23: A testvérek ereje

Leane szemszöge:

Nevra belázasodott, Leiftan még mindig eszméletlen volt, szinte hamuszürke, mint egy halott. Ewelin szerint mindketten jobban vannak, és Ezarel is bizakodóan beszélt, mégis úgy tűnt, nem javult az állapotuk. Féltem, Nevra élete forgott kockán és csak azért, mert nem voltam elég erős. A kasza használata után meggyengültem. Időnként vérszomjam támadt, égetett az erős napsütés, frusztrált és még idegesebb lettem tőle. Eldaryában a napfény nem bántja a vámpírokat, ahogy a mítoszokban az emberek világában. Sok-sok tévhitet tudtam volna megdönteni, de mikor legyengültem és varázserőm elfogyott, sosem éreztem jobban magamat, mint ezeknek a nevetséges legendáknak a vámpírjai. Talán mindez innen fakadt.
– Leane, pihenj le! Most egy ideig várnunk kell, mást nem tehetünk – tette kezét a vállamra Ewelin. Bánatosan néztem fel rá. Ő is kimerültnek és kétségbeesettnek tűnt. Rengeteget tett a többiekért az elmúlt egy napban.
– Félek magára hagyni – válaszoltam őszintén, megtörten.
– Nem fog történni semmi se – szólt közbe Ezarel. – Stabil az állapotuk, nyugalom.
– Neked is pihenned kellene, Ezarel – rótta meg Ewelin, mire az elf csak a hajába túrt, majd elfordult.
– Nincs kedvem a többiek közé menni. Mindenki kíváncsi, ráadásul ez a Robert herceg se tetszik nekem. Állandóan láb alatt van, pont mint öt éve. – Halványan elmosolyodtam. Még emlékeztem rá, hogy mennyire ki nem állhatták egymást, csak mert nem egyezett valamiben a véleményük, plusz a Vérvonal… Biztos voltam benne, hogy Miriam és a családja révén Ezarel is tudja, hogy Robert herceg az egyik tag.
– Csak menjetek el pihenni. Nem kell senkivel se beszélnetek – biztosított Ewelin békés, megértő stílusban, nyugtatva. Volt benne tapasztalata.

Megtörten, összezuhanva léptem ki az orvosi szobából. Azonnal Ykharral és Alajeával találkoztunk, mindketten aggódva néztek ránk. Mérgesen válaszoltam a kérdéseikre, és inkább ott hagytam őket, miközben Ezarelt faggatták. Kitérő válaszokat adott, majd gyorsan utánam eredt.
– Mit akarsz még, elf? – néztem rá kérdően.
– Pont olyan vagy, mint Nevra – felelte lekezelően, kétkedve.
– Talán igazad van, végül is… a menyasszonya vagyok – álltam meg hirtelen. Zajokat hallottam a folyosó végéről, két ember beszélgetett. Miiko és Robert.
– A felesége is leszel, nyugalom – biztatott komolyan, teljesen normálisan, ami nagyon jólesett. Sikerült félretennie a bunkóságát, hogy segítsen és könnyítsen a hangulatomon.
– Köszönöm – néztem rá megállva. – Mióta Lorelei itt van, sokat segítesz, és talán megértesz Minket – utaltam itt a Vérvonalra, nehogy Miiko meghallja.
– A húgom miatt… – mintha egy pillanatra zavarba jött volna, de ez az egész gyorsan értelmét vesztette, mikor meghallottuk Robert és Miiko beszélgetését. Nem vettek észre minket, így hát az egyik oszlop mellé húzódva próbáltunk észrevétlenek maradni.
– Még mindig alig hiszem el, hogy semmit se változtál. Gyönyörű vagy és veszélyes, Miiko – bókolt Robert vigyorogva.
– Már nem vagy hatással rám, Robert. Ami volt, annak vége van! – érvelt dühösen a kicune, mégis mintha megriadt volna.
– Nem így látom rajtad, kedvesem – lépett hozzá közelebb a férfi, mire Miiko a falhoz kényszerült.
– Csak megráztak az itteni események. Féltem a gárdám tagjait! – Még én se hittem el, nemhogy Robert. A testtartásán is láttam, ahogy egyre közeledett a nőhöz.
– Tudok egy remek feszültségoldó technikát, hogy jobban érezd magad, ahogy régen is… – Egyértelműen flörtölt vele. Sosem láttam még Miikot ennyire gyengének, és nem is gondoltam volna, hogy ezek között van valami, vagy volt valami. Meglepődve pislogtam Ezarelre, aki csak vállat vont, de láthatóan őt is érdekelte a dolog.
– Pofátlan – pofozta fel Miiko Robertet, mire mindketten elvigyorodtunk. Tipikus. Nem is értem, mit várt a herceg. Ám ami ezután történt, mindkettőnket megdöbbentett. Robert nemhogy megszégyenülve eltávolodott volna tőle, még rámenősebben viselkedett. A falhoz nyomta és megcsókolta a nőt. Érezhető szexuális feszültség támadt köztük, mert nem távolodtak el egymástól, sőt inkább mintha egyre jobban belejöttek volna a csókolózásba. A szívem összeszorult, ahogy láttam őket elveszni az érzésekben, mert eszembe jutott, hogy Nevra betegen, kómában fekszik az orvosiban és nem tudok semmit se tenni érte…
A páros nemsokára eltűnt, kijöhettünk Ezarellel a búvóhelyünkről.
– Hűha! – füttyentett megdöbbenve. – Biztos, hogy Miikot láttuk Roberttel?
– Egyértelműen – bólintottam elmélázva. Ezek szerint vannak érzései a főnökasszonynak. Azt hiszem, ezen lepődött meg Ezarel is. Jó kis pletykaalapanyag lett volna az, amit láttunk, de mindketten tudtuk, hogy a főnökasszonyról nem szabad ilyeneket suttogni. Csak mi járnánk vele rosszul.
– Jobb, ha megyek. Akartam beszélni Lorelei-el…
– Jól is teszed – mosolyodtam el őszintén, utalván arra, hogy tudom, fontos neki a lány.
– He? – nézett rám kétkedve, mint aki semmit se ért.
– Nem tudhatod, mennyi ideig lesz még itt, hazamegy a világába vagy Soraya mester magához hívatja – vázoltam fel az egyértelmű helyzetet. Ezarel is értette, hogy miről van szó, már átélte egyszer, mikor a húgát vették el tőle.
Eldaryában a legtöbb családban két vagy több gyermek születik, ez az átlag családmodell. A testvérek erősek, összetartóak és különleges erő kapcsolja össze őket. Amolyan természetes vérvonal, és vannak, akik ezt nagyon jól ki tudják használni. Miriam sokszor mesélte, hogy a bátyával mennyire jól érezte magát, megértették egymást és olyan kapocs alakult ki náluk, amiről minden testvérpár csak álmodni mer. Aztán mikor Miriam Soraya mester tanítványa lett, minden megváltozott.
– Túlgondolod – válaszolt elfordulva tőlem.
– Adj neki egy esélyt! Lorelei hazahozhatja Miriamot is… – rejtélyeskedtem.
– Úgy beszélsz róla, mintha vonzódnék hozzá! – hitetlenkedett szemforgatva.
– Mert így is van, nem? – böktem oldalba. – Tudom, hogy engem nem kedvelsz és épp ezért a tanácsaim nem is olyan komolyak a számodra, mint szeretném – léptem hátra jelezvén, hogy indulni készülök. – De tessék szépen csinálni valamit! Nehéz időszakon megyünk keresztül. Lorelei is. Most van a legnagyobb esélyed. Hajrá! – kacsintottam rá bíztatóan.
A válaszát már nem vártam meg. Úgy döntöttem tényleg jobb lesz, ha alszok kicsit. Roberttel úgysem tudtam volna beszélni, mert Miiko lefoglalta.

Két órája aludhattam, mikor egy határozott, egyszerű kopogás ébresztett fel álmomból. Morcosan keltem fel, mert így is jó egy órát forgolódtam és aggódtam, mire sikerült elengednem magam. Így aztán elég nehezen vettem rá magamat az ajtónyitásra.
Aya állt előttem. Zöld haja gyengéd hullámokban omlott vállaira, világoskék szemei barátságosan csillogtak. Régen nagyon hasonlított Miriamra. Eleven, játékos, bájos leányzó volt, de ahogy tapasztaltam, ezt már rég kinőtte. Okos, keménykezű, ugyanakkor törékeny fiatal nő állt előttem, aki tökéletesen egyengette a bátyja útját. Egy napon, mikor Robert a Keleti-óceán királyává válik, Aya lesz a tanácsadója, akiben mindig megbízhat. Ahogy a testvéreknél ez szokás. Én is hasonlóan éreztem az öcsémmel kapcsolatban. Achel a maga szertelensége és gyerekessége mellett hű volt a családjához, hozzám és anyámhoz. Ez pedig csak még erősebbé tette köztünk a testvéri köteléket.
– Mit szeretnél, Aya? – érdeklődtem összeszedve magamat. Nem akartam haragos lenni vele, mégis enyhe él bújt meg a hangomban, mikor megszólaltam.
– Bocsáss meg, ha megzavartalak. Szerettem volna beszélgetni veled a fivéremről. – Aya hangja békét sugárzott. Mindig furcsán éreztem magam a közelében. Nem egy egyszerű sellőlánnyal beszélgettem, hanem egy szirénnel. A hangja nagyon erősen hatott az emberek hangulatára, még ha nem is akarta.
– Gyere be! Téged mindig szívesen látlak – erőltettem magamra egy mosolyt.
– Hallottam, hogy mennyire nehéz most neked. Nevra… – itt beharapta a száját, elfordult tőlem. – Biztosan nagyon félted, de tudod, hogy őszintén meglepsz ezzel mindenkit. Nevra nem épp barát.
– Aya, azt mondtad, hogy Robertről szeretnél velem beszélni! – szóltam közbe, mert nem voltam hajlandó tovább hallgatni ezt. Épp elég embertől kaptam meg, hogy rosszul döntöttem Nevrával kapcsolatban. Nem volt kedvem még egyszer végighallgatni a kritikákat, pláne most.
– Bocsáss meg! – felelt őszintén. – Igazad van.
– Miről lenne szó? – érdeklődtem egy fokkal enyhébben.
– Tudod, aggódom, hogy ez az egész nem fog jól elsülni. Apánk szerint Robert túlzottan is bizakodó. Bízik az örökösben, a létezésében, sőt azt hiszi, egy érintésből meg is fogja tudni, hogy ki az. Ha tudnád mennyire fellelkesült, mikor hallott Lorelei-ről! Aztán mikor meglátta tegnap! – Aya őszintén aggódott, az arcvonásai is ezt tükrözték. – Az a lány tényleg nagyon hasonlít Luciannára, de ez még nem jelent semmit se!
– Várj! Mi van? – szakítottam félbe, mert úgy éreztem, most én maradtam le valamiről.
– Hát te nem tudtad? Lorelei az egyik régi abszintos gárdavezető hasonmása is lehetne. Lucianna Charpentier, egy jégboszorkány. A család…
– A család már rég kihalt! A Charpentierek egy ősi boszorkánynemzedék, miután megbukott a király és elüldözték a hercegeket, ők is eltűntek… – egészítettem ki dacosan. Ugyan a fejemben kezdett összeállni a kép, mégis úgy éreztem, hogy erre még nem készültem fel.
– Ezek szerint erről te nem tudtál – rázta meg a fejét szomorúan. – Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom. Robert mérges lesz – sóhajtott lehangoltan. – Soraya mester azért kérette ide Robertet, hogy ez bizonyosságot nyerjen. A bátyám ma reggel beszélt is a lánnyal.
– Ha Lorelei Charpentier, még inkább nincs biztonságban itt.
– Nem csak ez… Lucianna a legfiatalabb herceg jegyese volt, George hercegé. Ha ez igaz, akkor a lány lehet az örökös – suttogta félve Aya, amitől csak még jobban összezavarodtam. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi ideig az orrom előtt volt az az ember, akit évek óta keresünk, és még Miriam se ismerte fel.
– Lehetetlen – válaszoltam dühösen, mert nem tudtam elfogadni a tényt, hogy ennyire figyelmetlen lettem volna.
– Nem erről akartam veled beszélni, de azt hiszem jobb, ha most megkeresed Robertet. Feldúltnak tűnsz – indult meg az ajtó felé.
– Az is lesz. Elegem van, hogy a Vérvonal tagjaként mindent én tudok meg a legutolsóként! – fakadtam ki dühösen, szinte majdnem arrébb lökve Ayát, ahogy kiviharoztam szobámból. Tudtam jól, hogy hol fogom keresni Robertet. Miikonál.

A folyosón Loreleibe botlottam. A lány ijedten nézett rám, de még ha ő is volt a téma, miatta éreztem magam még pocsékabbul, mint eddig, nem őt akartam számon kérni. Így aztán nem is törődtem vele, hiába próbált megállítani.
– Robert?! – kopogtattam volna Miiko ajtaján, ha valaki el nem kapja a kezem. Achel volt az. Kemény arckifejezéséből ítélve tudtam, hogy mennyire félt engem és nem akar rosszat, de most az egyszer nem fog engedni. Jó öcsi volt, csak én nem voltam neki megfelelő. Sosem tudtam elég erős lenni akkor, mikor igazán kellett volna.
– Bármiről is van szó, ne most! – rángatott el.
– Nem tudsz te semmit, Achel! – fakadtam ki kiszabadulva a szorításából.
– Igen, semmit se tudok, mert már megint bezárkóztál! – szólt vissza dühösen, talán egy kicsit a hangját is megemelve.
– Nem tartozik rád!
– De igenis az én dolgom is! A nővérem vagy, és nem hagyom, hogy az indulataid irányítsanak, csak mert nem tudod, mit tegyél! – folytatta már-már sokkolóan őszintén, dühösen. Annyira felnőtt volt, annyira okos. Nem érdemeltem meg egy ilyen testvért.
– Mi történt itt? – lépett ki a szobájából Miiko. Nyoma sem volt az állandó dühének, inkább meglepetten és talán szégyenlősen nézett ránk.
– Hol van Robert? – szögeztem a kérdést a kicunénak, aki először megilletődve, majd szikrákat szóró szemmel pillantott rám.
– Itt vagyok, Leane. Ne aggódj! – jelent meg az emlegetett. Épp egy felsőt húzott fel, ahogy elhagyta Miiko szobáját, s mintegy végszóra, pont időben ért utol minket Aya is. A lány először meglepetten, majd lekezelően nézett hol bátyjára, hol a rókanőre. Megvolt a maga véleménye a dologról, hiszen a helyzet félreérthetetlennek bizonyult.
– Valami baj van, Leane? – fordult felém Miiko, próbálva leplezni a nyilvánvalót, mintha nem lenne eléggé nyílt, hogy mégis miért volt nála Robert.
– Csak beszélnem kell a herceggel. Bocs, ha megzavartunk a szórakozásban – jegyeztem meg gonoszan, mire Achel széles vigyorral reagált, és még Aya is hasonlóan elmosolyodott. A kicune először felfújta magát rajta, de sikerült megtartania a hidegvérét, és inkább csak sértődöttségében becsapta maga után az ajtót, majd elviharzott. Úgy kell neki.
– Nem volt szép tőled, Leane – ingatta a fejét Robert. – Nem róhatod fel neki, hogy jól éreztük magunkat. Magánügy – oktatott ki Robert, ami hallatán legszívesebben őt is az orvosiba küldtem volna egy jól irányzott kombóval.
– Nem érdekel! Azt mondd meg nekem, hogy miért nem tudtam eddig semmit se! – fakadtam ki sziszegve, próbálva halkan, de mégis dühösen beszélni.
– Bátyám, azt hiszem túl sokat beszéltem… – magyarázkodott Aya szégyenlősen. Robert szelíd mosollyal karolta át testvérét, majd felém fordult.
– Szóval tudod, hogy Lorelei Charpentier? – Achel szemei elkerekedtek. Még ő is eleget tudott ahhoz, hogy tisztában legyen ennek a névnek a jelentésével.
– Állítólag a harmadik leszármazottja… – szűrtem a fogaim közt.
– Annak a harmadiknak? – fordult felém Achel, mire csak bólintottam. Őt is hasonlóan furán érintette az új információ, mint engem.
– Soraya mesternek igaza volt. Ő bizony Charpentier, és az unokája, de van még itt más is – lépett közelebb Robert. – Nem szívesen beszélem ezt meg veled egy folyosón, mégis látom mennyire ki vagy akadva – intett lemondóan. – Meg kellene tanulnod kezelni az érzéseidet! – tanácsolta közönyösen.
– Mondd már! – fakadtam ki, mire Robert azonnal karon ragadott, hogy visszatartson, ha bármi meggondolatlanságot is szeretnék tenni.
– Nem ő az, akit keresünk! – határozott volt, egyenes. Igazat mondott. – Az anyja még ismerte Őt, és épp ezért ölték meg. Lorelei nagyon szerencsés, amiért ennyi ideig életben tudott maradni. Nem mondtam neki, nehogy megijesszem…
– Vadásznak rájuk? – bukott ki Achelből. – Az lehetetlen! Ki tenne ilyet? – A kérdés megválaszolatlan maradt. Egyikünk se tudta, mégis mit mondhatna.
– Minél hamarabb megtaláljuk a többieket, annál nagyobb biztonságban lesztek – felelt végül Aya. – De előtte segítünk neked, Leane. – Kíváncsian pislogtam a lányra. Hangjából biztonság sugárzott, mosolya gyengédségről árulkodott. Valamire készült.
– Igen, ha a szeretteid bajban vannak, nem tudsz helyesen cselekedni. Az előbb is jelenetet rendeztél Miiko előtt. Nagy hiba – ingatta a fejét a herceg.
– Mire gondoltok? – vágott közbe öcsém értetlenkedve, mire Robert csak hátba veregette, majd elvigyorodva belekarolt húgába.
– Hát a gyógyító erőnkre. Visszahozzuk neked Nevrát a halálból… De egy kikötésem van – fordult vissza még egy pillanatra Robert. Lehengerlően, titokzatosan mosolygott, jelezvén, készül valamire. – A küldetés, melyet egy bizonyos virág miatt indítanak… – hatásszünetet tartott. – Loreleinek is mennie kell rá. Szerezz mellé olyasvalakit, aki el tudja vinni. Sokat segíthet abban, hogy a varázsereje megmutatkozzon…
– Sokat kockáztatsz… – jegyeztem meg megilletődve, de tudtam, hogy igazat beszélnek. Segíteni akarnak Nevrán, nekik hála sokkal hamarabb meggyógyulhatna…
– Én? Sosem – vigyorgott rám magabiztosan. – Te viszont mindig.

Miiko természetesen dühös volt, mikor Aya és Robert előadták az ötletüket, és megkérték, hogy engem engedjen el a virág után. A kicune megtagadta a kérést, és Ezarelt akarta küldeni… Meglepetésemre az elf azonnal igent mondott. Egy kitétele volt csak: Lorelei is vele megy.
„Mi a fene?” Gondoltam magamban, miközben össze-vissza pislogtam. Ezarel megint kihallgatott minket? Ez volt az egyetlen magyarázat. De hogyan? És ha igen, akkor más is hallott minket? Nem vagyunk elég körültekintőek… Robertnek igaza volt, túlzottan is az érzelmeim irányítottak. Nagy hiba.

Leiftan kezdte visszanyerni a színét, hála Aya elixírjeinek. Nevra viszont ugyanabban az állapotban volt. Robert se tudott mit kezdeni vele, szüksége volt a tűzliliomra, melyért Ezarelt és Loreleit küldték el. A lányon látszódott, hogy mennyire megijedt. Amióta csak nálunk volt, szinte semmiféle külsős feladatba nem kellett belebonyolódnia. Nevra és én is kíméltem, ahogy tudtuk. A küldetésekhez kutatott, az előkészületekben segédkezett, és edzett velünk. Jól haladt. Erős és rugalmas leányzó volt, és az íjjal is egyre jobban bánt. Még Valkyon is megemlítette az egyik nap, mikor együtt ebédeltünk. Egy szó, mint száz: itt volt az idő, hogy küldetésre menjen. Mégis rossz érzésem támadt az egésztől, pláne mert Ezarel intézte el neki mindezt. Nem tudhatott semmit se, többször is megkérdeztem Robertet és Achelt is. Szerintük rajtunk kívül senki se volt a folyosón, szóval nem hallgathatott ki minket az elf. Mégis magával akarta vinni Loreleit… Az erdő mélyére kellett elmerészkedniük a tűzliliomért, és én magam se tudtam, hogy Robert miért akarta elküldeni oda a lányt. Rendszerint kitérő válaszokat adott, és magamra hagyott a kételyeimmel. Még akkor is ezen gyötrődtem, mikor a páros elindult a küldetésre. Ezarel magabiztosan, talán egy fokkal jobb állapotban, mint eddig, Lorelei pedig láthatóan bizonytalanul nézett szembe az úttal… Bár ott lehetnék, hogy segítsek nekik! De nekem Nevra mellett kell maradnom, és Miiko is megtiltotta. A fenébe is!

22: Kétségek

A fél éjjelemet a fekete kutyák utáni kutatásaim tették ki, de semmi olyant nem találtam, amit eddig már ne tudott volna bárki is a főhadiszálláson. Démoni lények, akik leginkább az éjjeli órákban támadnak, nappal elég inaktívak. Három szemük van, és teljesen egyformák. Az ösztöneik rabjai, nem lehet őket irányítani, csak szabadjára engedni, hogy pusztítsanak. Egyetlen információt találtam róluk Eel történelmében, a Menione-t, mellyel kontroll alatt lehet őket tartani. Viszont ezt semmi és senki nem tudja alátámasztani, a jégkard évszázadokkal ezelőtt nyomtalanul eltűnt, ahogy a fekete kutyák se jelentek meg sosem falkában. Minden jel szerint ez az első ilyen eset.

Hajnalban aludtam el, de csak pár órára. Korán reggel arra ébredtem, hogy odakinn valakik hangoskodnak. Leginkább Miiko dühös parancsaira lettem figyelmes. Azonnal papucsot és köntöst kaptam fel, hogy leszaladjak megnézni, mi történt.
A bejárathoz érve kisebb tömegbe ütköztem. Ykhar sápadtan rohangált össze-vissza, alig bírtam elkapni a kezét, hogy leállítsam és megnyugtassam, vagy ha mindez nem sikerül, információt kérjek tőle.
– Ykhar, Ykhar! – ráztam meg a lányt, aki rémült tekintetét rám emelve azonnal a nyakamba ugrott.
– Jaj, Lorelei! – folytatta idegesen. – Nevra, Leiftan! A Szellemekre! Jaj, mi lesz itt! Szeretném, ha jól lennének… – Össze-vissza beszélt, ijedten. Azt se tudta, miről.
– Nyugi, nyugi. Vegyél nagy levegőt! – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézzek és úgy próbáljak hatni rá.
– Igen…
– Szóval mi történt, Ykhar? – érdeklődtem lágyan, bár már én is idegesebb voltam a kelleténél.
– Nevra megsérült, nincs magánál. Van egy hatalmas seb az oldalán, megharapták! Tiszta vér volt, mikor idehozták. Meg Leiftan, nem tudom, mi történt vele… – rázta a fejét, miközben elkezdett dobogni a lábával. – Olyan volt, mint egy halott. A többiek is megsérültek, Valkyon se nézett ki jól! Azok a szellemek annyira veszélyesek, Lorelei! – magyarázott szomorkodva, próbálva elnyomni a könnyeit.
– Jó, jó… Hol vannak?
– A gyengélkedőben, de nem fognak beengedni. Csak a gyógyítók mehetnek be és Leane! – oktatott ki. – Leane azt mondta, hogy szóljak neked, mert meg kell keresned Achelt. Beszélj vele! A többiek jól lesznek, Ewelin és Ezarel értik a dolgukat. – És már ment is tovább. Sietve, idegesen, de mintha attól, hogy átadta ezt az üzenetet, máris jobban érezte volna magát… Vajon miért kell beszélnem Achellel?

Aggódtam a többiekért, ahogy mindenki, és beszélni szerettem volna valakivel, aki tud is valamit, de a többségünk nagyon keveset hallott az esetről. Annyit hallottam, hogy nemrég értek vissza, és Leane se volt jó állapotban, a vadászkasza rengeteg erőt vett el tőle. Nevra állapotáról pedig csak még többen sugdolóztak, ahogy Leiftant se hagyta ki senki. Valamiben megsebesültek és életveszélyes állapotban voltak. Még Miikot se engedték be a gyengélkedőre, amiből persze a lehető legrosszabbra következtetett a többség. Bele se akartam gondolni, hogy mi történne, ha valamelyikük meghalna. Leane összetörne, ha elveszti Nevrát.
– Nem bemenni! – állított meg Jamon, mikor az orvosi elé értem. Ketten őrizték az ajtót, esélyem se lett volna.
– Jamon, nem akarok bemenni – sóhajtottam fáradtan. – Mindössze szeretném megkérdezni, hogy benn van Leane?
– Igen.
– És szólnál neki, hogy kerestem? – Szerettem volna tudatni vele, hogy mellette állok és nem kell egyedül küzdenie a fájdalommal, amit a Nevrával történtek miatt érez.
– Jamon szól – bólintott. – Most pedig Lorelei menni! – küldött el a szokásos egyszerű, kötelességtudó, de morcos stílusában. Nem hibáztattam érte, egy óriás volt vagy mi… Nem igazán sikerült még felismernem a faját.

Miután leadtam a Miikonak készült kutatásomat, nem volt más dolgom, mint megkeresni Achelt, ahogy Leane kérte. Barátnőm még mindig nem jelentkezett, de Miiko elmondta, a két sebesült jól van a körülményekhez képest. Remegett a hangja, mikor beszélt, ő maga se volt biztos az állításában, így hát érthető, hogy az egész főhadiszállás felbolydult méhkasként keringett, idegeskedett, és persze nem a dolgát csinálta.
Achelre Chrome, Karenn és Cyrill társaságában bukkantam rá. Nevra húga összekuporodva ült a két fiú között, miközben Achel fel-alá járkált. Bizonyára a lányt nyugtatták, hogy minden rendben lesz. Neki is félelmetes lehet ez az egész, hiszen a bátyja megsérült, de még a közelébe se mehet.
– Achel! – szóltam oda neki tisztes távolságból. Nem akartam csatlakozni a csapathoz, így hát inkább elhívtam a srácot, hogy beszéljünk.
– Lorelei? – nézett rám meglepetten. – Mi újság? – túrt szőke tincseibe lazán, de nem éreztem benne semmiféle nyugodtságot, mint ahogy szerette volna.
– A nővéred hozzád küldött. Tudsz te valamit erről? – néztem rá kérdően.
– Hát hogyne tudnék… De nem mehetünk ki a városból. Miiko az összes kaput bezártatta, és Leane sincs olyan helyzetben, hogy ezt a parancsot megszeghesse büntetlenül…
– Várj, várj! Nem értem. Miről beszélsz? – állítottam le feldúltan. Teljes homály volt, egyszerűen nem tudtam felfogni azt, amit mond.
– Eh – fogta halkabbra. – Soraya mester megkérte a nővéremet, hogy vigyen el téged Robert herceghez. Ő a Keleti-óceán trónörököse, már említették neked… – állt hozzám a lehető legközelebb. Achel még nagyobb diszkréciót próbált magára erőltetni, de csak mindketten zavarba jöttünk tőle.
– Azért mentünk volna a tengerhez? – világosodtam meg hirtelen.
– De a blokád miatt ez lehetetlen. Francba is! A herceg nem fog előjönni, ha most figyelmen kívül hagyjuk!
– Akkor beszéljünk Leanéval vagy Miikoval! – vettem fel az ötletet, bár semmi esélye sem volt, hogy bármelyik is használható lenne.
– Nem lehet, Leane nincs jól. Mindenki azt suttogja, hogy csak rosszul lett, de nem ilyen egyszerű ez – folytatta továbbra is halkan, sürgetően. – A vadászkaszák lélekerőt használnak, a gazdájukét. Leane pedig az érzései miatt gyenge volt, még ha nem is vette észre.
– Mi van vele? – néztem rémülten a fiúra, aki csak megrázta fejét, majd egy pillanatra elgondolkozott, mintha csak azt fontolgatná, mit is mondjon nekem.
– Jól lesz, de időre van szüksége. Most sokkal inkább vámpír, mint elf. Nincs varázsereje, ami miatt fizikailag is rosszul érzi magát. Nem kell aggódnod. Én se teszem, a nővérem erős – mosolygott rám őszintén, de nem tudtam megbékélni a tudattal, hogy képtelen vagyok bármit is tenni. Nehéz ezt elfogadni, még ha csak egy ember vagyok, akkor is.

A délutánra már enyhült a feszültség a főhadiszálláson. Ykhar csak kétszer-háromszor futotta körbe a Sokajtós termet, miközben híreket várt, én pedig feladat hiányában őt figyeltem.
– Miért nem kapunk információkat? – néztem fel az emeletre, egyenesen az orvosi ajtajára, ahol még mindig ott állt a két őr.
– Mert Nevráról és Leiftanról van szó. Lorelei, Leiftant megcsókolta egy szellem, és Nevrát egy fekete kutya marta meg. Ewelin szerint a legutolsó pillanatban érkeztek…
– Istenem… Leane biztos maga alatt van – szörnyülködtem.
– Miiko is. Sokat jelent neki Leiftan – állt meg előttem a lány, majd mikor rájött, hogy túl sokat kotyogott, hadarva egészítette ki magát. – Meg persze Nevra is fontos neki, mindketten értékes tagjai a gárdának.
– Nem tudnánk valahogy segíteni? – vettem fel az ötletet elengedve a nyuszilány megjegyzéseit.
– Most még nem. Ezarel már szólt volna…
– Rendben – bólintottam. Az elfet egyetlen egyszer láttam a nap folyamán, akkor is elgyötörtnek és fáradtnak tűnt. Futólag pillantottunk egymásra, de az is elég volt ahhoz, hogy tudjam, minden tőle telhetőt megtesz a barátaiért.

Este a külső körzetekben jártam, a kapu környékén. Achelnek igaza volt, bezárták mindet és őröket állítottak hozzájuk. Miiko megtett mindent, hogy a menedékben lakók biztonságban érezzék magukat. Az elmúlt napon gondolkoztam, Robert hercegen, hogy most elszalasztottam egy feltehetően fontos lehetőséget, és úgy éreztem, nem tettem meg mindent, amit kellett volna. Leane nem fog örülni, sőt ha figyelembe vesszük, hogy Soraya mester kérésére jött el hozzám a herceg, akkor feltehetőleg maga a mester se fog örülni. Egyre több bajba keveredtem, amióta itt voltam, mintha nekem csak az lenne a sorsom, hogy minden rosszból kivegyem a részem. Pedig igazán nem akartam. Az elejétől fogva a legszívesebben hazamentem volna, és hogy elfelejthessem Eldaryát, de… De ha egyszer haza is mehetnék, már nem tudnám megtenni. Idekötnek az emberek, az érzéseim is, akármennyire is fárasztó ez a sok bonyodalom, amiben részem van. Segíteni szeretnék az itt lakóknak, a Vérvonalnak, hogy meggyógyítsuk a Kristályt.
A kapuhoz érve furcsa érzés lett rajtam úrrá. A két őr, feltehetően Obszidián gárdás férfiak kétkedően néztek rám, feltételezem azt hitték, rosszban sántikálok, de most nem ők voltak a fontosak, hanem az érzés, ami a kapu túloldaláról jött. Volt ott valaki, vagy legalábbis jött valaki. A fejemben tompa zúgás, majd fájdalom jelent meg és mintha hangokká formálódtak volna, majd szavakká, de nem értettem őket. Nem emberi szavak voltak, és nem is az általam megtanult eldaryai nyelvet használta az illető.
Valaki kopogott a kapun. Egyet, kettőt. Az őrök egymásra néztek, majd az egyikük kinézett a nyíláson. A fejemben lévő zúgás csak erősödött, mikor nagy meglepetésemre a két férfi kinyitotta a bejáratot.
Négy emberféleség került a látóterembe, a hang pedig azonnal megszűnt, mikor megpillantottam a vezetőjüket. Világoskék szemei azonnal rabul ejtettek. Enyhe keleties beütése volt az arcának, kétkedően és várakozásteljesen nézett körbe. Fülei helyén sellőfülek voltak, így aztán gyorsan rájöttem, ki is áll velem szemben. Robert herceg volt az.
Szálkás felsőtestét semmi se takarta, derekára mindössze egy halványkék leplet tekert, még cipőt se viselt. Mindössze a karján volt néhány lánc, és így csak még megnyerőbbnek tűnt, ahogy a mellette álló szépség is. Tökéletes mása volt a férfinak, csak épphogy női kiadásban. Lapockáig érő zöld haja gyengéd hullámokban keretezte ívelt arcát, és fogta közre az égkék szemeket. Kagylóból készült melltartót viselt és földig érő szoknyát.
A kíséret is hasonlóan festett. Két edzett, a herceghez hasonló testalkatú férfi zárta soraikat. Egy vörös illetve fekete hajú, zavartnak tűntek, de egy pillanatra sem lankadt figyelmük.

Robert herceg, megpillantva engem, sebes léptekkel elém sietett. A sellőlány követte őt.
– Nem gondoltam volna, hogy pont veled találkozom idekinn! – hajolt meg előttem óvatosan. – Robert herceg vagyok, a Keleti-óceán trónörököse!
– Lorelei Betranche, felség – hajoltam meg én is a herceg előtt.
– Állj, állj! Nem fogadhatom el tőled a meghajlást, felettem állsz – fordult egyet a tengelye körül, miközben széttárta karját, mintha mutatni akart volna nekem valamit.
– Khm – köszörülte meg a torkát a mellette álló lány, mire a herceg előhúzta legsármosabb mosolyát, vagyis na… Még nekem is megdobbant a szívem a huncutul csillanó szemektől.
– Bocsáss meg, Lorelei. Hadd mutassam be neked a húgomat, Aya hercegnőt. – A zöld hajú lány lágyan testvérére mosolygott, majd egy biccentéssel köszöntött.
– Örvendek a találkozásnak, Lorelei kisasszony! – A hangja, mint a szellő, lágyan és finoman csilingelt, mégis erőteljesen és határozottan hangzott.
– Üdvözlöm, hercegnő! – bólintottam óvatosan. Nem akartam megsérteni egyiküket sem.
– Tudod, Lorelei, nem nagyon értem, mi történt Eelben. Leanénak üzenetet kellett volna átadnia ma délben a számomra, de nem jelent meg a tengerparton. Így hát úgy döntöttünk kíséretemmel, hogy felkeressük a kisasszonyt. – Hevesen gesztikulált, miközben kísérői között sétálgatva előadta jövetelének okát.
– Herceg, Lorelei elvezeti önöket Miikohoz – szólalt meg az egyik őr, miután gondosan bezárták a kaput. Robert arcán egy pillanatra fintor jelent meg, majd negédesen elmosolyodott.
– Miikohoz? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Hát persze, Miikohoz! – csapott a homlokára bohókásan, majd húgába karolt, akinek ez láthatóan nem volt kedvére. – Lorelei, kérlek, vezess minket az említett hölgyhöz. Olyan rég találkoztam vele…
– Szerencsére… – jegyezte meg szarkasztikusan Aya, amit nem tudtam mire vélni. Mind a ketten furán viselkedtek, és a herceget se tudtam hova tenni, bár éreztem rajta valami furcsát. Talán a Vérvonal miatt?
– Rendben, Robert herceg. Csak utánam…

A folyosón futottunk össze Miikoval… Robert épp azt ecsetelte, hogy itt semmi se változott, mióta utoljára itt járt. Úgy öt éve, saját bevallása szerint. Aztán hirtelen elnémult, mikor meglátta a kicunét. Miiko szemei tágra nyíltak, egy pillanatra olyan volt, mintha el se hinni azt, amit lát. Nem tudta időben rendezni arcvonásait, így még épp kiült az arcára a pír, mikor Robert a korábban látott mosolyát engedte meg magának a nő felé, majd üdvözlésként kezet csókolt neki.
– Miiko, rég nem láttalak! – suttogta gyengéden az üdvözlés közben. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ezek között régen volt valami. Robert nem az én korosztályomnak tűnt, sokkal inkább közeledett a harminchoz, így nem tűnt lehetetlennek.
– Nem gondoltam volna, hogy mostanság megtisztelsz minket a jelenléteddel – Miiko hangja még remegett, de arcán már csak a megszokott eltökéltséget láttam.
– Leanét keresem. Soraya mester, a mi egyetlen és nagyra becsült varázslónőnk hagyott nála valamit a számomra. Ma délre beszéltük meg a találkozót, de nem jött el – adta elő a mesét Robert. Lassan már én is kezdtem elhinni, hogy nem miattam van itt.
– Sajnálatos dolgok történtek Eelben, Robert – rázta meg fejét Miikó.
– Ezért zártátok be a kapukat? – szólt közbe Aya, mert bátyja már épp kezet nyújtott volna Miikonak, ha a sellőlány nem állítja meg. Robert szemforgatva reagált, de nem ellenkezett.
– Igen, de ha ennyire fontos, hogy még az óceánt is elhagytátok miatta, akkor szólok Leanénak, illetve készítünk elő szobát számotokra az éjjelre – bólintott diplomatikusan, de folytonosan kerülve a szemkontaktust bárkivel is, főleg Roberttel.
– Nagylelkű vagy, Miiko, mint mindig – mosolygott rá a herceg. – Köszönjük!

Késő éjjel volt, mire el tudtam szabadulni mindentől és mindenkitől. A gyengélkedőről nem sok információ szivárgott ki, de már Ewelin se volt olyan gondterhelt, ha láttam, mint a nap többi részén. Robert herceg méltatlankodva, néhol eléggé elkényeztetett kölyök módjára adta elő magát, de a húga könnyedén tudta kezelni ezt a helyzetet. Bár mindezek ellenére sajnos nem beszélhettem velük négyszemközt, ami azért zavart. Nem tudtam, miért kell találkoznom a férfival, de mivel annyian szorgalmazták a dolgot, így úgy éreztem, ez mindennél fontosabb. Ő volt a harmadik eldaryai, aki a Vérvonalba tartozott. Szerettem volna mindent megismerni az ő szemszögéből.
Az ágyamon feküdtem teljes sötétségben. Annyira elfáradtam, hogy még aludni se bírtam. Csak forgolódtam, komplikáltam és aggódtam. Hiába voltam a Vérvonal tagja, azt nem éreztem olyan stabilnak, mint például Eel gárdáját. Miiko erős kézzel irányított, sokszor a hangulata befolyásolta, de összetartott minket. Épp ezért nem tudtam megérteni, hogy most akkor miért ne bízzak meg bennük. A Vérvonalról, a tagokról pedig semmit se tudtam. Lehet, hogy pont mi vagyunk a rosszak… Olyan kevés nézőpontot hallottam eddig, és sokszor a nagyhatalmú varázslók is eltévelyedhetnek. Mi van, ha Soraya mester is rosszat akar? Mondjuk átvenni a hatalmat Eelben és ehhez kell neki a Vérvonal? Mi van, ha hazudnak? Az Orákulum is tévedhet, nem?
Ilyen, és ezekhez hasonló kérdések jártak a fejemben, egészen addig, míg el nem aludtam. Álmomban ismét ugyanazt az álmot láttam, mikor valaki elvágta anyám torkát. Pontosan ugyanazt, mint azon az éjjelen, mikor a varázslónővel beszéltem. Nem lehetett véletlen.
Az álmomból felriadva, korán reggel ébredtem. Már épphogy látszódtak az első napsugarak. Az ajtómon pedig valaki türelmetlenül kopogott. Köntösbe bújva, fáradt léptekkel mentem oda.
– Ki az? – szóltam ki.
– Robert vagyok, Lorelei. Beszélni szeretnék veled – jött a válasz, amire kelletlenül nyitottam ki az ajtót. Nem választhatott volna későbbi és nyugodtabb időpontot?
– Tessék – nyitottam ki az ajtót.

Nem siette el a dolgokat. Csak beszélt, beszélt, mindenféléről, aztán egyszer csak megállt. Körbenézett és negédes mosollyal közelebb lépett hozzám.
– Tudod, nem bízom Eelben, pláne a gárdákban nem. Vannak rossz tapasztalataim. Itt még a falnak is füle van – suttogta lenézően, majd leült mellém az ágyra.
– Kérlek, térjünk a tárgyra… Tudom, hogy miattam vagy itt – szegeztem neki a dolgokat. – Miért?
– Jaj, Lorelei… – sóhajtotta. – A Vérvonal tagjai áldásokkal rendelkeznek. Mindenki másfélével. Ott van például Leane jóstehetsége, Miriam és az Elior közti kapcsolat. Miriam egy Kereső. Az Elior segítségével bármit és bárkit képes megtalálni. Én pedig a múltat láthatom, de csak egy részét. Leane képességével kombinálva pedig csodálatos dolgokra lennénk képesek. – Érdeklődve pislogtam rá. Mintha valamit hallottam volna erről, de mégis tartalmazott némi új információt.
– Láthatod a múltam? – kérdeztem vissza.
– Nagyon ügyes! Gyorsan összeraktad. Helyén van az eszed – mosolygott. – Nem mindent, de nagyon sok dolgot láthatok. A véred összeköt felmenőiddel, így aztán az ő múltjukat is felderíthetem.
– Tudni fogod, hogy ki vagyok? – szóltam közbe döbbenten… Most tényleg beigazolódik Soraya mester feltevése!
– Amit csak lehet – bólintott diplomatikusan. – Megengeded? – nyújtotta a kezét. Tétován fogtam meg, féltem, hogy mi fog kiderülni itt és most.
Robert arca elfehéredett, kék szemei szó szerint fényesen csillogtak. Tekintete és testtartása merevvé, kifejezéstelenné vált. Percek teltek így el, a kézszorítása és egyre erősebb lett, miközben részben én is átéltem, hogy ő mit láthat. Gyerekkori emlékek játszódtak le előttem, aztán hirtelen elhomályosult minden.
Nem tudom, mennyi idő telt el abban a furcsa lebegésben. Semmit se érzékeltem, csak mikor végre ki tudtam nyitni a szemem. Érdekes, mert nem estem pánikban, mintha teljesmértékben tisztában lett volna azzal az agyam, hogy biztonságban vagyok, semmi negatívat nem érzékeltem. A gondolataim is tiszták maradtak.
– Robert? – néztem rá, mikor végre láttam. A férfi döbbenten pislogott rám, majd óvatosan elengedte a kezem, de még mindig nem mondott semmit se. – Minden rendben? – kérdeztem ismét, mire megrázta a fejét, majd felállt, és tett pár kört a szobában. Türelmesen vártam, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetett.
– Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik – fordult felém higgadtan. – Te tényleg a királyi család tagja vagy, és egyben a Vérvonalé is. Minden feltevés igaz, a legfiatalabb herceg unokája vagy, de… – itt drámai hatásszünetet tartott, majd csintalan mosoly jelent meg az arcán.
– Van egy rokonod. Egy fiú, annyi idős lehet, mint te. – Idegesen pattantam fel az ágyról. – Nem te vagy az elsőszámú örökös…
– Hogyan? – néztem rá értetlenkedve. – Nincsenek testvéreim. – folytattam.
– A képességem nem csak rád hat ki, hanem mindenkire, akid valaha élt. Ugyan rengeteg blokád van az elmédben, hogy ilyeneket te ne is ismerj, de a nagyapád testvérei közül az egyikük szintén megházasodott és született utódjuk. Azon az ágon kell keresni a rangidőst, ő az igazi örökös…
– Nem tudom, mit mondjak… – néztem rá meglepődve, lebénulva. Egyszersmind örültem, mert nem nyomja akkora teher a vállamat, mint eddig, de ezek szerint újabb dolgok is várnak rám.
– Meg kell keresni a rokonodat. A véred nagyon sokat fog segíteni… Amint visszatértem a Keleti-óceánba, küldök üzenetet Miriamnak. El kell téged vinni Eelből, itt nem vagy biztonságban, amíg a Vérvonal tagjai nem gyűlnek össze…
– Szóval csali leszek? – néztem rá kérdően.
– Erről szó sincs – rázta meg a fejét mosolyogva. – Te vagy a boszorkányág elsőszámú tagja, az elsődleges célunk, hogy miközben megtaláljuk az örököst, a te erődet is felébresszük…
– Elég komplex – jegyeztem meg szarkasztikusan.
– Nem olyan bonyolult. Minden idő kérdése.
Még beszélgettünk egy kicsit, hogy miket látott az elmémben, és miért félek ennyire ettől az egésztől. Robert herceg teljesen más volt, mint amilyennek láttam eddig. Felelősségteljes, magabiztos, bár kicsit bohókás és bohém. Láthatóan imádta a villogást, kényelmet, de a hűsége megkérdőjelezhetetlennek bizonyult.
– Még valami! – fordult felém, mielőtt távozott volna. – Az álmaid, anyukád…
– Azt is láttad? – Szomorúan bólintott.
– Jól tudod, nem balesetben halt meg, de nem is úgy, ahogy látod. Ez csak egy szimbólum, jelzés, hogy megölték.
– De miért? – néztem rá riadtan.
– Azért, amiért mi is veszélyben vagyunk… Mert a Vérvonal tagja volt. Vigyázz magadra, Lorelei! – köszönt el kétségek közt hagyva. Újabb kérdések, titkok merültek fel bennem. Egy élet is kevés lenne megválaszolni őket!

21: Riadalom

Lorelei szemszöge:

Szombat este hatalmas nyüzsgés volt a főhadiszálláson. Épp az edzőpályán bohóckodtunk kikapcsolódásképpen, mikor egy kürt szólalt meg. Vészjósló hangon, és persze azonnal felkorbácsolta minden idegemet. A srácok riadtan néztek össze. Karenn és Alajea pedig egyként ugrottak fel, hogy megnézzék, mi történt. Szó nélkül távoztak, amiből arra következtettem, hogy a kürt hangja nem sok jót jelent a számunkra.
– A francba is! – háborgott Chrome, miközben Achel hozzávágott egy erszényt.
– Menjünk! – morogta Cyrill bosszankodva. A fiúk elég szűkszavúak voltak, amitől csak még inkább nem értettem a helyzetet.
– Mi ez a hang? – fordultam feléjük. Már mind a hárman összepakoltak, még a farkasgyerek, Chrome is komoly arcot vágott, pedig eddig úgy ismertem meg, mint a komolytalanság mintaképét.
– Ez egy vészkürt – válaszolt Cyrill.
– A Sokajtós terembe kell mennünk. Közben elmeséljük – folytatta Achel aggodalmas hangon, miközben karon ragadott. Úgy tűnt, hogy hármuk közül ő veszi a leginkább komolyan a helyzetet. Amitől én is egyre idegesebb lettem.
– A kürt csak akkor szólal meg, ha valakik küldetésről térnek vissza… – vette át a szót Chrome. A trió nagyon jól kiegészítette egymást, meglepő összhang alakult ki köztük az idők során, ahogy észrevettem.
– Vagyis ha nem térnek vissza soha, esetleg veszélyes állapotban – Achel a fogai közt szűrte a szavakat, már értettem, hogy miért lettek a lányok ilyen idegesek, és a fiúk is hasonlóan feszültek.
– De nem is volt sok küldetés folyamatban, épp tegnap rendszereztük Keróval az aktákat! – A fiúk egyszerre bólintottak, amitől megállt az ereimben az ütő. Hirtelen minden világossá vált. Nevráról és Leiftanról lehet szó, azaz valamelyikük megsérülhetett.
– A nővérem egész nap ideges volt, nem érkeztek meg időben Nevráék, ahogy ígérték. – Időközben már a folyosón voltunk. Nagy lendülettel kezdtünk szaladni, még Miikonak is sikerült nekimenni. Először csak dühösen pillantott ránk, de láthatóan nem nekünk szánta dühét. Ő is a kürt miatt igyekezett a terembe.
– Siessünk! – utasított összeszorított fogakkal, kelletlenül.
A kürt hangja elhalt, mire a terembe értünk. Egy tucatnyi ember gyűlt össze, de még senki mást nem láttam, se Nevrát, se Leiftant.
Furcsállottam ezt a kevés embert, mert a riadót biztosan sokan hallották, de mindezek ellenére kevesen jöttek el. Ezt felvettem Achelnek is, aki azért megengedett magának egy mosolyt, mielőtt válaszolt volna. Kiderült ugyanis, hogy a riadók alkalmával mindenkinek más feladata van, ezért is voltunk ilyen kevesen a Sokajtós teremben.
– Miiko! – rohant be egy számomra idegen férfi. A csoport egy emberként riadt meg, és néma csend támadt.
– Mi történt, Jan? – Még a kicune hangja is furán hangzott. Talán kicsit remegett. Félt?
– A déli határon nagy baj van! Egy seregnyi… egy seregnyi fekete kutya! – nyögte ki nagy nehezen, amitől még az én ereimben is megfagyott a vér. Miiko arca elkomorodott, ahogy a többiek is megmerevedtek egy pillanatra, ebből sejthettem, hogy ez nem egyszerű rossz, hanem igazi csapás.
– Hol van Leiftan és Nevra? – dörrent rá a nő. – Válaszolj! – a rókatűz egyből kitört, közvetítve Miiko haragját, de senkit se sebesített meg. Tisztes távolságban maradtunk tőle.
– A Sápadt erdőben. Két órányi járásra innen. Nevra megsérült, nincs eszméleténél, és Leiftan sincs jó állapotban. Nem tudtak tovább jönni, ezért küldtek, hogy hozzak segítséget. – A Jan nevű fickó nagyon gyorsan hadart, minden második szavát értettem csak, de ez pont elég is volt. Mindketten megsérültek, és életveszélyes állapotban lehetnek. Megdöbbentünk, és pár lányt még sírni is láttam, mikor meghallották a hírt.
– Cyrill, keresd meg Valkyont. Ewelin te pedig szólj Ezarelnek, hogy készüljön – adta ki az utasításokat Miiko. – A többiek menjenek a dolgukra, és ne aggódjatok. Mindketten visszatérnek és jobban lesznek. A fekete kutyákról pedig később tárgyalunk.
A tömeg szomorúan, kelletlenül, sutyorogva oszlott fel. Csak hárman maradtunk ott Miikoval. Cyrill azonnal elindult Valkyonért, míg Chrome és Achel nem tudta mitévő legyen, ahogy én se.
– Szeretnétek valamit? – fordult felénk Miiko, mire összerezzentem, és csak megráztam fejem.
– Miiko! – jelent meg Leane a semmiből. Egy hatalmas vörös kasza volt a kezében, amit mintha egy madár koponyájából készítettek volna. Néhol tollakat és gyöngyöket aggattak rá, ráadásul úgy tűnt, hogy igen erős fegyver.
– Nem cselekednél helyesen, Leane! – Talán Miikó tudta, hogy mire készült Leane, elég volt az arcára nézni. Határozott, de azért szomorú arcvonások, mégis mintha a szeme némán sírt volna. Több, mint mélyen érinthette a hír.
– A Sápadt erdő tele van szellemekkel az éjszaka folyamán. Egy óra és lemegy a nap, csak a Vadászkaszák képesek ilyenkor szembeszállni velük! – érvelt Leane hevesen, ellentmondást nem tűrően.
– Megoldják!
– Nem, nem fogják! Ez az egyetlen vadászkasza egész Eelben! Két sérült van, mennem kell nekem is! – erőlködött továbbra, ellentmondást nem tűrően. – Miiko, te is tudod. Segítenem kell! – kérlelte határozottról szomorú hangvételre váltva, mintha ez lenne az utolsó reménye. A kicune elgondolkozott a hallottakon, tőlünk elfordulva mérlegelt. Leane pedig eltökélten nézett a nőre. Úgy éreztem, ha törik, ha szakad, ő akkor is elmegy, nem érdekli a döntés.
– Jó, szólj Ezarelnek és Valkyonnak, hogy te is mész. Talán tényleg szükségük lesz rád – sóhajtotta lemondóan. – Leiftan sincs jól…
– Nem fogod megbánni, Miiko – Leane pedig már rohant is, hogy összeszedje magát.
Úgy tűnt, mindenki nagyon mélyen érintett a helyzet, egy pillanatra mintha Miikó arcán egy könnycsepp gurult volna le, de nem voltam benne biztos, mert nagyon gyorsan elfordult tőlünk.
– Ti meg mit álltok itt? Chrome, Achel, térjetek vissza a szobátokba, te pedig Lorelei, igyekezz a könyvtárba és jegyezz fel minden egyes információt a fekete kutya seregekről. Mikor jelent meg utoljára ilyen, hol, miért, hogyan lehet őket legyőzni. Több száz éve nem történt ilyen Eelben, csak a könyvek őriznek efféle tudást. Keró segíteni fog a kötetek felkutatásában.
– Azonnal! – küldetést kaptam, bár nem ilyenre számítottam, ráadásul csak még jobban össze voltam zavarodva, mint eddig bármikor. Fekete kutya sereg, támadás, vészjelzés, egy kasza Leane kezében. Elképesztő, hogy itt mennyi minden történhet pár perc alatt…

Leane szemszöge:

Besötétedett, mire a Sápadt erdőbe értünk. Ez nem egyszerű erdő volt, a legendák és mesék szerint a kezdetek kezdetén itt még egy csodálatos, ám veszélyes, smaragdzöld erdőség állt, ám az egységért vívott harcokban több száz katona vesztette életét a gyilkos indák szorításában. A katonák a legszörnyűbb kínokat ismerték meg haláluk napján, és szellemük egybeolvadt a fákkal. Mindannyian rászolgáltak a halálukra, ebben megegyeznek a történetek, mivel ezen katonák arra készültek, hogy felgyújtják az erdőt, az élő, lélegző fákat és növényeket, így az ellenséges hadsereg embereit könnyen csapdába csalhassák. Az összes katona meghalt, és létrejött a Sápadt erdő. Ködösek a legendák, rengeteg befejezése van, de egy biztos, a katonák lelkei egyesültek a fákkal. Nappal elbújnak, így minden békés és biztonságos idekint, de ha leszáll az éj és élő téved az erdőbe, meg kell ismernie legkomorabb rémálmait vagy a halált, ha nem elég erős…
A szellemeket pedig egyetlen fegyverrel, a vadászkaszával lehet elpusztítani, megrémíteni, ahogy tetszik. Ezek a tűzkeselyűk csontjaiból készült, igen ritka fegyverek, melyek ma már nagyon kevés embernél találhatóak meg. Régen egész ipar épült a szellemvadászokra, vadászkasza gyártásra, de a tűzkeselyűk megritkulásával a szellemvadászok is egyre kevesebben lettek. Jelenleg Eelben enyém az egyetlen vadászkasza, melyet Soraya mestertől kaptam, ahogy a kiképzést is. A történetek szerint Soraya mester egykoron nem csak egy tehetséges varázslónő volt, hanem anyai ágon egy szellemvadász-klán tagja is. Mikor fegyvert kellett választanom egy vadászkasza jelent meg lelki szemeim előtt, pár nap múlva pedig megkaptam az áhított fegyvert, ahogy Miriam is az Eliort. Csak gondolnunk kellett rá, és megtaláltuk…

Kísérteties csend volt. Csak a lépteink zaja törte meg a némaságot. Mindannyian feszülten követtük Jant. Ezarel és Valkyon mentek elől, utánuk még pár obszidiános gárdatag, végül pedig én. Igyekeztem visszatartani a riadtságomat, a bánatot, amit a Nevráról szóló hírek okoztak, és legfőképpen próbáltam nem komplikálni. megtaláljuk őket, Nevra meggyógyul és kész. Ismét ugyanolyan nagyképű, szexi és romantikus lesz, mint régen.
– Leiftan! – kiabált Jan ismét.
– Nevra! – szólongatta Ezarel, de egyikük se válaszolt.
– Itt kell lenniük! – bizonygatta vezetőnk, de úgy éreztem, rossz úton haladunk.
Még egy fél órán keresztül haladtunk észak irányába, de nem találtuk őket, viszont a szellemek furábban viselkedtek. Nem jöttek elő, pedig már a Hold is fenn volt. Baljós előérzetem támadt.
– Engedjetek! Ezt így nem csinálhatjuk tovább! – léptem előre, miközben a csapat szét vált, hogy utat adjon. – Furcsák a szellemek. Nem jöttek elő – mondtam ki hangosan is észrevételemet.
– Igazad van… Mi történhetett? – fordult felém Valkyon, mire csak megráztam a fejem.
– Járt itt valaki előttünk, amit kétlek, vagy elfoglaltak – jegyeztem meg sötéten. Mindenki tudta, hogy mit akarok ezzel mondani: Nevrát és Leiftant elfogták.
– Akkor ne álldogálj itt! – szólalt meg dühösen Ezarel. – Menjünk tovább! – Ő is feszült volt, mint mindannyian. Két gárdatag, nagyon erős gárdatag a Sápadt erdőben ragadt, ez nem minden napi, sőt… egyenesen ritka.
– Csendesedjetek el, kipróbálok valamit – magam köré kört rajzoltam, felírtam a két nevet, és a kör közepébe szúrtam a kasza nyelét. – Seilei! Fleiosei! Hiehil! – Kértem a kaszát egy ősi nyelven, hogy segítsen felkutatni az erdőben rejtőző élő lelkeket.
A kör felizzott, ahogy a két név is. Éreztem, ahogy kitágulnak a pupilláim és mintha szembecsapott volna a szél. A vadászkasza ereje szétáradt a testemben, majd a földbe áramlott és robbanásszerűen eltűnt. Nem hangosan, inkább csak, mintha hirtelen elvágták volna a folyamatot.
– A szakadékban vannak – válaszoltam összeszorított fogakkal.
– Elvitték őket? A francba is! Gyerünk! – adta ki a parancsot Jan.
A szakadéknak nem volt neve, de mindenki tudta, hogy egyenesen halálos, ha erre a részre téved valaki. A szellemek ide hurcolják el azon vándorokat, akik nem elég erősek, és éjjel az erdőben ragadnak. Elveszik tőlük a varázserejüket, a lelküket.

Mindannyian rohantunk, amennyire csak tudtunk. A szakadék közelébe érve egyre hangosabb suttogásra lettünk figyelmesek, a szellemek gyülekezetek, jelezvén élőlény került a markukba. Ezért nem találtunk egyet se az úton.
– Mit tegyünk? – fordult hozzám Valkyon.
– Ezarel, az alkonysót! – Mindenki felém fordult, úgy tűnt, hallgatni fognak rám, kivételesen.
– Csak egy erszénnyel találtunk, nem fog sokáig kitartani.
– De épp elég lesz arra, hogy kihozzátok őket. Addig elterelem a figyelmüket – forgattam meg a kezemben a kaszát. A harc ötlete adrenalinnal öntött el, és jól láthatóan a többiek is hasonlóan éreztek. – Csak találjuk meg őket!
– Leane… – tette kezét a vállamra Valkyon. Egy pillanatra megremegtem, de nem néztem rá. Most nem volt erőm érzelgésre. – Erős vagy, bármit is találunk odalent! – Bólintottam, de én magamban nem voltam ebben oly biztos. Már nagyon sokszor kudarcot vallottam, ha a szeretteimről volt szó.
– Tudjuk, hogy erős vagy, csak ne felejtsd el! – Ezarel is bátorított, amit azért a legutóbbi fenyegetésünk után nem gondoltam volna róla.
– Köszönöm – bólintottam hálásan.

A szakadékba ereszkedve egyre hangosabb lett a suttogás, majd néhány szellemet is megpillantottunk. Félig emberek voltak, a régi alakjukat próbálták megtartani, de kezeikről, lábaikról indák lógtak le, és néhánynak még az arca is eltorzult vagy rosszabb. Kirázott a hideg tőlük, pedig a vadászkasza tulajdonosaként hozzá kellett volna már szoknom.
– A só? – Ezarel vigyorogva rázta meg az erszényt előttem.
– Szólj, ha kezdődhet a buli!
A szellemek nem vettek észre minket, túl távol voltunk tőlük, de vaktában kellett nekik mennünk, különben sosem találjuk meg a többieket. „Nevra, tarts ki, jövünk!”
– Három… kettő… egy… – számoltam vissza. – Most, Ezarel! – indultam meg. Az elf egy maréknyi alkonysót dobott az útra, amitől minden szellem feljajdult. Észrevettek minket, nem fordulhattunk vissza. A kasza felizzott a kezemben, és a legközelebbi szellemet kettévágtam vele. Nem haltak bele, csak legyengültek, ugyanis még nem terveztem ölni.
– Behatolók! – ordította az egyik, mire hatalmas süvítéssel és szélrohammal nekünk jöttek. Ezarel az alkonysó segítségével mindegyiket elijesztette, de nem maradhattunk itt. Az egyetlen járható úton haladtunk előre, ahol feltételeztük Nevráékat.

Ide már a holdfény sem ért el, lámpásaink világítottak be mindent, miután nagy nehezen leráztuk a kinti szellemeket, de tudtam, várnak ránk odabenn. Már mindegyik tudta, hogy mi a helyzet idekinn.
– Mennyi só van még?
– Nem sok, Leane.
– Ne használj többet, így is meg tudjuk oldani – biztosítottam róla őket. Szívem a torkomban dobogott, ajkaim kiszáradtak és egyre nehezebben vettem a levegőt, ahogy beljebb hatoltunk. Vészjóslóan nagy csend volt, féltem attól, amit találni fogunk az út végén.
– Áááá! – hangzott fel egy hangos ordítás, mire még gyorsabb tempóra kapcsoltunk. Nem sok időbe telt megérkezni. Egy kisebb terembe jutottunk, kísértetzöld kristály világított meg mindent, mely a szoba közepén állt. A fényforráshoz pedig két alakot kötöztek… Leiftan és Nevra volt az.
– Nevra! – kiabáltam, de csak egyikük mozdult meg, Leiftan.
– Leane? – szólt vissza az említette férfi, mire csak még idegesebb lettem. Mi van Nevrával? Mi történt? Nem lehet! Nem halhatott meg!
A szellemek nem várattak sokáig magukra, azonnal megjelentek, hogy minket is magukkal hurcolhassanak. Fülsüketítő sikítások, hörgés közepette támadtak ránk. A földön lévő indák megmozdultak, a talajhoz szögeztek minket.
– Több kell ahhoz, hogy engem itt tartsatok! – mordult fel Ezarel, miközben Valkyonhoz hasonlóan ő is egy kard segítségével elvágtak ezen indákat. Persze újra és újra a lábunkra tekerőztek.
– Áááátooook! – jött nekem egy szellem, hogy elrabolja a lelkem, de gyorsabb voltam és azonnal lesújtottam a vadászkaszával, majd ugyanezzel a mozdulattal a körülöttem lévő indákat is elvágtam. Szaladni kezdtem a kristály felé, a többiek addig az indákkal küszködtek. Nem volt más választásom, talán feltartják őket, míg ki nem szabadítom őket.
– Nevra, Nevra! – tapogattam meg szeretett vámpírom sápadt arcát. Mindenhol tiszta vér volt, az oldalán mintha egy harapásnyomot véltem volna felfedezni. A könnyeimmel küszködve vágtam el köteleit, majd a földre fektettem, és ugyanezt tettem Leiftannal is.
– Nyugalom, Lenae – suttogta erőtlenül. – A szellemek félholtat nem bántanak, Nevra egész jól van a helyzethez képest – legszívesebben azonnal felpofoztam volna ezért. Félholtnak nevezi, aztán azt mondja, jól van. Paradoxon, de azért igazat beszélt. A szellemek érzik, ha közel a halál, és nem siettetik azt.
– Kiviszünk innen titeket… – szipogtam, mikor végre ő is szabad volt. A szeme bevérzett, az ajka teljesen elkékült, feltehetőleg a szellemek csókjától. – Mit csináltak veled? – fordultam Nevrához, de a kérdés Leiftannak szólt.
– El akarták szívni az életerőm, de időben jöttetek… – Nevra pulzusa nagyon gyengén lüktetett, szinte alig vert a szíve és biztosan rengeteg vért veszített, a sebe se nézett ki jól.

Időközben a többiek is legyőzték az indákat, de a szellemek továbbra is megpróbáltak megcsókolni, hozzáérni a lelkünkhöz, hogy erőt szívhassanak el.
– Gyertek csak! – kapta elő a sót az elf, mire azonnal rácsaptam a kezére. – Nem fog semmit se hatni, ez a tanyájuk. Készüljetek fel az indulásra, majd én elintézem őket. – A Sápadt erdő szellemei rengetegen vannak, de egy felnőtt számára ritkán jelentenek kihívást, kivétel az éjszaka folyamán. Ilyenkor csak a vadászok képesek bármit is tenni ellenük, de a tűzkeselyű csontjaiban rejlő energia miatt a mester ereje is megsokszorozódik.
– Ide, ide! Csókoljatok meg! – hívogattam őket. Voltak olyan buták, hogy nem ismerték fel a kezemben lévő vadászkaszát.
– Friss hús! – jött nekem az egyik, majd másik, majd a sokadik. Mindegyiket lekaszaboltam, de egyre többen jöttek, míg végül az egyik át nem haladt rajtam. Kirázott a hideg, lehűlt körülöttem a levegő. Elvett tőlem egy darabot, az erőmből. Összeestem, de nem hagyhattam annyiban… Épphogy eleredt az orrom vére, mikor a fegyveremre támaszkodva felálltam.
– Exum salus! – A kasza felizzott, de most látványosabb volt, mint eddig. Az élén végighúztam tenyerem, mely hatásra vérem még vörösebbre festette a koponyát. – Ízleljétek meg az örök halált! – A levegőbe suhintottam. Egyszer, kétszer, háromszor és a teremben lévő összes szellem sikoltozás és átkozódás közepette a semmivé lett. A testem remegett, a szívem még hevesebben vert, ahogy a bennem lévő energia elpárolgott. Aztán elfeketedett minden, elájultam.

 

20: Óvatos lépések

Másfél hét telt el az Ezarellel való beszélgetésem óta. Soraya mester pedig a mai napon hagyta el a főhadiszállást, hogy visszatérjen kastélyába. Mondanom sem kell, ismételten összegyűlt mindenki a varázslónő tiszteletére. Crysalimok álltak a kapuban, mindegyiknél egy-egy őr. Ugyanis ezekkel a láma-birkaszerű familiárisokkal utaztak az itteniek, ha nagyobb távot kellett megtenni szárazföldön. Meglepődtem rajta, de miután Keró elmagyarázta, hogy az én világomban lévő technikát nem tudják itt hasznosítani és a lovak sem élnek meg, mivel nincs nekik megfelelő táplálék, így aztán egészen logikusnak tűnt a crysalimot felnyergelni.
– Jaj, Lorelei! Remélem még látni foglak! – ölelgetett Miriam az indulás előtt. – De milyen butaságokat is beszélek! Hiszen úgyis találkozunk még! – kacsintott vidáman, mire Christin hangosan megköszörülte torkát. Láthatóan félt, nehogy ismét elkotyogjunk valamit, mint legutóbb.
– Vigyázz magadra! – mosolyogtam gyengéden.
– Igaza van a Vöröskének – jelent meg Ezarel, aki azon nyomban átölelte a testvérét. – Anyáék nagyon örültek, hogy ismét láthattak. Meg kellene kérned Soraya-t, hogy többször engedjen haza… – Most nem volt idegen számomra, ahogy az elf viselkedett. Gyengéden és szeretetteljesen beszélt a húgához, pont ahogy ezt el is várja az ember egy testvérpárttól, akik igen ritkán találkoznak. Aranyosak voltak együtt.
– Igyekszem, bátyó – nyomott egy puszit az arcára. – Te pedig ne csinálj semmi rosszat! Lorelei rajtad tartja a szemét! – vigyorgott felkapva a táskáját, melyet Christin segített a hátára venni.
– Ó, igen?! – fordult felém a megszokott pimasz mosolyával. – Valóban? Nem tudtam…
– Igen, szóval viselkedj! – oktatta továbbra is Miriam, amin csak mosolyogni tudtam. Ha lenne testvérem biztosan egy Miriamhoz hasonló öcsit vagy húgit szeretnék. Virgonc, izgága, de csupa érzelem és értelem.
– Látom a húgod ma is jó formában van, Ezarel – jött oda hozzánk Leane. Kiengedte haját, a szokásos felszerelésében, tele mindenféle bizsuval jelent meg. Miriamra mosolygott, de mikor rám pillantott aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben, mintha valami bántaná , feszélyezné, amihez nekem is közöm van. Mostanság gyakran volt ilyen, nem értettem a miérteket, és beszélni is ritkán tudtunk. Úgy tűnt, hogy rengeteg feladata lett az elmúlt időkben. Ettől pedig csak még jobban kétségbeestem, mert rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
– Mint mindig – válaszolt vigyorogva mindenki kedvence, Ezarel. – Jó kislány… – paskolgatta meg Miriam fejét, aki persze durcásan puffogva hajolt elő tőle, hogy Leanét is egy jó szoros ölelésben részesítse.
– Örülök, hogy a mester visszavett! – csacsogott. – De sajnálom, hogy nem jössz velünk. Nem ezzel kellene foglalkoznod – rázta fejét, miközben kibontakozott az ölelésből.
– Nagyon sok minden köt ide, Miriam – néztek össze mindentudóan.
– Tudom, tudom. Főleg Nevra! – puffogott, mire mindannyian kuncogni kezdtünk a hanglejtésén. Annyira kislányos és durcás volt, mintha egyenesen féltékeny lenne a vámpírra, amiért el merte lopni Leane szívét. Egyedül csak Christin őrizte meg a hidegvérét.
– Majd lehetsz koszorúslány – válaszolt gyengéden neki a vámpírlány, amire Miriam azonnal megenyhült.
– Alig várom! – ugrált körbe minket.

Miriam mindenkitől, akit fontosnak tartott, külön köszönt el, de rendszeresen visszatért hozzánk. Leane egyedül ácsorgott mellettünk, miközben persze Ezarel rosszabbnál rosszabb poénokkal zaklatott. Na jó, nem volt ebben semmi idegesítő, örültem a társaságának, még ha továbbra is a hasonlóan pimasz és néha bunkó énjét villogtatta előttem.
– Hol van Nevra? Nem láttam még. Leane? – fordultam Leanéhoz érdeklődve, mert úgy tűnt túlzottan is elmerült a gondolataiban. Arca gondterheltté vált, és csak a sokadik kérdésre reagált.
– Küldetésen Leiftannal… Történt pár dolog a déli határnál, és…– itt aztán hirtelen abba hagyta, majd legyintett. – De semmi gond! Megoldják, csak egy felfedező út – egészítette ki magát zavartan, amire mindketten felfigyeltünk, és persze Ezarel azonnal le is csapott rá.
– Ó, szóval Miiko küldetése? Sokat elárul róla, nem gondolod, Leane? – vigyorgott önelégülten. Furcsa hangsúllyal beszélt, mintha sokkal, de sokkal többet tudna, mint kellene, és ezt ki is óhajtja használni.
– Csak egy küldetés, Ezarel. Ne légy féltékeny, mert nem te kaptad. A legutóbbi után szerencséd, hogy az Abszint gárdát megtarthatod – válaszolt élesen a vámpírlány. Ellenséges volt a hangja, mintha megfenyegette volna az elfet.
– Igazán sajnálatraméltó, hogy még nem jöttél rá, miért tettem – fordult hozzá, és egészen halkra vette a hangját, hogy csak mi halljuk. – Jobb, ha mellém állsz, és nem folytatod ezt. Többet tudok róla, mint Ti! – mutatott felém Ezarel, és szinte láttam, ahogy Leane fejében összeáll a kép, vagy valamiféle magyarázatot talál.
– Szóval erről van szó… Mégse árulsz el Minket?
– Nem, Bennetek továbbra se hiszek. És ne akarj még többet megtudni, nem fogom kiadni az információimat. – Jól hallottam? Megfenyegették egymást? Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, olyan volt, mintha egy teljesen másik helyszínen lettünk volna és nem kinn a kapunál, miközben Soraya mestert várjuk.
– Lorelei? – fordult felém Leane, nem is törődve az elffel, aki időközben már dühösen megindult valahova. Ahogy néztem, a húga után ment. Gondolom, még egyszer utoljára elköszön tőle.
– Beszélgettem vele, ennyi. Te is tudod, hogy Miriam és Christin kikotyogta… Szerintem csak blöfföl. – tértem ki a válaszadás alól. Nem akartam elárulni, hogy mit tudott meg Eza, mert akkor könnyedén összerakják, hogy a királyi család tagja vagyok. Soraya mester pedig kifejezetten megkért rá, hogy erről egy szót se szóljak jelenleg.
– Ő is csak utál, mint a többiek – dőlt a falnak ismét Leane egy fáradt sóhaj közepette.
– Valami baj van? – tettem a kezem a vállára mintegy megnyugtatásként. – Aggódom, mostanában olyan fura vagy…
– Csak sok a feladatom. Nevra küldetése miatt az egész Árnyék gárda rám maradt és Rea is ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Miiko pedig nem hajlandó kirakni. Nem látja a fától az erdőt… – ingatta a fejét lehangoltan. Talán tényleg csak fáradt volt. Egy gárda irányítása bizonyosan nagy megerőltetés, pláne ha az ember nincs hozzászokva.
– Hogyhogy nem tudtam erről? – lepődtem meg hirtelen, hiszen a főnököm ment küldetésre, és erről senki egy szót se szólt.
– Mint Ezarel mondta, ez Miiko küldetése… Én is csak akkor tudtam meg, mikor már az induláshoz készültek.
– Szóval nagyon fontos… – jegyeztem meg magamnak.
– Igen… Jaj, Lorelei, ha tudnád, mekkora káosz van itt! – Beszélt, kiadta magából azt, amit lehetett, bár így is jó pár dolgot elhallgatott. Érthető. Mindenkinek vannak titkai.
– Mit csinált Ezarel, amit említettél? – érdeklődtem lazán, bár igazából kíváncsibb voltam, mint karácsony reggel, miikor az ajándékokat nyitjuk ki.
– Van a könyvtárnak egy elszigetelt része, a tiltott könyvek. Csak Miiko engedélyével lehet beleolvasni ezekbe, ráadásul mágia védi, ha hozzájuk érnél, komoly égési sérüléseket szenvednél el – suttogta Lenae felém fordulva, hogy még véletlenül se hallja meg senki se. – Engedély nélkül olvasott bele az egyikbe. Nem tudjuk megmondani, mert persze tett arról, hogy ne hagyjon nyomokat, de csak a gárdavezetők képesek feloldani a zárat.
– Akkor lehet, hogy nem is ő volt az? – vetettem fel, bár jól tudtam, hogy ez butaság. Az elf nekem is elmondta, milyen könyveket olvasott. Igaz, arról nem beszélt, mi volt ezekben a könyvekben.
– Bevallotta – fordult el. – De nem lényeges. Gyere! Jön a mester! – ragadott karon, hogy az első sorba tolakodjunk. Nem volt ínyemre, de nem akartam szem elől téveszteni Leanét. Jó lett volna még beszélgetni vele.

Soraya mester megköszönte a vendéglátást, minden jót kívánt majd elindult a karaván. Miriam mellett lovagolt Christin, és úgy tűnt folyton beszélgetnek. Az nem baj, így legalább talán Miriam se fogja olyan rosszul érezni magát a búcsú miatt.
– Leane? – kaptam el a kezét, mikor már épp indult volna valamerre a feloszló tömeggel. Kelletlenül fordult felém.
– Nem érek rá most, Lorelei. Sajnálom – válaszolt egykedvűen.
– Akkor beszéljünk meg valami időpontot, amikor ráérsz. Annyi kérdésem lenne még, és egyébként is rád férne egy kis lazítás… – ajánlottam fel, hátha beadja a derekét.
– Jó – nem kellett sok erőfeszítés hozzá. – Vasárnap kimegyünk a tengerpartra, Nevra szombaton tér vissza, nem lesz annyi dolgom.
– Köszönöm – hálálkodtam, mire csak bólintott és ment is a maga útjára. Nem baj, ez alól legalább nem tud kibújni és egyúttal megnézhetem a tengert is. Talán még fürödhetünk is benne, egészen nyárias meleg volt Eelben, gondolom a víz se lehet olyan rossz.

19: Bizalom

A délelőttöm azzal telt, hogy Ezarel és Miriam társaságában többször is elmeséltük, mégis mi történt az éjjel. Miikó ki volt akadva, mindenkivel kiabált, mérgelődött. Érthető reakciónak tűnt a részéről, de rajta kívül senki se mutatta ki dühét. Leginkább meglepett arcokat láttam. Leiftan próbálta nyugtatni a kicunét, mondván nem lett semmi probléma, de ez nem sokat hatott. Többször is elmagyarázta Valkyonnak és az őrség vezetőjének, hogy ez megengedetlen, felháborító, és akármi is történt, őket fogja felelősségre vonni. Mindketten csak bólogattak, mintha már rég hozzászoktak volna az efféle dühkitörésekhez. Talán így is volt.
– Jó, menjetek el! Semmi hasznotok itt! – küldött el minket nagy nehezen, bár olyan lekezelően is, mintha nem lett volna nagy gond, ha az éjjel tényleg elrabolnak… De vajon a férfi tényleg engem akart? Lehet csak épp kapóra jöttem neki, mikor összefutottunk. Nem tudhatta, hogy a folyosón pont én fogok járkálni. Talán csak véletlen volt, és mivel felismert, úgy vélte én is megfelelő leszek a számára… Bár elég gorombán viselkedett, ijesztően, és végképp nem értettem a miérteket. A Vérvonal nem lehet akkora indok, hogy elraboljanak… Vagy mégis? Hihetek Sorayanak, és nagyapa tényleg az egykori királyi család sarja, nagymama pedig boszorkány? Annyi kérdés kavargott a fejemben!

A könyvtárban kötöttem ki végül, ismét. Talán ez volt az egyetlen hely Eelben, ahol egy kicsit otthonosabban érezhettem magam, és hála a rengeteg polcnak, mely mintha egy labirintust alkotott volna, el is tudtam bújni a többiek elől. Persze talán ez nem volt a legjobb ötlet, lévén ők adtak nekem szállást, étel, italt, cserébe pedig gyakorlatilag elszöktem a munka elől, de szükségem volt erre. Rengeteget segítettem Kerónak, Nevra pedig rendszeresen bízott meg gárdafeladatokkal: kutassak egy-egy nagyobb küldetés előtt, segítsek összepakolni az útra és ehhez hasonlók. Megbízást még nem kaptam, de nem is vágytam rá. Jobb volt támogatóként figyelni az eseményeket, segédkezni, mint egyedül a semmibe indulni. A főhadiszállás és a város területét nem is hagytam még el, pedig többször láttam a tengert, és szívesen megnéztem volna közelebbről is, de nem igazán tudtam, hogy kit hívhatnék. Vagy szabad-e kimenni oda, fürödni benne. Lehet, nem is olyan tenger, mint ami az én világomban van, bár erről nem találtam információkat, így feltételeztem, ez is csak sima sós víz.
– Szervusz! – jelent meg Alajea. Kíváncsian fürkészett, és most nem tűnt tolakodónak. Talán meglepte, hogy összefutott velem.
– Szia! – intettem neki, mire közelebb jött. – Mi újság? – érdeklődtem kedvesen. Ugyan nem kedveltem őt, de sosem tett ellenem semmi rosszat. Talán csak kicsit kotnyeleske volt és mindenkinek meg akart felelni, de tényleg nem tűnt rossz embernek.
– Hallottam mi történt az éjjel! – ült le mellém rémült arccal. – Minden rendben van? Én biztosan idegsokkot kaptam volna, hogyha el akarnak rabolni! – rémüldözött, és bár őszintének tűnt, azért úgy éreztem, szívesen kiszedne belőlem még pár információt, amit mondjuk nem sikerült meghallania a többiektől. Kíváncsi lennék, hogy ki az még a főhadiszálláson, aki ennyire pletykás Alajeán kívül, mert biztos nem egyedül szed össze ennyi információt, ha meg igen, akkor nem is értem, miért nem az Árnyék gárda tagja.
– Szerencsére ott volt Ezarel és Miriam, nélkülük nem tudom, mi lett volna – sóhajtottam válaszként, hátha inkább az érintetteket vadássza le információért.
– Miriam nagyon bátor! Aranyos lány – mosolygott őszintén, mire én is csak visszamosolyogtam rá. Nem sok új dolgot tudtam hozzáfűzni, én is így gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy egy sellővel beszélgetek, aki feltételezem ismeri a tengereket, szóval biztosan tud nekem mesélni róluk.
– Mondd csak, Alajea, te hogyhogy itt élsz a szárazföldön? – fordultam feléje érdeklődve. – Mármint sellő vagy, nem a tengerben lenne a helyed? Nem akarlak megbántani, csak annyi mindent nem tudok Eldaryáról – magyaráztam kíváncsiskodva. A lány arca először kicsit szomorkás lett, de aztán egy laza mosoly jelent meg rajta, csettintett egyet az ujjaival és máris beszédbe kezdett.
– Tudod, van egy varázsital, amivel lábaim lehetnek. Itt van az övemen – mutatott egy kis üvegcsére. – Itt fenn pedig jobban érzem magam. Vannak barátaim, a gárda tagja lehetek. Boldog vagyok.
– Nem hiányzik a tenger? – kérdezgettem továbbra is. – Mármint nekem nagyon hiányzik a saját világom, és rossz, hogy nem tudok hazamenni. Te pedig nyugodtan hazamehetnél. Mármint ne érts félre! – javítottam ki magam. – Egész jól érzem magam itt, de az otthon az más… Oda mindig visszavágyik az ember – fejtettem ki az álláspontomat.
– Néha van honvágyam, de talán kicsit félek is… – komolyodott el a hangja. – Tudod, egészen hasonlít az, ahogy ide kerültünk. Vagy legalábbis egyikőnk se akart ide jutni, most mégis itt élünk – mosolygott ismét vidáman. Azt hiszem az, hogy közös pontot talált az életünkben, sokkal inkább felvillanyozta, mint a pletykák. Őszintének tűnt a hangja és barátságosnak, hátsó szándék nélkül.
– Gondolom, nem szívesen mesélsz róla… – puhatolóztam gyengéden.
– Most inkább nem – rázta meg fejét. – Rossz emlékek.
– Megértem – mosolyogtam rá gyengéden.
– Igen, igen… – állt fel bólogatva, kicsit talán idegesen? Nem értettem. – Jobb, ha megyek. Meg nem is akartalak zavarni. Szia! – viharzott el, mint ahogy Ykhar szokta. Még köszönni se volt időm, már el is tűnt. Furcsa lány, mint ahogy itt mindenki.

Pár órával később az ebédlőben Ezarelbe botlottam. Úgy tűnt semmi dolga nincs, és természetesen igazam is volt.
– Szóval, kiheverted az éjszakát? – járt körbe végignézve rajtam. Zavarba ejtő volt, mintha valami árucikk lennék.
– Mit érdekel az téged? – tettem karba a kezemet duzzogva.
– Szerintem lehetnél kedvesebb is, Vöröske – mosolygott sunyin. – Mutatni szeretnék neked valamit, érdekesnek fogod találni – kacsintott.
–Miről van szó, Eza? – dobtam fel egy becenevet, mire csak hitetlenkedve pillantott rám. Ha már ő ad nekem becenevet, akkor én is szólíthatom másként.
– Majd privátban, itt sokan meghallhatják – intett, hogy kövessem. Engem meg persze a kíváncsiság hajtott, azonnal utána indultam.

Az Alkimista laborba mentünk. Már párszor jártam itt. Rengeteg üvegcse, különféle növények, égők, gyertyák szanaszéjjel és ne feledkezzünk meg a két hatalmas könyvespolcról, melyek egy egész falat beborítottak a padlótól a plafonig.
– Ide csak kevesen léphetnek be, érezd megtisztelve magad – szólalt meg, miközben ahogy minden filmben, egy könyvet levéve a polcról, az megnyílt, mint egy ajtó. Meglepődtem, bár talán nem kellett volna, Eldaryában voltam, itt úgy tűnik minden lehetséges. Legközelebb seprűn lovagló boszorkányokat fogok megpillantani az égen, vagy akár szellemeket!
– Mit találtál, ami miatt ekkora megtiszteltetés ér? – jegyeztem meg csúfosan, mire egy kimondottan sármos félmosolyt villantott felém. Egy pillanatra nem is tudtam hova tenni az érzést, amit a mosolya váltott ki belőlem, aztán még mielőtt realizálhattam volna a helyzetet, megszólalt.
– Volt egy feltevésem, gondolom még emlékszel rá. A boszorkány származásodról… – vezetett be egy világos terembe. Mindent beborított a fény, melyet mintha kristályok adtak volna, és rengeteg festmény lógott a falon. Csigalépcső vezetett fel, arra léptünk rá, miközben nagy ámulatomban meg sem bírtam szólalni. Gyönyörű volt, igazi antik stílusú szoba, ami mintha valamiféle relikviákat őrzött volna.
– Mi ez a hely? – érdeklődtem nagy szemeket meresztve, hitetlenül pillantva a férfira. Nem tudtam elképzelni, hogy pont itt talált bizonyítékot a származásomra.
– Ez itt az Abszint gárda titkos kertjébe vezető lépcsőház, melynek falán megpillanthatod a gárda egyes vezetőinek portréképeit. Azokét, akik valamiért híresek vagy hírhedtek voltak Eelben. Ez pedig… – álltunk meg hirtelen. Egy festmény felé fordított, hosszú, vörös hajú nő nézett vissza rám. A húszas éveinek közepén járt, tengerkék szeme vidáman csillogott, vékony ajkai szelíd mosolyra húzódtak. Nagyon hasonlított rám.
– Ki ez a nő? – pillantottam a gárdavezetőre, majd vissza a képre. – Mi közöm van hozzá?
– Sajnálattal hallom, hogy nem ismered fel a nagymamádat, Lorelei… – élcelődött pimaszul, miközben a kapott információt próbáltam feldolgozni. – Lucianna Charpentier, az Abszint gárda vezetője volt egy rövid ideig. Hatalmas tudással rendelkező, igen népszerű és szemrevaló boszorkány. A hercegek mindegyike versengett érte, de csak az egyikük, egy bizonyos George tudta meghódítani, aztán mikor megölték a királyt, a herceg és jegyese elmenekültek… Egyes pletykák szerint Lucianna már terhes volt… – Vészjóslóan beszélt, mint mikor egy olyan titkot tár fel valaki az ember előtt, ami örökre megváltoztathatja az életét, sőt, meg is fogja. Ezarel szemeiben némi gúnyt véltem felfedezni, de volt ott más is. Érdeklődés, kíváncsi várakozás, hogy bevalljam, tényleg így van. Rémültemben viszont megszólalni se tudtam. Mióta kiderült, hogy nagymama is tudott Eldaryáról, és nem csak nagyapa miatt, hanem mert ő maga egy boszorkány, teljesen felborult a róluk alkotott képem. Apró információkból kellett összeszednem azt, amit eltitkoltak előlem. De vajon miért?
– Csak hasonlítunk, Ezarel, semmi több – próbáltam valahogy menteni magam, mert nem akartam szembesülni az igazsággal. Az elf már biztosan rájött mindenre. A Vérvonal, nagymama és az Abszint gárda, a herceg, akihez hozzáment…
– Ugyan már! Itt senki se tudja, csak te meg én – ezt olyan bizalmasan mondta, hogy hirtelen olyan érzésem támadt, amitől meg tudtam volna bízni benne.
– Én… – akadtam el rémülten. – Annyira nehéz ez az egész. Sosem tudtam erről, aztán idekerültem! Mindenki meg akar győzni, hogy benne bízzak. Kiderítitek itt a titkaimat, amikről nem is tudtam! – fakadtam ki dühösen, talán inkább hisztisen. Az idegeim az elmúlt napok nyomása alatt nem igen tudták sokáig tartani magukat.
– Na, de hercegnő vagy! Ez minden lány álma, vagy nem? – Nem vette komolyan a szavaimat, még mindig tartotta azt a komisz énjét, amitől néha a falra tudtam volna mászni, néha pedig szabályosan élveztem, hogy ugrat és nevethetek a butaságain, amikkel magára akarja vonni a figyelmemet. Mert volt ilyen is jó pár, még ha teljesen komoly tréfaként is próbálta előadni őket.
– Nem! Soha! – kiabáltam teljes erőmből. – Nem akarok boszorkány lenni! Hercegnő pedig végképp! Utálom ezt! Egy ember vagyok! Nincs varázserőm se! Szerinted ilyen egy trónörökös vagy egy boszorkány? Normális szeretnék lenni! Hazamenni és elfelejteni azt is, hogy Eldarya létezik! – fakadtam ki még mindig kiabálva vele. Persze mindvégig higgadt maradt, elkomorodva figyelte, ahogy a mellkasát bökdösöm minden egyes mondatom elején, és rám se szólt, hogy hagyjam abba. Birkatürelme volt, én pedig minden haragomat, fájdalmamat a vele való kiabálásban éltem ki.
– Befejezted? – nézett rám megvetően, mikor végre megálltam egy percre.
– Hagyj békén! – erőlködtem, de már nem volt akkora lendületem, mint előtte.
– Akkor jól figyelj, Vöröske! – szögezett a falhoz hirtelen. Kezét a fejem mellett támasztotta meg, és egészen hozzá préselt a falhoz. A meglepetéstől még menekülni se tudtam. Nagyon fura, és nagyon új volt számomra ez a helyzet, de csak mert sosem képzeltem volna ilyen Ezarelről.
– Ezarel… – suttogtam elfordítva a fejem, mire megfogta az állam és maga felé fordított. Gyakorlatilag pár centi választotta el az arcunkat, éreztem, ahogy kifújja a levegőt, és mikor a szemébe néztem, azokba a menta zöld, pimasz szemekbe, elvesztem. Már tapasztaltam a napokban, de csak most éreztem azt, amit lehet nem kellett volna. Kötődtem az elfhez, és nem azért mert a barátomként tekinttetem rá, hanem mert vonzódtam hozzá…
– Látom, hogy az elmúlt másfél hónapban milyen jól beilleszkedtél. Nagyon ügyesen elsajátítottad a nyelvünket, a szokásaink egy részét. Lehet, hogy nem ezt választottad, mégis ezt kaptad. A húgom se választhatott, mikor megjelent rajta a jel. Nem tehetsz arról se, hogy a nagypapád herceg, ahogy a múltat se tudod már megváltoztatni. Próbáld elfogadni ezt, különben belebolondulsz. – Itt megrázta fejét, egy pillanatra elengedett a pillantása, de aztán ismét rabul ejtett, ahogy a szemeim kezdte fürkészni. Nem hittem el, hogy ilyen könnyedén képes így beszélni velem, miközben egymás magánszféráját sértjük meg, nem is beszélve a zavaromról, amit a helyzet miatt éreztem.
– De én… én… félek, Ezarel… nagyon – hajtottam volna le fejemet, ha nem fogja továbbra is az állam. Így aztán a gombóc a torkomban egyre jobban szorított, mígnem eleredtek a könnyeim, és nem tudtam megálljt parancsolni nekik.
– Bármi is lesz Eelben, bárki is legyél, nem szabad félned – suttogta kedvesen. Furcsán hangzott tőle, de megtiszteltetésnek éreztem, hogy így beszél velem. Nagyon jólesett. – Nem hiszek a Vérvonal erejében, tudom, hogy ha összegyűltök, háború lesz, de csak ti vagytok képesek megmenteni a Kristályt – döntötte a homlokát az enyémhez, amitől még levegőt is elfelejtettem venni. Az agyam lassan dolgozta fel az információkat, de a szívem egyre hevesebben dobogott.
– Ezarel… – suttogtam meglepetten.
– Utána olvastam a tiltott könyvekben, amikhez csak Miikó engedélyével lehet hozzáférni… Lorelei hercegnő… – Most nem tudtam kiakadni, nem akadt hozzá erőm, és a hanglejtése is annyira más volt, mint eddig, annyira tiszteletet sugárzó…
– Nem értelek… – szóltam közbe akadozva. Közben már sírni se sírtam, a férfi szavai elapasztották könnyeimet.
– Kérlek, fogadd el felajánlott bizalmamat! – suttogta. – Nem a Vérvonalnak, nem a királyi családnak… Hanem csak neked! – Ha eddig nem voltam sokkos helyzetben, akkor most abba kerültem. Ezarel elpirult, én még jobban. Ez az egész akár egy szerelmi vallomásként is felérhetett volna, még a helyzet is adott volt, mégis úgy éreztem, ez nem erről szólt. Ezarel olvasott valamit azokban a könyvekben, ami megváltoztatta a véleményét.
– Köszönöm! – suttogtam döbbenten. – Még senki se volt ennyire őszinte velem itt – mosolyodtam el végül, hátha megálljt tudok parancsolni feltörő könnyeimnek.
– Valahol el kell kezdeni – lépett el tőlem, de nem sokáig élvezhette a szabadságot, mert azonnal a karjaiba vetettem magamat. Hangosan zokogva, most a könnyeimbe fojtva azt a sok feszültséget, ami felgyülemlett bennem.
– Nem lesz semmi baj, nyugalom. – Már ő is zavarban volt, éreztem a mozdulatain. Talán meglepte, hogy az előző merevségem után most önként vetettem magam a karjaiba. Támaszra volt szükségem, Ezarel pedig felajánlotta ezt. Bármiféle vonzódást is éreztem iránta, sokkal jobban meghatott a viselkedése és a szavai. Ő nem is olyan bunkó, mint amilyennek mutatja magát. Sőt, talán egész kedves. Így hát némán álltunk egy ideig, míg meg nem nyugodtam, hogy beszélgessünk a nagymamámról, és azokról az információkról, amiket kiderített róla. A nagyi valóban sikeres boszorkány volt, a jégboszorkányok utolsó tagja, de annak idején nem ő örökölte a Vérvonalat, ami azt jelentheti, hogy valahol vannak rokonaim Eldaryában, akik segíthetnek, ha egyszer előbukkan a varázserőm, mert Ezarel szerint ez előbb-utóbb bekövetkezik. Reménykedtem, hogy minél később. Még nem készültem fel ekkora újdonságokra.

18: Váratlan meglepetések

Pár nap telt el a bál óta, szinte minden visszaállt a régi, előtte lévő rendbe. Soraya mester a főhadiszálláson tartózkodott, így aztán nagyon ritkán láttam a többieket. Keró és Ykhar is elfoglalt volt, Leanét pedig csak az edzések alkalmával tudtam összeszedni, de akkor is elég keveset beszéltünk. A pletykákból eljutott hozzám is, hogy Nevra eljegyezte Leanet. Az egész főhadiszállás meglepődött, és persze mindenki róluk beszélt. Leane megszelídítette Nevrát, amit a lány is megerősített legutóbb. Hihetetlen volt, de legalább valami pozitív, azt hiszem.
Egyébként egyedül voltam, és a tanuláson, gyakorláson kívül semmi feladatot nem adtak.
Ma is az edzőtéren ragadtam. Már pár napja szemezgettem az íjjal, Achel segítségével próbáltam elsajátítani az alapokat, de rendszerint nagyon nehezen sikerül kihúzni az ideget, vagy ha minden megvolt, akkor rosszul céloztam.
– Ez veszett ügy – sóhajtottam leülve Achel mellé. A fiú szőke haja aranylott a napfényben, szemei vidáman mosolyogtak, lágy vonású arcán nyugalom pihent. Irigyeltem érte. Mióta Eldaryában volt, az életem fenekestül felfordult. Nem tudtam, kinek higgyek, kivel osszam meg az elképzeléseimet, érzéseimet. Mindenkiben „ellenséget” láttam.
– Csak gyakorlás kérdése – válaszolt a vámpírfiú.
– Tudom, csak áh… – tornáztattam a kezemet, mert nagyon beálltak ugyanattól a pozíciótól az izmaim.
– Pihenj kicsit! Tökéletes idő van hozzá – terült el a fűben ellazulva.
– Azt teszem, de szeretném hasznosan is tölteni az időmet – fordultam feléje. – Kérdezhetek valamit? – érdeklődtem hirtelen ötlettől vezérelve.
– Hm? – pillantott fel rám hunyorogva a napfénytől.
– Mesélted, hogy Vérvonal, még régen. Tudsz a kérdéseimre válaszolni? – reménykedtem, hogy Achel rendes srác, bízhatok benne. Más választásom nem igen volt.
– Keveset tudok, Lorelei. Nem én vagyok az örökös, de megpróbálhatok válaszolni, ha szeretnéd – fordult az oldalára, hogy tudjon rám figyelni.
– Köszönöm – hálálkodtam. – Szóval miért nincs jóban Eel gárdája és a Vérvonal? – vágtam is bele, persze előtte jól körbenézve, hogy van-e valaki hallótávolságon belül. Szerencsére eléggé kihalt volt ma itt minden.
– Mert Volf, a Szikrázó gárda egykori vezére megölte a királyt, majd a legidősebb fiát is, és mindezt a második gyerekre fogta. Belharcot rendezett, mindenki mindenki ellen volt, ezért menekült el mindkét herceg. A Vérvonal pedig nem óhajtott átállni az „igazság”, azaz Volf oldalára.
– Hogyan? – megmerevedtem és nem értettem, hogy mi van. Achel szavai alapján a dédapámat meggyilkolták, majd nagyapa testvérét is… De erről még nem is hallottam!
– Még senki nem mesélte? – megráztam a fejem. – Ez akkor gáz. Szóval a lényeg annyi, hogy a királynak három fia volt eredetileg, abból kettő maradhatott életben, tehát az ő leszármazottaik között van a trónörökös is, aki Eel gárdája és persze Miikó szerint is, mint minden Szikrázó gárdás vezér elképzelése alapján, egy napon át akarja majd venni a hatalmat egész Eldaryában, ahhoz pedig a Kristály erejére van szüksége. Ezért utálja a Vérvonalat, mert ti az örököst keresitek.
Pár percig csak bámultam rá, furcsa volt ezt hallgatni. Mintha ismét egy féligazság lett volna, ahogy a Vérvonal látja a múltat. Elgondolkodtató. Nem tudtam teljes mértékben elhinni azt, amit mondott, mégis úgy véltem, van benne némi igazság.
– És a családod? A Woodingok elárulták a királyt, akire felesküdtek… Úgy tudom, hogy a családotokban ki kellett volna halnia a Vérvonal-örökségnek – kérdeztem rá egy másik kényes témára, ami nem hagyott nyugton. Logikai buktatót vagy hazugságot feltételeztem ez mögött is.
– Sosem hagytuk cserben a királyt, Lorelei. Ez lehet az egyetlen válasz, mást én se tudok – ingatta fejét, majd hátára fordult és folytatta a napozást. – Kérdezd meg a nővéremet, ő sokkal jobban tudja – egészítette még ki majd lehunyta szemét ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. Nem baj, legalább újabb lehetőségeket véltem felfedezni a kérdések kapcsán.

Lehorzsoltam az arcomat az nyílvessző tollával, fájt a vállam és a kezem, de nem adtam fel. Ebéd után Valkyon is az edzőtéren gyakorolt Cyrillel, Achel pedig az ügyességi pályákon szlalomozott. Mindenki a maga dolgával törődött.
– Nézzük meg Loreleit, míg pihenünk! – hallottam meg Valkyon edzőtársához intézett szavait. Zavarba jöttem, megijedtem, és el is bénáztam a célzást. A vessző beleállt a legközelebbi fába. Nem baj, legalább senkit sem találtam el vele. Szerencsére.
– Magabiztosabban. Amíg nem biztos az állásod, a célzás se fog sikerülni – jöttek oda mindketten.
– Oh, köszi – válaszoltam Valkyonnak megilletődve. Ritkán találkoztam vele, és annál is kevesebbet beszélgettünk.
– Lélegezz mélyeket, összpontosítani kell – egészítette ki Cyrill.
– Most próbálom ezt másodjára… – válaszoltam nekik letéve a felszerelést. Piros volt a kezem, fájtak az ujjaim és a vállam, de leginkább az alkarom, mert egy rossz próbálkozás után az ideg elcsapta az íjat tartó kezemet. Elég gyorsan belilult, sajnos.
– Sok gyakorlás kell hozzá – bólogatott Cyrill.
– Megmutatom – vállalkozott Valkyon, és kézhez vette az én felszerelésemet. Beállt féloldalasan, felhúzta az íjat, erőfeszítés nélkül. Lelassult a légzése, szinte megmerevedett az arca. Mérget mertem volna venni rá, hogyha most száz elefánt ront neki, akkor se mozdul a helyéről… Végül célzott és lőtt. Pont a közepébe, én pedig csak tátott szájjal figyeltem. Talán még Cyrill is elbambult kicsit.
– Ajánlom, hogy szerezz be egy bőrkesztyűt, mert így bőrkeményedés lesz a kezeden a sok íjhasználattól, de persze csak akkor, ha komolyan gondolod – magyarázott továbbra is. Valkyon nagyon otthon volt ebben a témában, és úgy tűnt tanácsot is szeret adni. Örültem neki. Normális, rendes férfinak tűnt, és eddig egyedül vele nem volt semmiféle problémám, mióta ide jöttem.
– Nagyon köszönöm! Úgy lesz, mindenféleképpen! – hálálkodtam zavartan.
– Helyes – bólintott halvány mosollyal. – Gyere, Cyrill, vége a pihenőnek!
– De még csak most ültem le… – panaszkodott a fiú.
– Nem kapsz vacsorára öntetet a palacsintádra, ismét. Elintézem, ne aggódj! – vigyorgott rá Valkyon. Fura fegyelmezési módszer volt, de hatásos, mert Cyrill azonnal felugrott és gárdavezetője után iramodott.
Elképesztő.
A nap hátralévő részében Valkyon utasításait igyekeztem követni, így aztán javarészt lekötött a fizikai mozgás. Az egész napom arra ment el, hogy az edzőtéren próbálkoztam, néha beszélgettem azokkal, akik odatévedtek. Egész nyugis volt minden, és így nem azon gondolkoztam, mégis mihez kezdjek a tudással, amit eddig összeszedtem. Kételkedtem mindenkiben és féltem, hogy Miikó, ha kiderül, ismét tömlöcbe vet örökre, és így sosem gyógyul meg a Kristály, én pedig nem kerülök haza. Nagypapa és nagymama biztosan aggódnak, még ha tudják, hogy Eldaryában vagyok, akkor is.

Már este volt, mikor a kezemben lévő fájdalom miatt rájöttem, hogy nem tudok aludni. Reméltem, hogy megtalálom Ewelynt, aki tud majd valami krémet adni a zúzódásra, de a szobájában nem volt, így hát reménykedtem, majd az orvosiban.
A folyosók kékes fényben világítottak az éjszakai lámpáknak köszönhetően. Minden nagyon csendes volt, mindenki aludt már. Nyugodtan lépdeltem, mikor hirtelen egy alak lépett elém. A vörös szemeket azonnal felismertem, majd a gyér fényben az egész férfit. Ismét páncélban volt, mint legutóbb.
– Üdv újra, szépségem! Légy csendben és semmi baj nem lesz – suttogta hízelgően, de ettől csak még jobban megijedtem. Hangját eltorzította a maszk, amitől még rosszabbul éreztem magam.
– Te löktél be a gombakörbe! – válaszoltam hangosan, nem érdekelve, hogy ki hallja meg. Talán sokkal jobb is lenne, ha valaki észrevenne minket.
– Ha nem én, akkor lett volna más – suttogta továbbra is.
– Mit akarsz tőlem? Ki vagy te? – kérdeztem mérgesen, kicsit talán felemelt hanggal, mire csak még jobban megszorította a karomat. Pont azt, amelyik véraláfutásos volt. – Ez fáj! Áu! – szisszentem fel.
– Csendesebben! – szólt rám egyhangúan, és elindult a folyosó vége felé magával rángatva engem is.
– Engedj el! – szóltam rá erélyesebben, de nem hatott semmit se. – Segítség! – kiabáltam el magam, miután nem is reagált a szavaimra. A kiabálásra azonnal felém fordult, egy szempillantás alatt a falhoz nyomott, a kezét számra téve beszélt hozzám.
– Ha nem maradsz csendben, kénytelen leszek más technikát választani… – fenyegetett.
Bólogatva jeleztem felé, hogy oké, értettem. Nagyon megijedtem, a vörös szemek semmi jót nem ígértek.
Egészen a sokajtós teremig jutottunk, mikor végre történt valami.
– Hagyod békén Lorelei-t! – hallottam meg azt a jól ismert nagyképű, sznob hangot, ami a kékhajú elfhez volt köthető. Legalább végre valaki meghallott.
– Nem számítottam akadályra. – rántott magához, hogy élő pajzsnak használjon. – Sajnálom, de ő az enyém. Keress magadnak mást!
– Ezarel! Kérlek… – néztem rá könyörögve. Láthatóan az elf is megrökönyödött, de jobban ura volt a helyzetnek, mint én. Tejesen pánikba estem, mert már megint olyan történik velem, amit nem tudok uralni. Felettébb bosszantó.
– Engedd el! – erősködött Ezarel, de a maszkost ez nem érdekelte.
– Kérlek… – könyörögtem elpityeredve.
– Ugyan már, azt hiszitek, hogy azért mert kéred, majd úgy is teszek, ahogy te kívánod. Nem parancsolsz nekem…– fölényeskedett még jobban magához szorítva, amitől egyre kényelmetlenebbül és elkeseredve éreztem magamat.
– Ez a lány nem kell neked. Egyszerű ember, semmi haszna nincs – „érvelt” Ezarel lenézően, amit nem tudtam megérteni, ez a helyzet igenis komoly volt. Közben pár lépést közeledett felénk, de a maszkos azonnal hátrált válaszként. Nagyon rossz taktikát választott a megmentésemre.
– Nem is tudod, mennyi haszna lesz! – nagyot nyeltem. Miért kell mindig olyan helyzetekbe sodródnom, amibe nem kellene. Nyugalmat akarok! Erre a gondolatra csak még jobban eleredtek a könnyeim, nem tudtam türtőztetni magam.
– Ezarel… – motyogtam kérlelően, de szinte csak magamnak.
– Semmi baj, Lorelei – válaszolt végre hozzám is. Megnyugtató, magabiztos volt a hangja. Még sosem hallottam ilyennek…
– Ha nem hagyod abba a bőgést, akkor teszek róla én. Megértetted?! – mordult rám fogva tartóm. – Te meg engedj el! – intézte szavai az elf felé. Már láthatóan ideges volt a kialakult helyzet miatt.
– Egyezzünk ki…
– Nem egyezkedem! – vágott szavába.
– Hát jó… – vont vállat Ezarel, amit nem is értettem. Mintha hirtelen feladta volna. Miért?
Ekkor aztán váratlan meglepetés ért mindkettőnket, a maszkos hirtelen megtántorodott egy ütéstől, amit a tarkójára mért valaki. Engem azonnal elengedett, mire előre estem. Ezarel egyből ott termett, hogy megnézze, minden rendben van-e.
– Te átkozott! – morgolódott a maszkos, mikor ő maga is feltápászkodott a földről. A megmentőm vigyorogva állt egy serpenyővel a kezében, miközben lelkesen integetett.
– Kérsz még egyet? Nagyon jól bánok vele – csacsogott vidáman, mintha csak játszanánk.
– Ne gyerekeskedj, húgi! – szólt rá Ezarel.
A maszkos időközben kiutat keresve elindult valamerre. Ezarel sem volt rest, utána eredt, így Miriammal együtt maradtam. A földön ülve néztem rá meg a serpenyőre. Most nem volt nála az Elior sem, egészen másként hatott így.
– Jól vagy? – guggolt mellém aggódva. – Annyira féltem, hogy nem lesz elég nagy az ütés – vallotta be csillogó szemekkel. – De ha láttad volna. Lendítettem egyet, és durr! – csacsogott, de azért éreztem az aggodalmat a szavai mögött.
– Remélem Ezarel elkapja – jegyeztem meg szipogva. Már nem igen sírtam, a hirtelen ért fordulat kibillentett a melankólia ezen részéből.
– A bátyám a legjobb – bólogatott kedvesen. – Mi van a kezeddel? Ezt is ő tette? – megráztam a fejem a véraláfutásokra nézve.
– Délelőtt kinn edzettem, íjjal, és még nagyon kezdő vagyok… – magyarázkodtam suttogva. – Köszönöm, Miriam! Nem is tudom mi lett volna nélküled! Nem értem mi történik itt! Én csak egy kis nyugalmat akarok… Olyan sokat kérek? – törtem ki ismét zokogásban. Miriam azonnal átölelt, hogy menedéket nyújtson. Most először éreztem bizonytalannak magamat. Képtelen leszek ezt az egészet egyedül végigcsinálni.
Ezarel jó háromnegyedóra múlva tért vissza, már éjfél is elmúlt, de a maszkost nem sikerült elcsípnie. Viszont azt elmesélte, hogy Miikónak jelenteni kell az esetet, így másnap sajnos hosszú napom lesz. Soraya mester itt léte miatt kockázatos eltusolni a tényt, hogy valaki beszökött a főhadiszállás területére. Épp ezért hatalmas szerencsém volt, hogy Ezarel és Miriam meghallottak, mikor sikerült kiabálnom. Kinn sétáltak az udvaron, hogy megbeszéljék a köztük lévő feszültséget, amikor meghallottak. Ezarel magára vállalta az elterelést, miközben Miriam a konyhából szerzett egy serpenyőt és a maszkos mögé lopódzott, hogy leüsse vele… Elképesztő.

17: A bál (második rész)

Egy kis easter egg: a fejezetképen el van rejtve valami 😉 – Engel

Leane szemszöge:

Láttam előre, hogy Lorelei elájul, mégis megijedtem, mikor összeesett Ashton előtt. Ezarel azonnal ugrott, ezzel pedig sikerült Nevrának szabad utat adni. Unokabátyám egy jobb egyenessel lett gazdagabb. Dühös volt, mert engem sértegettek. Ashton régóta nem járt Eel-ben, évek óta nem láttam, viszont ismertem eléggé ahhoz, hogy tudjam, ha eltűröm a sértéseit, akkor egy idő után abbahagyja. Persze most még elemében volt, sajnos. Nagybátyám meg szokás szerint nem szólt közbe. Jól ismertem, valamit épp tervezett, vagy csak nem érdekelte, hogy a fia miként járatja le a Woodingokat.
– Nagynak érzed magad, mi?! – fordult Nevra felé Ashton, de szerencsére nem ütött vissza.
– Mi történt itt? – Lépett közbe Miiko, Ashtonra pillantott, majd Nevrára. Azonnal leesett neki, hogy mi történt, bár az ájult Lorelei még jobban meglepte.
– Lorelei?! – jelent meg szinte azonnal Ewelin Keró társaságában.
– Egyszer csak összeesett, nincs eszméletnél, de szerintem semmi komolyv – válaszolt Ezarel nyugodtan. – Beviszem az orvosiba.
– Menjek én is?
– Nem szükséges – kapta fel a lányt, és ezzel azt hiszem mindenki meg is nyugodott, mert a figyelem Nevrára és Ashtonra irányult.
– Hagyd békén a barátnőmet! Nem érdemelte ki ezt a viselkedést! – erősködött Nevra. Kézen fogtam és kicsit elhúztam, hátha le tudom nyugtatni.
– Ugyan már, ezt te sem gondoltad komolyan.
– Wooding úr, megértem, hogy önök is szeretnék élvezni a bál szépségeit, de a fia viselkedése megbontja a rendet… – jegyezte meg Miiko fintorogva. Senki se akarta Soraya mester figyelmét is felhívni az incidensre, bár azért mindnyájan tisztában voltunk azzal, hogy a mester mindenről tud. Az ő figyelmét csak nagyon kevés dolog kerüli el.
– Ugyan már, egy napon én leszek itt a mindenség ura… – fordult körbe Ashton széttárt karokkal. Most kivételesen nagyképű volt, hivalkodó. Ennél sokkal visszafogottabban viselkedett az esetek többségében, nem értettem, mi történt.
– Ashton! – dörrent rá az apja. – Már megint csak feleslegesen szítod a feszültséget. Visszamegyünk a szállásunkra. – Bólintott David. – Előtte viszont beszélnék veled, Leane.
– Kikísérlek titeket – adtam meg magamat, majd Nevrához fordultam. – Mindjárt visszajövök, nézd meg, mi van Lorelei-el, kérlek.
– De…
– Csitt! – szóltam rá gyengéden. – Nincs semmi baj, ne húzd fel magad! – nyomtam egy puszit Nevra arcára, majd a drága rokonok társaságában elhagytam a kertet.
Őszintén nem számítottam erre a viselkedésre, pláne miután Soraya mester úgy döntött visszavesz a növendékei közé, még ha a gárdákban is maradok. Megtiszteltetésnek éreztem, de ezzel egy olyan terhet raktak a vállamra, amivel nem tudom, miként fogok megküzdeni. Vérvonal, Soraya mester, a gárdák és nagybátyám zsarolása… Ez így rengeteg.
– Anyukád igazán jól érzi magát. – Hirtelen megfagyott az ereimben a vér, mindig így kezdődik…
– Nem tettem semmi rosszat – válaszoltam automatikusan.
– Nyugalom, tényleg jól van, kivételesen. – Megnyugodtam, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le rólam. – Lorelei valóban hasonlít a jégboszorkányokra. Milyen ritka! – David a duzzogó fiára pillantott, aki mintha a dicsérettől csak még jobban felhúzta volna magát valamin. Biztos piszkálta a csőrét a sikerem.
– Ráadásul a Vérvonal tagja, ahogy azt a fiad megmondta – egészítettem ki.
– Igen, jó volt a feltételezésed, Ashton. Valóban a Földre menekültek, elképesztő. Bár ez így meg fogja nehezíteni a dolgunkat – ingatta a fejét megveregetve fia vállát.
– Nincs varázsereje, elvesztette vagy még nem jelent meg nála… Bár elég idős már hozzá, a legtöbb boszorkány tizenkét éves korában kezd varázsolni. – Nem értettem, hogy miért mondom ezeket, de nem akartam néma csendben lenni a Nagykapuig.
– A Földön eltöltött idő feltehetőleg elnyomta benne, és még nincs elég ideje Eldaryában. Pár hét és jelentkezni fognak rajta a jelek… Ki kell hoznod a gárdák karmaiból, az anyád érdekében. – Megálltam, földbegyökerezett lábakkal néztem előre, mint aki megkövült.
– Túl sokat kérsz, figyelnek rá – próbáltam menteni magamat.
– Hát akkor erőltesd meg a kis buksidat, Leane. Biztosan nem akarod, hogy anyukádnak baja essen! – vigyorgott Ashton nagyképűen. Máris értettem, Nevra miért vágta állon, aminek nyoma egy lilás foltban nyilvánult meg.
– Ashton! – szólt a fiára David, ami reményeket ébresztett bennem, de persze tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg a „küldetést”. – Egy hónapot kapsz, Leane! Viszlát! – köszönt el ott hagyva a gondolataimmal, teljesen kétségbeesve, hogy miként tartom meg a gárdabeli helyemet, hűségemet a Vérvonalhoz és Soraya mesternek tett ígéreteimet.

Fél órával később mentem csak vissza, a vendégek jókedvűek voltak, bár néhányan még a verekedésről sutyorogtak. Ewelintől és Ykhartól gyorsan megtudtam, hogy Loreleinek leesett a vércukra, mert nem evett eleget. Ezarel ott van vele, és ha majd jobban érzi magát, akkor visszajönnek.
– Drága, végre! – jelent meg Nevra mosolyogva, bár aggodalom csillogott a szemében.
– Itt vagyok, nyugalom – karoltam belé egy mosolyt erőltetve az arcomra.
– Táncoljunk? – Csak bólintottam, már ideje volt egy kicsit elengednem magam, és nagybátyámék látogatása után rám fért.
Nevra kitűnő táncos, olyan mintha egy álomban lennék vele. Ő szeret, igazán. Annak idején, mikor apám meghalt, és a Woodingokra kellett támaszkodnia anyámnak, nagyon sokszor éreztem úgy, hogy engem senki se szeret. Anya mindent megtett értünk, de így is sok adósságot halmozott fel, most pedig David markában vagyunk. Achel keveset tud erről, rendszerint az én felelősségem minden, mert én vagyok a Vérvonal tagja. Emlékszem, David kikelt magából, mikor apám bevitt hozzá a jellel. Hat éves voltam, a szemfogaim épphogy előbújtak, éjjelente pedig olyan rémálmaim voltak, amiket senki se tudott megfejteni. Majd megjelent a homlokomon a rúna, ami egyértelműen jelezte, hogy a Vérvonal továbböröklődött. David először lefagyott, majd hatalmas lármát csapott, nagyon megijedtem. Apámnak esett, hogy ez biztos valami vicc, egy félvér nem örökölheti meg ezt a tudást, mert ez a tisztavérű Woodingok tulajdona. Apám lábába kapaszkodtam, miközben nagybátyám őrjöngött a dühtől, majd tíz évre rá ugyanabban a szobában néztem vele farkasszemet, miközben Soraya mester védelmében bíztam.
Tizenhat voltam, és többet foglalkoztam mágiával és bájitalokkal, mint a legtöbb vámpír. Nagyon nem ízlett a vér sem, amit innom kellett. Az egyik éjjel viszont látomásom volt Soraya mesterről, majd két héttel később megjelent a Wooding-rezidencia kapujában a kíséretével.
Sokáig tárgyalt a nagybátyámmal, késő éjjel hívatott be engem is. Vörös volt az arca, dühöngött, mint egy megvadult állat. A mester tökéletes ellentéte volt, a nyugalom mintapéldája.
– Elviszem Leanét, senki se fogja megtudni, hogy a te szavaiddal élve egy fattyú örökölte a Vérvonalat tőletek. Soha többet nem kell látnod a lányt, ha el tudod ezt fogadni. – Olyan ajánlat volt ez, amire egy normális ember se mondott volna igent, kivétel persze a nagybátyám. Neki nem csak az erő, hanem az egzisztencia is sokat számított, én pedig egy kellemetlen hiba voltam a tervben.
– Az erődet már elvesztetted, nem is tagadhatod. – Csak később értettem meg mindezt, a nagybátyám kiborulását, Soraya mester szavait…
Négy évre rá tértem haza, anyám kérésére, mert nagybátyám rájött, hogy miként használhatja fel a félvérűségemet a gárdákban. Átkozni fogom azt a napot, amíg csak élek…

Nevra közeledése kizökkentett a gondolataimból. Apró csókot lehelt az ajkaimra, amit gyengéden viszonoztam. Most nem a múltban vagyok, már felnőttem, saját döntéseim vannak, önálló akaratom. Nem szabadna hagynom, hogy David irányítson, de anya… Anyának kell a segítség.
– Felejtsd el őket! – suttogta hozzám simulva, romantikázva, mint mindig, ha egy kis figyelemre vágyott.
– Tudod, hogy nem lehet. – Ingattam fejemet. Nevra mindenről tudott, de a Vérvonal még számára is titok maradt. Soraya mester tanácsára megvédtek a rivaldafénytől, apám halála után még a Wooding nevet is elhagytuk öcsémmel, így aztán csak hírből és pletykákból tudta bárki is, hogy honnan származom, de a legfontosabb a Vérvonal volt. Senki az égvilágon nem ismerte a titkot, mindenki azt hiszi a mai napig, hogy Ashton az igazi örökös és nem én. Ha ez kiderülne, rám szállna az egész Wooding örökség, egy félvérre. Talán jobb is így, sosem vágytam rá.
– Engedd el magad, kedves – vezetett le a tánctérről a büfé felé. Ewelin és Keró mosolyogva társalgott, láthatóan közel kerültek egymáshoz. Nagyon aranyosnak találtam őket. Mindig is csodáltam, hogy Keró nem közeledik a nővérkéhez, vagy azt kicsit bénán teszi. Mégis, annyira cukik voltak most. Talán végre alakul köztük valami.
– Ewelin, mondtam már, hogy milyen csinos vagy ma is? – bókolt Nevra vidáman.
– Szerintem már párszor – kuncogott Ewelin, és én még mindig nem tudtam féltékeny lenni, bár láthatóan Nevra néha engem próbált bosszantani, de sosem sikerült neki, ahhoz én túl magabiztos voltam. Feltétel nélkül elhittem, hogy csakis belém szerelmes és én kellek neki, és az talán sokkal jobban esett neki, mint bármiféle féltékenykedés.
– Remélem Keró is ismételgeti neked – jegyeztem meg őszintén, mire az említett srác azonnal elpirult, ahogy Ewelin is. Kedves kis páros.
– Igen, már említette – Keró láthatóan még nagyobb zavarba jött.
– Őőő, elmegyek innivalóért. Kértek ti is valamit? – nézett ránk zavarában, ami miatt nem sikerült abbahagyni a mosolygást.
– Egy koktél jólesne, köszönöm, Keró.
– Megyek én is! Leane? Valamit? – nézett rám nagylelkűen Nevra.
– Amit csak akarsz, de ne hagyd, hogy a csinos lányok elcsábítsanak – válaszoltam neki derűsen, mire még szélesebb pimasz vigyor jelent meg az arcán.
– Csak a tied vagyok, drága – udvarolt ismételten. – Na, gyere haver, szerezzünk italt a hölgyeknek! – vitte magával Kerót, mire mi kettesben maradtunk Ewelinnel.
– Keró nagyon rendes – szólalt meg Ewelin, mikor hallótávolságon kívülre kerültek.
– És a maga módján helyes is – bólintottam diplomatikusan.
– Okos, figyelmes – sorolta tovább, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Láthatóan vonzódott a fiú iránt, de ő se tudta bevallani ezt magának vagy csak még most barátkozott a gondolattal.
– Tetszik neked? – kérdeztem rá merészen, hátha ösztönből rávágja az igazat.
– Talán… nem tudom. Néha olyan bizonytalan, és nem is biztos, hogy tetszem neki…
– Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, és egyébként is. Ott vagy te, aki ezeket könnyedén ellensúlyozza. – Fejtettem ki a véleményemet. – Határozottan összeilletek. Erős, magabiztos nő vagy, aki még nagyon csinos is.
– Ne mondj ilyeneket! – szégyenlősködött. – Nem tudom, hogy van-e időm egy kapcsolatra.
– Arra mindig van idő – ingattam a fejemet. – Csak nézz meg engem és Nevrát.
– Ti tökéletesek vagytok – válaszolt meglepetten. – Megszelídítetted, és az Árnyék gárdát is mintha nem csak ő vezetné, hanem te is. Annyira egy hullámhosszon vagytok. Irigylésre méltó. – Elgondolkodva hallgattam a szavait. Talán kicsit igaza volt, túl idillinek tűnt a kapcsolatom vele, de hiszen ez is volt a feladatom… A bácsikám ezt akarta, hogy jöjjek össze valamelyik gárdavezetővel és ez által szilárdítsam meg a helyemet. Az elején ez hajtott, aztán megismertem Nevrát. Kellettem neki, mert én, én voltam és nem a Vérvonal tagja. Nem a bennem rejlő mágiát látta, ahogy Soraya mester és a bácsikám. Leanét látta, ahogy én is benne Nevrát, nem az Árnyék gárda vezérét.
– Hiszen ti is így vagytok Ezarel-lel, nem? – hoztam fel a témát, hátha ezzel elhessentem a negatív gondolataimat. – Nagyon jó csapatot alkottok, te vagy a jobb keze – világítottam rá.
– Ez így van, de mi nem vagyunk és nem is leszünk egy pár – kuncogott fel. Valóban, elég abszurdnak tűnt ezt a lehetőség. – Szakmailag mindketten elismerjük egymást, ahogy te és Nevra, de ti nem csak a gárdában egészítitek ki egymást, hanem a való életben is. Csak rátok kell nézni, és te sem kételkedsz ebben, tudom. – Olyan volt, mintha most engem próbált volna nyugtatni, pedig tényleg semmi kétségem nem volt afelől, hogy én és Nevra összeillünk-e. Ugyan Karenn, és még jó páran nem kedveltek, nem szívesen láttak a főhadiszálláson, mégis otthon éreztem magam itt. Biztonságban voltam minden rossz ellenére, és Lorelei-nek sem szabadott itt hagynia ezt a menedéket. Most az egyszer nem hagyhatom, hogy a nagybátyám megzsaroljon. Anya se akarná.
– Hölgyeim, megérkeztünk – jelent meg Nevra és Keró. Ewelinnel mindent tudóan egymásra néztünk, összemosolyogtunk.
– Egy próbát megér – kacsintottam rá, és Nevrához léptem. – Margarita koktél? – pillantottam rá vigyorogva. – Mindig tudod, hogy mire van szükségem – nyomtam puszit az arcára.
– Hm… Tudom, cica, tudom – húzott vissza, hogy csókot lophasson tőlem. Nevra ajkain éreztem a legutóbb elfogyasztott vér ízét, vámpírösztöneim egy pillanatra előtörtek. Talán jobb is volt, hogy nem valami véreset hozott nekem. Nem szerettem „bevadulni”, ahogy én hívtam azt a nyers erőt, ami a vér fogyasztása után rám tört.
– Khm… – Keró zavarba jött tőlünk, így aztán meglepetten engedtem el Nevrát. Hát igen, társaságban voltunk, el is felejtettem.
– Bocsánat – pirultam el. Nevrát persze sosem zavarta az ilyen.
– Semmi gond.
– Tessék Ewelin, ezt neked hoztam – nyújtott át egy koktélt az elfnek.
– Köszönöm – mosolyogott rá boldogan. – Mit gondolsz, ha megittam táncolunk még egyet? – érdeklődött átvéve az irányító szerepét. Érdekesek voltak így együtt.
– Ha szeretnél, akkor szívesen.

Mi végül nem csatlakoztunk a következő tánchoz, inkább csak figyeltem a tömeget. Néha előbukkantak Ykhar fülei, ahogy Valkyonnal próbál táncolni, akinek láthatóan nem ment olyan jól, mint szerette volna, de azért vidámnak tűntek. Ewelin és Keró is boldogan keringtek. Leiftan Miikóval táncolt, az öcsém Alajeával forgott. Szóval mindenki elvolt. Csak Miriamot láttam kicsit szomorkásnak, ahogy a tömeget kémlelte Christin mellett állva. A testőre elegánsabb ruhában volt, mint ahogy mindenki, de egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Szigorúan őrizte Miriamot.
– Jó lenne veled is táncolni – hallottam meg Miriam szavait, mikor hallótávolságon belülre kerültünk.
– Sajnálom, Miriam – válaszolt lehangoltan a nő. Egy pillanatra furán éreztem magamat, mintha kihallgattam volna egy beszélgetést, de nem volt időm visszafordulni, mert Miriam kiszúrt minket és ugrálva elénk sietett.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy, Leane! Már annyira hiányoltalak. Nem láttalak, mióta elkísérted Wooding urat és a fiát. Jaj, a Szellemekre! Nem is értem, miért jöttek ide! – hadarta nagy lelkesen, hevesen gesztikulálva.
– Nyugi, nyugi, nem kell ilyen hevesen – javasoltam.
– Előbb voltam Lorelei-nél, annyira örülök neki, hogy a bátyám vigyáz rá – csiripelte vékonyka hangján. Hiába, még csak egy eszeveszett tini volt.
– Ezarel nagyon figyelmes – jegyezte meg Nevra kétértelműen, mire csak ingattam a fejem. De talán igaza volt.
– A bátyám mindig is figyelmes volt – szúrt oda dacosan. Nem kedvelte Nevrát, és ennek hangot is adott.
– Persze, persze – hagyta rá Nevra hanyagul. Nem volt kedve vitázni, amit meg is értettem. Itt csak Miriam győzött volna, ha vitára kerül a sor, az pedig nem izgalmas.

Hosszúra nyúlt a bál. Rengeteget táncoltam Nevrával, ittunk és élveztük a jó zenét. Összességében az est végére sikerült elfelejtenem a nagybátyámat, a kérését és Ashton feltűnő viselkedését. Örültem neki, így sokkal jobban tudtam kikapcsolódni. Már szükségem volt rá, hiszen Soraya mester rengeteg feladattal bízott meg, plusz még ott vannak a gárdabeli feladatok is. Úgy éreztem, mintha mostanában túlvállaltam volna magamat.
– Szeretlek – suttogta a fülembe Nevra, mikor átléptük a szobám ajtaját. Gyakorlatilag már itt élt velem, és nem mindig a szex miatt jött át.
– Tudom, Nevra – néztem a szemébe mélyen, őszintén. – Én is szeretlek téged, el sem tudod képzelni, hogy mennyire… – ingattam a fejem átszellemülten. Legszívesebben sírni támadt volna kedvem, annyira mély, megható pillanat volt ez a vallomás. Pedig már ezerszer mondtuk egymásnak, ha nem többször és most mégis valamivel több volt, mint eddig.
– Leane… – suttogta a nevem áhitatosan. Ott álltunk az ajtómba, épphogy becsuktam. Csak az ablakon beszökő holdfény adott némi megvilágítást az arcunknak… Valami furcsán boldog érzés kerített hatalmába, ahogy kimondta a nevemet, mint mikor először randiztunk. Emlékszem, a tengerparton voltunk, és…
Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert Nevra kezében megcsillant valamit. Egy kicsike, aranyozott valami, aprócska vörös kővel a közepén. Gyorsan kapcsoltam, ez egy gyűrű volt, nem is akármilyen.
– Nevra, ez… – pislogtam rá döbbenten. Olyan volt, mintha ő is hasonlóan izgatott, feszült lett volna.
– Leszel a feleségem, Leane? – csak néztem rá, majd a gyűrűre és vissza. Tudtam, hogy miről szól ez, egy egész életnyi kötődésről, bizalomról és hűségről. Mindig is bíztam Nevra szerelmében, de sosem gondoltam, hogy egy napon majd felteszi nekem ezt a kérdést…
– Hogy jutott eszedbe ilyen? – néztem rá még mindig elvarázsolva, őrlődve a válaszon. Bíznom kell benne, de ő nem tudja, hogy én ki vagyok…
– Nem érdekel, hogy miként tekint rád a gárda, hogy Soraya mester tanítványa vagy. Esetleg az, hogy mit mondanak rólad mások. Nekem te kellesz, Leane. Csak te és senki más. Ha igent, ha nemet válaszolsz… – emelte fel a gyűrűt. A vörös kő csillogott a holdfényben, kérdéseket vetett fel bennem, de azokkal nem most kellett foglalkoznom. Egyetlen kérdés volt az, amire felelnem kellett.
– Nevra, köszönöm – sóhajtottam mosolyogva. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer felteszed ezt a kérdést nekem. Már ez is hatalmas öröm! – vigyorodtam el egyre boldogabban. – Még szép, hogy igen, igen! – ismételgettem, míg Nevra fel nem fogta. – Igen, igen. Igen! – csókoltam meg lendületesen, szenvedélyesen. Azt akartam, hogy érezze azt, amit én.
– Én vagyok a legboldogabb… – nyögte ki, mikor elengedtem és felhúzhatta a gyűrűt az ujjamra.
– Mi vagyunk a legboldogabbak… – javítottam ki egy gyengéd csókkal elnémítva a hajdani barátomat, aki mostantól a vőlegényem volt…