megfájdult, ahogy próbáltam összerakni a kirakóst.
– Butaságokat beszélsz. Elment az eszed! – vágta fejéhez Leiftan, és mintha sarkon fordult volna. Léptek zaját hallottam, távolodó fényt. A férfit faképnél hagyta a szellemet, vagy talán az is vele tartott? Nem tudtam eldönteni, pláne ebben a vaksötétben… Így hát továbbra is ott kuporogtam, remélve a legjobbakat.
– Búúú! – jelent meg ekkor az arcom előtt valaki. Ijedtemben még fel is ugrottam, de döbbenetem se tartott sokáig, hiszen a szellemnő kuncogva figyelt engem. – Te igazán megijedtél? Tudod mióta nem ijedtek meg tőlem emberek? – nevetett visszafogva magát. – Fantasztikus!
– Őőő… Bocsi – nyögtem ki nagy nehezen.
– Nincs miért bocsánatot kérned, ez igazán vicces volt. Rég nem szórakoztam – mosolyodott el gyengéden. Most még jobban szemügyre tudtam venni őt. Alakja tompa világoskék fényt árasztott, és ténylegesen hópelyhek vették körbe. Varázslatosnak hatott.
– Én igazán nem akartam hallgatózni… – vallottam be teljesen hirtelen.
– Tudom, hiszen én magam hívtalak ide. Leiftan pedig rosszkor volt rossz helyen. Előfordul – vont vállat egykedvűen, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Kétkedve fogadtam el, de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon milyen érzés hozzáérni egy szellemhez.
Nem ért meglepetés. A nő bőre hideg volt, szinte jeges, mintha órákat töltött volna a téli mínuszokban. A tapintása viszont meglepően lágy, selymes, mint a szatén, mégis emberi, valóságos érzés fogott el. Nem gondoltam volna, hogy egy szellemmel van dolgom, ha nem vallja be saját maga.
– Miért hívtál ide? – kérdeztem kétkedve.
– Meg akartam köszönni, amit értem tettél. A varázserőd kiszabadított, amiért létezésem utolsó napjáig hálás leszek. Évszázadokat töltöttem a könyvtár tiltott részlegéhez láncolva, de te, igen te voltál az, aki csodálatos erőddel minden láncomat elszakítottad. – Nem értettem, hogy milyen varázserőről áradozik, mit műveltem, amiért hálás nekem, így aztán válaszolnom se sikerült. Ő csak itt pörgött, forgott, arcán boldog mosollyal áradozott a csodáról.
– De én nem tudok varázsolni… – szóltam közbe tétován, mire megdermedt előttem. Arcán komoly fintor jelent meg, szemei elkomorodtak, jeges szellő járt körül minket.
– Sarah átka elvesz tőlünk mindent. A szabadságomért börtönnel fizettél. Megteszek mindent, amit csak lehet – hajolt meg előttem méltóságteljesen.
– Összezavarsz. Nem tudok semmiféle Sarahról, átokról sem. Magyarázd meg, kérlek – fordultam hozzá nyugalommal. Még én is meglepődtem saját magamon, hiszen eddig a legtöbb alkalommal hisztérikusan, dühösen reagáltam mindenre, ami valamiféle mágikus titkot fedett fel előttem.
– Elvette az emlékeid, és megkötött. Nem tudod használni varázserőd, mert ő így kívánja – válaszolt komoran, fagyos hangnemben. Sütött a düh és szomorúság szavaiból. Láthatóan gyűlölte ezt a Saraht és nem is rejtette véka alá a véleményét.
– Miért hihetek neked? – vetettem fel szkeptikusan.
– Egy többszáz éves szellem vagyok. Egy olyan jégboszorkány-dinasztia tagja, akik mindig is nagyra becsülték a Charpentier családot. A Vérvonalhoz ennek semmi köze, mégis rajtad keresztül összekötődik a két ág. Végtelenül szomorú vagyok miatta, de jégboszorkányként támogatnom kell a társaim, kedves Lorelei. – Hihetően hangzott, pedig nem adott hitelt szavainak, mégis ahogy a kristályként csillogó szemekbe pillantottam, úgy éreztem ő az első, aki nem akar átverni vagy rávenni valamire.
– Elmeséled mi történt? Hogy szabadított ki téged az én varázserőm? És mi történt velem? – Hideg nyugalom lett rajtam úrrá, kényelmesen éreztem magam egy szellem társaságában, amit feltételezem nem sok ember mondhatna el magáról.
– Természetesen, de gyere velem a könyvtáramba. Ott senki se zaklathat minket… És kérlek, szólíts Cordeliának. Cordelia Avenux voltam, mikor még éltem.
– Rendben, Cordelia – mosolyogtam rá kedvesen, miközben az ajtó elé léptünk.
A rácsok egy intésre visszahúzódtak a falba, majd jégkristályok lepték el az egész ajtót és hosszas nyikorgás után önmagától kinyílt… Keskeny, sötét folyosót pillantottam meg, és hagytam, hogy Cordelia menjen előre.
Miután én is beléptem, az ajtó ismét önmagától bezárult, de a nő jelenléte megnyugtatott. Azt hiszem ennél rosszabb már nem lehet, hiszen egy számomra idegen világba kerültem hónapokkal ezelőtt. A múltamat mindenféle fantasy történet színesíti, és állítólag még az emlékeimet, illetve a varázserőmet is elvették tőlem. Plusz, ebben az új világban sikeresen beleszerelmesedtem egy kékhajú, komisz elfbe… Azt hiszem, ennél igazán nem lehetne kacifántosabb az életem…