26: A hóvihar – első rész (+információk)

Sziasztok!

Sajnos, mint láthattátok hosszú ideig nem volt új fejezet. Ennek több oka is van. Egyszerűen nem éreztem magam elég jónak ahhoz, hogy írjak, mondhatni nem volt ihletem az íráshoz, pedig aztán fejben csak úgy pörögtek bennem az események. Ennek másik vonzata pedig az, hogy úgy döntöttem szeretném megírni a Vérvonal sajátszereplős, sajátvilágos változatát, teljesen függetleníteni Eldaryától. Sok minden változna és maradna is benne. Esetleg érdekel titeket? (Kommentben jelezhetitek.)
Utolsó indokom pedig az egyetem, magánélet. Olyan gyorsan telnek a napok, hogy észre se vettem: már október vége van… Elképesztő és sajnálom, mert sokáig nem szolgáltattam nektek új részt, olvasnivalót. Remélem sikerül változtatnom ezen, és kéthetente új résszel állhatok elő, ami a ti igényeiteknek is megfelel majd. Addig is türelem!

És akkor következzen a várva várt új rész…

Üdv, EngelWhite


Lorelei szemszöge:

Miután Leane ott hagyott minket, a szobámban bújtam el. Nem tudom, mi volt velem, de letargia és düh kerített hatalmába, miközben egyre jobban irtóztam magamtól és attól, ami a testemen van. Pedig hát… igazából semmit se éreztem. Nem égetett, ahogy kellemetlen se volt, néha bizsergett a kezem vagy lábam, azok a helyek, ahol egy-egy minta kirajzolódott, de igazából a hangulatomon kívül minden teljesen rendben volt velem fizikailag. Ennek ellenére Ezarel sokkal idegesebbnek tűnt, mint számítottam rá. Folyton Leanét szidta, hogy hazudik nekünk, kétszínű és nem tudja elképzelni, miért viselkedik így velem. Én se értettem, de talán ő se akart lelepleződni, mégis rosszul éreztem magam miatta. Segítségre volt szükségem, egy olyasvalakire, aki pontosan tudja, mi történik velem és elmagyarázza, megnyugtat, vagy csak csinál valamit, amitől jobb lesz.
– Idehívom Robertet, ki ne szökj és senkinek se nyiss ajtót! – lépett mellém Ezarel, de én csak elfordultam tőle. Most senkinek se esett jól a közelsége, még az övé sem, pedig láthatóan próbált velem törődni. Megtehette volna, hogy ott hagy és rám bízza, mit csinálok, de lovagiasan vigyázott rám és tett értem. Hálás voltam neki, mégse tudtam kimutatni mindezt. A paplanom alá bújtam, és úgy vártam, hogy egyedül maradjak. A szememet már rég kisírtam, most is csak égett, és a mellkasom helyén hatalmas űr tátongott, ami már alig fájt, inkább csak zsibbadt a magatehetetlenségemtől. Szánalmas, hogy fiatal nő létemre képtelen vagyok elboldogulni.

Nem tudom, mennyi idő telt el, talán el is aludhattam, mert sutyorgásra eszméltem fel. Óvatosan, némileg nyugodtabban bújtam ki a takaró alól, egyenesen Ezarel és Robert tekintetével találkozva. Mindketten izgatottan vártak, mégis szótlanul néztek rám pár perc erejéig, majd Robert törte meg a csendet.
– Ezarel tájékoztatott a történésekről – szólt hozzám kedveskedve, mégis furcsán nyugtató hangnemben. Nem ilyennek láttam eddig a herceget.
– Minden rendben van, Lorelei? – érdeklődött most a kék hajú elf szokatlan bizalmatlansággal.
– Túl nyugodtak vagytok… – jegyeztem meg lehangoltan, és mikor karomra tévedt pillantásom, azonnal lejjebb húztam felsőm ujját. A minták még mindig ott voltak.
– Gyere, nézd meg ezt! – nyújtott kezet Robert. Kétkedve fogadtam el a segítségét. Az ablakomhoz vezetett, melyen kinézve még én is meg tudtam állapítani, hogy sűrűn hull a hó… kora ősszel.
– Mi történt? – fordultam hozzájuk riadtan, mert úgy éreztem már megint ÉN voltam az, aki valamit rosszul csinált, és ismét ÉN leszek az, akit ki kell menteni a slamasztikából, mert valamiért nem tudok uralkodni magamon, vagy csak mert ismét elfelejtettek NEKEM is szólni.
– Esik a hó – jegyezte meg Ezarel szárazon.
– Látom.
– A barátod elmondásai szerint megjelentek rajtad a rúnák, és egy tiltott mágiát használtál, mikor a forrástól a Kristályterembe kerültél. – A herceg hangja okoskodó, tárgyilagos volt, mégis érdeklődő és talán reménykedő? Mégis miben? Hogy nem úgy volt, ahogy hallotta?
– Nem tudtam, mit csinálok. Az se biztos, hogy én voltam – mentettem magam mindhiába.
– Erre csak az alapítók képesek, Lorelei. Négy családról beszélek itt. Mind a négyen az egyik legméltóságteljesebbek saját nemzetségükből, egy elf, egy vámpír, egy sellő és egy boszorkány. Miriamot és Robertet már ismered – mutatott a férfi felé, mire csak még jobban összezavarodtam. Mi van már megint?
– Te vagy a boszorkány, ezek szerint. Az utolsó pedig Oliver Petters, Sarah úrnő foglya Micleinben.
– És akkor? Mi ez az egész? Havazik miattam? Hogyan? És ez az egész mikor tűnik el rólam? – mutattam a testemre hisztérikusan. Annyira sok volt, annyira lehetetlen. Én ebbe egyszer belebolondulok. A Kristályra, az Orákulumra, ha van Isten, akkor rá… valaki ébresszen fel!
– Pár nap az egész, de csak ha visszafogod magad. A varázserőd megnyilvánulása ez. Már éreztem rajtad, de nem gondoltam, hogy ekkora sokként ér majd. – megrázta a fejét, miközben vállon ragadott és az ágyam felé terelt. Ezarel csak némán figyelt minket. – Ülj le, és pihenj! Kérek Ayától valamiféle nyugtatót, hogy végig tudj hallgatni és ne akadj ki azon, amit mondani fogok neked. – Azt hiszem már az elejétől erre készült, de én nem akartam nyugodtan beszélni erről. Elegem volt mindenből és mindenkiből, főleg a Vérvonalból.
– Menj csak, majd figyelek rá! – bólintott Ezarel, aki odaült mellém. Nem akartam a közelségét, senki se akartam látni, így hát ellöktem magamtól, de ő makacsul kitartott, közelebb húzódzkodott hozzám.
– Sietek vissza.
Az ajtó nyílt, majd csukódott, de Ezarel semmit se szólt hozzám. Belül tomboltam, el akartam pusztítani mindent, ami körülöttem volt, és most azonnal haza szerettem volna menni. Egy normális világban normális életet élni, mint ahogy azt emberként kell is. Nem érdekeltek az elfek, tündék, vámpírok és boszorkányok, senki se érdekelt, csak az én normális kis életem.
– Lorelei, mi a baj? – fordult hozzám kétkedve, megdöbbenten.
– Ez az egész világ, Ezarel! Ami velem történik, amit állítólag én csinálok! Úgy lettek tetoválásaim, hogy nem is akartam őket…
– El fognak múlni – szólt közbe.
– Nem érdekel! Engem csak az érdekel, ami most van, és az egyszerűen szörnyű!
– Hatalmas varázserőd van, ennyi az egész. Meg kell szoknod és minden rendben lesz – fogta meg vállaim, hogy ne tudjak elfordulni tőle. A szavaimban benne volt minden indulatom, az elf mégis tudta azt kezelni, mert nyugodtan válaszolt.
– Nem! Nem lesz rendben! – ellenkeztem ellökve magamtól a férfit. – Sosem leszek normális ember, pláne ha ebben a világban kell maradnom. Haza akarok menni és elfelejteni mindent, ami velem történt az elmúlt időkben – magyaráztam erősen gesztikulálva, indulatosan.
– Ha nem nyugszol le, hóbirodalommá változtatod Eelt! Fog már fel, Lorelei! – csattant fel ő is. Eddig tartott a türelme, hozzám hasonlóan indulatosan beszélt, mérgesen és talán egy kicsit csalódottan is.
– Nem!
– Hatalmas varázserőd van, és nem tudod kontrollálni… ahogy az érzéseidet se – magyarázta enyhe éllel a hangjában. – A Jégboszorkányok nem egyszerű boszorkányok, Vöröske. Te pedig egy Charpentier vagy, teljesen logikus lenne, ha ekkora erővel rendelkeznél. Nézz ki az ablakon! Minél dühösebb vagy, annál jobban havazik…
Közben nyílt az ajtó, majd csukódott. Robert érkezett meg, aki pár percig nézett minket, hogy felmérje a helyzetet, majd haloványan elmosolyodott.
– Már igazi hóvihar van odakinn – jegyezte meg vigyorogva. – De hoztam ellenszert – mutatott fel aprócska üvegcsét.
– Igazat beszél, Ezarel? Tényleg ekkora varázserőm lenne? – mutattam ki az ablakon egy fokkal nyugodtabban, de mégis csak döbbenten és félve.
– Nagyapám szerint Lucianna hatalmas erőkkel rendelkezett, Sarah úrnő tanítványa volt, szóval érthető is. Mindent tudott a jégboszorkányok mágiájáról, mivel Sarah félvér. Az anyja egy vámpír, az apja boszorkánymester. Nem lepődnék meg, ha még valamiféle rokoni kapcsolatot is találnánk köztetek. A jégboszorkányok mindig is kevesen voltak – kalandozott el a herceg figyelme, amitől dühöm ismételten visszatért. Nem erre voltam kíváncsi!
– Elég! – szakítottam félbe hisztérikusan.
– Ezarel, kérlek fogd le a kisasszonyt. Kezdi elveszíteni a jó modorát – jegyezte meg csípősen, miközben az elf hátulról átölelt, a kezeimet az oldalamhoz szorítva.
– Ne sértődj meg, a te érdekedben cselekszünk – suttogta a fülembe nyugtatóan, bár felesleges próbálkozás volt, ahogy ellenkeznem is. Hiába ficánkoltam, rugdostam és próbáltam előhívni azt a bizonyos erőt, amiről beszéltek, nem engedelmeskedett nekem, pedig éreztem valamit a lelkem mélyén. Egy megfoghatatlan, szabad, öntörvényű valamit, de nem értem el.
– Minden rendbe jön… – erőltetett belém valamiféle bájitalt, mert pár másodperc után ismét erős álmosság és fáradtság tört rám. A mai nap már a sokadik…

Kinn már besötétedett, mikor felébredtem. Tompának, üresnek és elgyengültnek éreztem magamat, ahogy megpróbáltam felülni az ágyban. Egyetlen egy alakot véltem felfedezni a homályban. Kifelé bámult, de mikor megmoccantam, azonnal felém irányult figyelme. Ekkor tudatosult bennem, hogy Robert az. A férfi a pillanat erejéig tétovázott, de végül megszólalt.
– Kezd elülni, de nem tetszik még most se – mutatott ki. Én semmit se vettem észre, odakinn mintha minden lámpát lekapcsoltak volna.
– Mi van velem? – tudakoltam rezignáltan. Úgy tűnt, be kellett látnom, itt semmi esély a menekülésre.
– A jégboszorkányok ereje tombol benned. Annak idején, még réges régen, mikor még a Földön laktunk, élt egy királynő, Elisa. Szintén jégboszorkány, de szülei valamiért nem engedték, hogy használja erejét. Aztán mikor már csak ő és testvére maradtak, megtörtént a baj. A húga valahogy nem értette nővére viselkedését, többször is, éveken keresztül kérdőre vonta, mert Elisa félt a benne rejlő erőtől, hiszen senki se mutatta meg neki, miként kell használni azt. Az egész várost, és környékét megfagyasztotta és elmenekült.
– Ez nagyon hasonlít egy mesére a világomból… – jegyeztem meg, mikor rájöttem, hogy Elisa akár Elsa is lehetne a Frozenből.
– Lehet, hogy azt a mesét olyasvalaki írta, aki ismeri a történeteinket, Eldaryát. – Nem lepte meg az, amit mondtam, és talán már engem se. Most még nem.
– Elisa királynő is rájött, hogy miként képes visszafordítani az erejét? – szólaltam meg reménykedően, de Robert arca furcsán elkomorodott, így már sejthettem, hogy mi lesz a történet vége. Nem happy end, mint a Disney-nél.
– Az egész város fagyhalált halt, egyedül Elisa élte túl, de tettéért ő is meglakolt. Sarah úrnő végzett vele…
– De nem tehetett róla! Senki se tanította meg neki, hogy mit kell tennie… – álltam ki a királynő mellett, de igazából semmi értelme nem volt. Csak azért szóltam közbe, hogy késleltessem Robertet. Nem akartam hallani azt, amiért ennyi figyelmet kapok tőlük… az erőm miatt, a hóvihar miatt…
– Több százezer embert megölt, és beleőrült. A hatalom megrészegítette, mikor felismerte mekkora erő lakozik benne – szólalt meg fenyegetően Robert. – El kell zárni minden összeköttetésed a varázserőddel, még mielőtt Sarah úrnő úgy döntene, hogy felesleges veszélyforrás vagy.
– Veszélyforrás? – húztam össze magam. Ijesztően hangzott mindez, túl ijesztően.
– A jégboszorkányok nem hiába haltak ki. A legtöbbet száműzték vagy megölték. Aki annak született, az sem beszélhetett róla. A legtöbben északra költöztek, a hegyekbe, de így is sokat mondtam. Nem a történelem a fontos, hanem te.
– Meg akar ölni, ha nem tudom kontrollálni? – tettem fel a kérdést feszülten,  sírás szélén állva. Kezdtek tönkremenni az idegeim ettől a sok sokktól.
– Sarah úrnő nem kegyetlen, mindössze sajátos elvei vannak. Az Orákulum megbízik benne, és ezért mindenki más is. Ő a második halhatatlan Eldaryában, egy félvér, és sokak szerint Elisa királynő nagyanyja…
– Mit csináljak? – szóltam közbe idegesen, mert nagyon nem érdekelt most, hogy milyen pletykák keringenek erről a Sarahról.
– Próbálj meg lenyugodni, és koncentrálj egy pontra, vibráló energiát kell érezned magadban. Fogd meg, és parancsolj neki…– Ahogy mondta, úgy tettem, mégis egyre gyengébbnek éreztem magamat. A lelkem mélyén mintha tombolt volna valami a vibrálás helyett, és az energia is inkább taszított, megijesztett. Nem értettem, hogy mi történik bennem, velem, ezért csak még jobban összezavarodtam…
– Nem tudom megtenni, Robert! – pattant fel szemem, mikor már épp elértem volna a vihar kellős közepét. Hisztérikusan pattantam ki az ágyból, azzal a lendülettel pedig vissza is huppantam rá, mert megszédültem.
– Le kell nyugodnod, Lorelei! – fogta meg a vállam, hogy megrázzon, felébresszen ebből a fájdalomból, de csak még jobban összezavart és egyre inkább féltem. Mi ez? Miért történik velem?
Kopogás zavarta meg gondolataimat, összerezzenve néztem fel a hercegre, aki csak vállat vont. Láthatóan ő se várt senkit.
– Ki az? – szóltam ki erőtlenül.
– Aya. Bemehetek?
– Gyere! – válaszolt helyettem a férfi.
A fiatal sellőlány is idegesnek tűnt, hátra tett kézzel, óvatoskodva lépett be. Valami bántotta, mert arca szomorkásan festett, és kétségbeesetten pillantott hol rám, hol bátyára… mintha… mintha féltette volna tőlem…
– Egy jégboszorkány – jegyezte meg szárazon.
– Nem bánt – szűrte fogai között Robert. Gyanúm beigazolódott, Ayal félt tőlem.
– Sarah úrnő idetart…
– Hogyan? – pislogtam rájuk, de mindketten csak néztek maguk elé, mintha csalódtak volna a másikban.
– Te szóltál neki, húgom? – törte meg a csendet csalódottan a sellőherceg, mire Aya csak nemet intett a fejével, és ránk emelte tekintetét.
– Tudod, hogy mindezek ellenére a Vérvonal szent és sérthetetlen a számomra is. Sosem adnám fel egy tagját sem.
– Akkor ki volt, a tengerekre is! – morgolódott a férfi elnyomva haragját.
– Alajea – sóhajtotta Aya. – Miiko próbálta meggyőzni, és a gárdavezérek is, de túlságosan is fél…
– Miért féltek tőlem? – szóltam közbe rémülten. Kezdtem ismét elveszíteni a fonalat.
– A jégboszorkányok sosem voltak igazán jók. Sok szenvedést okoztak a sellőknek…
– És sosem felejtjük ezeket, épp ezért ha kitör egy mágikus hóvihar, kötelességünk lenne azonnal értesíteni Sarah úrnőt…
– Alajea pedig megtette! Az Orákulumra! Saraht nem fogja érdekelni, hogy a Vérvonal tagja vagy! – dühöngött Robert, de láthatóan semmit se tudtunk tenni. Az „úrnő” úton van, és értem jön…

Advertisements

25: A valóság

Leane szemszöge:

Aya nyugodtan, rutinosan adta ki az utasításokat Ewelinnek, aki mindent pontosan úgy hajtott végre, amint azt elvárták tőle. Összhangban voltak, nem is értettem, Aya miért nem maradt annak idején köztünk. Nagyszerű gyógyító válhatott volna belőle, mégis a sellők életét választotta, és hogy vigyáz a bátyjára. Talán tényleg csak ennyi az indok és nincs semmiféle titok. A testvéri szeretet és elköteleződés sokkal erősebb, mint ahogy néhányan gondoljuk. Achel is mindig jött utánam, követett némán, kérdések nélkül vagy épp ellenkezőleg. Még akkor is ott volt, mikor nagybátyánk úgy döntött, a gárdákhoz kell csatlakoznom. Az öcsém nem teketóriázott sokat, amint betöltötte a megfelelő kort, felvételizett és az Árnyék gárdába került. Nevra jó ideig piszkálta, de kibírta és eltűrte a pitiáner feladatokat, kéréseket, hogy teljes rangú tagja legyen a csapatnak. Az ő jelenléte rengeteget adott ahhoz, hogy végigvigyem nagybátyám feladatait. Kémkedtem, hamis információkkal láttam el Miikót, cserébe az anyám épségben és biztonságban volt. Aztán amikor összejöttem Nevrával, már nem az öcsém kötött ehhez az élethez, azaz nem csak ő. A gárdavezér olyan dolgokat mutatott, és engedett megtapasztalni, amiket azelőtt csak hírből ismertem. Végre boldognak éreztem magam, mert vele szabad lehettem. Önmagam. Úgy mosolyogtam, nevettem, ahogy akartam, cserébe pedig csak figyelmet kért tőlem és szeretetet. Talán egymást mentettük meg, nem tudom, csak azt, hogy képtelen lennék elveszíteni őt.

Aya újabb adag krémet kent Nevra homlokára, szájára, szíve fölé, de semmi változást nem láttam rajta. Ezzel szemben Leiftan jól reagált a kezelésre, ahogy Ewelin a szájába fecskendezett valami folyadékot, már köhögött, és megrándult az arca is, mintha ébren lenne, de mégse. Furcsa állapotba kerülhetett, de a szellemek ereje már csak ilyen: elvesz mindent, ami a földhöz köt.
– Miért nem reagál rá? – szorongtam dühösen az ágy mellett ülve. Nevra arca óráról órára sápadtabb lett, mint akiben alig van élet.
– Kómában van, egyszerű krémekkel csak késleltetni lehet a helyzet rosszabbodását. Meglepődnék, ha bármire is reagálna – sóhajtott lehangoltan Aya, miközben a vállam simogatta.
– Igazságtalanság…
– Tudom, hogy sokat jelent a számodra Nevra. Megteszek minden tőlem telhetőt, de a tűzliliom nélkül félek nincs sok esélyünk. – Ettől tartottam, hogy a szemembe mondja, azt amitől igazán félek: Nevra meghalhat, bármikor.
– Leiftan sincs jól, Aya. Reflektál mindenre, de az életfunkciói eléggé instabilak. Szabálytalan a légzése, a szívverése, és a fizikai kontaktusra gyengén reagál. – Ewelin se tűnt túl nyugodtnak, de az arca megőrizte a békességet, mindössze a hanghordozása keltett bennem feszültséget.
– Akkor nem tehetünk mást, kössünk rá egy lélegeztető pumpát, és ha romlik az állapota kapjon dupla adag oldatot! – adta ki a teendőket, majd hozzám fordult. Az arcára ismét kedvesség ült ki, gyengéd, bátorító mosoly. – Ne add fel, rendben? Nevra erős, a helyzethez képest nagyon jó állapotban van. Loreleiék pedig biztosan időben visszaérnek a tűzliliommal. – Bólintottam. Talán igaza volt, talán nem. Végül is mindegy, semmit se tehettem.
– Pihenj le, Leane! – javasolta Ewelin, ahogy aggódva rám nézett. Biztos rémesen festettem. – Itt vagy órák óta. Egyél, zuhanyozz le és aludj pár órát. Ha történik valami, szólni fogunk.
– Pontosan – csatlakozott hozzá a sellőlány is, és igazából nem tudtam ellenkezni. Egyedül akartam lenni, hogy sírjak vagy csak egyszerűen szenvedjek a tehetetlenségemtől, mert sehogy se tudok segíteni azon, akit szeretek. Ráadásul hiába láthatom a jövőt, Nevráé nem nyílt meg előttem, és így csak rosszabbul éreztem magam a bizonytalanságtól.

Próbáltam lenyugodni, de ugyanúgy éreztem magam, mint előtte. Semmit se tehettem, amitől jobban érezhette volna magát a kedvesem, és ez mázsás súlyként ereszkedett rám, míg el nem aludtam. Kimért, mégis ijesztően hangos kopogásra ébredtem fel. Alig telhetett el pár óra a kinti fényekből ítélve, mégis úgy éreztem magam, mint aki egy egész napot aludt át. Elzsibbadt kezem, lábam, az egész testem, agyam, mégis a lehető leggyorsabb mozdulataimmal ugrottam ki az ágyból, hogy ajtót nyissak. Lehet, hogy híreket hoztak nekem. Nevra…
Az ajtót kinyitva viszont nem Ewelin vagy Aya állt előttem, hanem Ezarel és Lorelei. A lány feltűnően zaklatottnak tűnt, és úgy bújt el a ráadott köntösben, mintha rejtegetnie kellene valamit. Furcsa érzésem támadt, ahogy ránéztem, mégse tudtam ezzel törődni.
– Hoztatok virágot? – szegeztem nekik a kérdést türelmetlenül.
– Már átadtuk Ayának, megnyugodhatsz – válaszolt Ezarel kimérten.
– Akkor indulok is! – léptem volna ki az ajtón némi reménnyel, de az elf elállta az utamat, és meglepően komor arcot vágott.
– Nevra várhat. Loreleit kellene összeszedni, és csinálni valamit ezzel… – fogta meg a lány csuklóját, miközben felhúzta a ruha ujját. Geometrikus, ősi minták sötétedtek a lány bőrén, mintha már évek óta a testére lennének tetoválva.
– Ez egy pecsét? – kérdeztem vissza kétkedve.
– Rúna, és elég látványos. A nyakán is van már…
– A bokámon, combomon, hasamon a köldököm körül… Ellep… – fakadt ki Lorelei, de nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert sírásba fulladtak szavai.
– Francba… – Nem akartam a Vérvonal ügyeivel foglalkozni, én csak Nevra mellett szerettem volna lenni, de most még ez is közbejött. Kétségbeesetten néztem az összetört lányra, bizonyára sokkolta a vele történtek, ami teljesen érthető.
– Ha bárki meglátja, nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, de semmi jó – Próbált a lelkemre beszélni Ezarel, mert láthatta az arcomon az érzéseimet. Nem tudtam, és akartam a boszorkánynak segíteni.
– Robert tudja, mit lehet ezzel tenni. Menj vissza a szobádba, Lorelei! Semmi bajod nem lesz – zártam be az ajtómat, egyúttal kintebbre tessékelve őket. Nevra fontosabb mindenkinél!
– De Leane?! – nézett fel rám bánatos szemekkel, mégsem tudott meghatni. Ő túléli azt, ami vele történik. Nevra nem biztos. Mellette kell lennem.
– Ez egy rúna. Nem fog megölni, és fájdalmat se érezhetsz. Elmúlik. Pont, ahogy jött – válaszoltam kimérten. – De nekem most Nevra mellett a helyem, nincs időm erre! – fordultam el tőlük, noha a lelkem mélyén éreztem, ennek lesznek még következményei. Mégis most az egyszer az érzéseimet akartam követni, nem a Vérvonal szavát. Mindig csak közbeszól, keresztbe tesz és megkeseríti a mindennapjaim. Ha annak idején nem én öröklöm, akkor most egy tejesen normális gárdista életét élhetném. Minden sokkal egyszerűbb lehetne.

Aya és Ewelin elvonultak, egy fiatal abszintos felügyelte a betegek állapotát, mikor az orvosiba értem. Nevra hasonlóan rosszul festett, de Leiftan sem panaszkodhatott. Borogatásokat tettek a csuklójára, bokájára, és lélegeztetőre kapcsolták. Bizonyára nem állt helyre magától a keringése. Miiko is itt volt, fel-alá járkált, idegességét mérgébe rejtette, és dühösen pillantott mindenkire, aki közelebb került hozzá, hogy beszélgessen vele. Látványosan senkit és semmit nem akart látni, mégis mikor megjelentem azonnal rám emelte izzó tekintetét.
– Lorelei és Ezarel gyorsan visszaértek. – Szavai még hidegebbek voltak, mint eddig bármikor. – Tudsz valamit? – szegezte nekem a kérdést, mire csak megráztam fejem.
– Semmit nem csináltam, ha erre gondolsz – néztem rá kétkedve, de nem is törődve következő kérdésével, inkább Nevra ágyához léptem, hogy vele lehessek.
– Az a lány rejteget valamit…
– Ugyanolyan esetlen, mint a legtöbb ember, lehet, hogy van benne némi boszorkányvér, de mágikus jelenséget még nem produkált. Kételkedem a megérzéseidben, Miiko. – Háttal álltam, mert most az egyszer nem tudtam rejtegetni az arcvonásaimat. Talán mégis rossz ötlet volt őket csak úgy ott hagyni, de Robert biztosan segít neki. Egyébként se tudok mindig én segíteni neki. A családom neves, gazdag, és a Vérvonalból jött. Igen, de sosem voltunk az elit tagjai, mi csak támogattuk a Vérvonal azon részét, akik a király közelében voltak. Mondhatni közkatonaként szolgáltunk, ahogy a legtöbb család is. Nem tudok annyit, mint a nemesek… Robert, Miriam és még sorolhatnám.
– Miért bízzak benned, Leane? – tette fel a kérdést, amire mindig ugyanazt a választ adtam: „David Wooding szava nem elég?” Most mégis tudtam, ez Miiikonak semmit se ér.
– Nincs más választásod. Miriamot már elveszítetted – fordultam vele szembe, noha nem tudtam, mégis mit olvas majd le az arcomról. A gárdákban az volt a feladatom, hogy hazudjak és színészkedjek, épüljek be, mintha nem hinnék a királyságban, az örökösben. Régen talán így is volt, de Soraya megtanította, mennyire fontos a hűség, a családom pedig sosem árulta el őket, így aztán nem is csoda, hogy itt lehetek. A nagybátyámat csak az egzisztencia érdekelte, az álca, mi szerint Ashton a Wooding ház örököse, mert ő a Vérvonalunk következő tagja…
– Nem tudhatom, hogy miben mesterkedsz, Leane – szűrte a fogai között a kicune, mire még erősebb lett bennem a késztetés, hogy hangosan is kiálljak magamért.
– Leane Wooding vagyok, még ha nem is így ismernek az emberek. Én vagyok a Vérvonal örököse, Miiko. Csak az számít, amit ÉN mondok, a nagybátyámra nem érdemes hallgatnod. Mindketten tudjuk, hogy mágia-alapú öröklődés van – jelentettem ki komoran, de határozottan. Le akartam rázni, mert most csak Nevra számított igazán.
– David nem ismer el téged – kötekedett Miiko, de láthatóan igazat adott nekem.
– A mágia viszont igen, és bármikor a Wooding-ház fejévé válhatok. Mindketten tudjuk, hogy miről van szó – fordultam el tőle, jelezvén, a továbbiakban nem kívánatos a társasága. Tudtam, mit csinálok. Eldaryában így működött minden, leginkább a Vérvonalban. A rúnáink egyfajta zálognak számítottak, ha én örököltem a rúnát, teljesen mindegy mennyi idős vagyok, félvér-e vagy törvénytelen gyerek, esetleg túl fiatal, egy napon nekem kell megörökölnöm mindent a Wooding-vagyonból és mágiából. Ashton tökéletesen tudta is ezt, épp ezért utálta annyira, és bánt velem úgy, ahogy. David persze ezt nem akarta elfogadni, még mindig elhitte, hogy képes lesz eltusolni ezt a „szerencsétlenséget”, és a fia örököl mindent, mert majd Ashton képes lesz engem kordában tartani… De ezzel már rég elkéstek, és erre most kellett ráébrednem, ahogy a szenvedő, holtsápadt Nevrára pillantottam. Az élet rövid, a pillanat múlandó, és Woodingként sokkal többet tehetnék magunkért… Sokkal többet!

Két óra telt el, mire Aya elkészült a csodaszerrel. Leiftan állapota közben egyre gyorsabban romlott. Ewelin folyton úton volt, mindenféle oldatot adott neki, de úgy tűnt, nem tudják, mit is tegyenek. Miiko egyre jobban kétségbeesett, hiába próbálták megnyugtatni a többiek. Alajea és Ykhar is bejöhettek már, de nem sokat segítettek. A sellőnk folyton körülöttem leskelődött, amíg rá nem förmedtem, és inkább Miikonál táborozott le. Ykhar pedig talán még idegesebb volt, mint mi.
– Először Leiftannak adok az elixírből, hátha segít – magyarázott Aya, és ismét hosszú percek teltek el. Mindkét férfi megkapta a maga adagját, de nem történt semmi változás.
– Nem lesz azonnal jobb, ne idegeskedj! – simogatta meg a hátam Ewelin egy óra elteltével.
– Tudom, mégis…
– Mégis reménykedsz. Érthető. Ilyenek vagyunk – mosolygott rám fáradtan, mégis valamivel jobb kedvűen, mint eddig. Szerencsére Leiftan állapota javult valamennyit, a keringése lenyugodott, habár a lélegeztetőt továbbra is rajta tartották.
– Ti olyan türelmesek vagytok – néztem rá, mire csak a fejét rázta.
– Már megszoktuk. Igaz, Aya? – szólt oda a sellőlánynak, aki csak bólogatva válaszolt. Épp valamire koncentrált, így hát nem is nagyon szállt be a beszélgetésekbe. Bár úgy éreztem, hogy direkt marad ki most mindenből. Valószínűleg csak elfáradt.
Ismét órák teltek el, Robert jött ment az orvosiban, de mindig csak Ayával beszélt. Néha, mikor rá néztem, elfordította a fejét. Biztosan Lorelei miatt. Viszont ez most nem érdekelt. Nevra még mindig fontosabb volt.
– A legutolsó véreredmények szerint mindkettőjük állapota javult. Nevrának már csak a sebeivel kell megküzdenie, amiket Ewelin tökéletesen ellátott. Túl van a nehezén! – közölte semlegesen, rám se nézve. Talán megérdemeltem Lorelei miatt.
– És Leiftan? – szólta közbe türelmetlenül Miiko.
– A keringése stabilizálódott, a légzése megfelelő. Éjjelre rajta hagyjuk a gépet, és holnap reggel megkezdheted a rehabilitációs kezelést, Ewelin.
– Ébresszem fel? – lepődött meg a nő, mire Aya végre csak-csak elmosolyodott.
– Nem lesz baja tőle. Fizikailag rendben van, ha nem romlik az állapota, akkor semmi akadályát nem látom. Minél hamarabb magához tér, annál kisebb emlékezetvesztés lép be nála. Biztosan Miiko is szeretné tudni, hogy mi történt a küldetésen – nézett szigorúan a kicunéra, majd vissza Ewelinre. – Nevra nem fog felébredni mostanság, és ez így is van rendjén.

Valamennyire megnyugodtam, így úgy döntöttem, hogy én is elmegyek a többiekkel vacsorázni. Minden végtagom zsibbadt, remegett, mint mikor feszegetem a határaimat edzés közben. Bizonyára az idegesség miatt éreztem magam így. Mindenki megnyugodott a hírek után, és úgy tűnt, a többiek is elfáradtak az idegeskedésben. Leginkább Miikot éreztem legyőzöttnek, de a többiek is hasonlóan kimerültek voltak.
– Miikooo! – rohant felénk egy fiatal kissrác. Ijedten pislogott a csoportosulásunkra, míg ki nem szúrta a kicunét. Trev volt az, Miiko kisöccse,akit – mivel elég ritkán láttam itt – nem nagyon ismertem meg.
– Trev? Megmondtam, hogy a főhadiszálláson ne keress! – rivallt rá a nő, ami a fiút nem igen érdekelte, mert továbbra is ijedt lelkesedéssel próbált közölni velünk valamit.
– Hé, lassabban, Trev! – mosolygott rá Alajea. Igen… pont ő.
– Kinn esik a hó! Havazik! – hallottam meg a srácot. Sosem volt újdonság a hó Eldaryában, de még csak az ősz közepét jártuk, és az idő is feltűnően meleg volt mostanság.
– Ne butáskodj, Trev! – intette le Miiko, de a fiút nem nagyon lehetett megállítani.
– Nézzük inkább meg! – vette fel Aya egykedvűen, amivel mindannyian egyetértettünk.

A legközelebbi ablakokhoz lépve meglepetten tapasztaltuk mindannyian, hogy a fiatal rókagyereknek bizony igaza volt. Odakinn nagy pelyhekben hullt a hó, és mindent elborított. Hatalmas szürke felhők borították az eget, és nem hagyományos hó borította a talajt, ami furcsa kéken csillogott. A többiek is tudták, én is: ezt Valaki műveli. Aya furcsán nézett rám, én pedig azonnal elszégyelltem magam…

24: A tűzliliom

Lorelei szemszöge:

Tűzliliom. Ezarel szerint csak a közeli erdő legmélyén virágzik, a szirmaiból készült kenőcs pedig igen értékes Eldaryában, de a sellőkön kívül senki se képes elkészíteni ezt a krémet. Nem sokan adják ki a receptjét, vagy valamiért egy átlag eldaryainak nem úgy sikerül, ahogy nekik. A sellők között is kevesen képesek elkészíteni ezt a krémet, hiszen több évnyi földi élet kell ahhoz, hogy az alkímia minden trükkjét megtanulják, és állítólag nem sokan bírják ennyi ideig a víz felett. Talán csak Alajea volt az egyetlen ilyen sellő, de szintén Ezarel szerint ez nem jelent semmit se, és a lány nem járatos az alkímiában.
– Szóval mi lesz pontosan a feladatunk? – ereszkedtünk le a főhadiszállástól az erdők felé. Az ég kristálytisztán kéklett, elszórva láttam néhány bárányfelhőt. Az illatok teljesen mások voltak, mint odahaza. Friss, üde, olaj- és benzinszagmentes. Imádtam.
– Lemerészkedünk az erdő mélyére, megkeressük a Xihl-forrást, melynél a tűzliliomok nyílnak. Szedünk belőle és ennyi – magyarázott egyhangúan Ezarel. Úgy éreztem, hogy bármit is mondott eddig, attól még félti Nevrát és Leiftant. Hiszen mégiscsak a barátai, biztosan hosszú ideje ismeri őket, így hát teljes mértékben érthető, hogy aggódik miattuk.
– Miért érzem azt, hogy nem lesz zökkenőmentes a kiruccanás? – érdeklődtem az erdő bejáratánál. Egy pillanatra megtorpantam, mire Ezarel bátorítóan meglökte a hátam, hogy menjek tovább. Igaza volt, nem riadhattam vissza ilyen apróságtól. Ez csak egy erdő.
– Nyugi. Estére ismét otthon leszünk – vigyorgott rám, majd előre ment. – Nappal nem kell félned az erdőtől, meg egyébként is megvédelek – felelt magabiztosan meglepett arcomra.
– Ez igazán bíztató – mosolyogtam kétkedve.
– Heh, nem igazán hiszel nekem, igaz? – fordult vissza pimaszul, és az arcát látva még jobb kedvem lett. Vicces volt.
– De hiszek, nyugi – inttetem le. – Viszont, ha ilyen tempóban haladunk, akkor estére se érünk el a forráshoz – világítottam rá óvatosan.

Néha beszélgettünk Ezarellel, de leginkább az erdőn csodálkoztam. Csodálatosan festett itt minden, bár amiket legutóbb olvastam a Sápadt erdőről, tudtam, hogy nem minden ilyen mesés. Végül is érthető volt, minden világnak megvan a maga árnyoldala.
Mostanában egyre rosszabb volt az az érzés, mikor Ezarelre néztem. Igyekeztem elnyomni, nem odafigyelni rá, de nehéz volt, pláne most, hogy kettesben indultunk egy küldetésre. Tudtam, nem szabadna semmit se éreznem. Egy napon hazamegyek innen, és otthon fogom továbbélni az életemet, nem pedig Eldaryában, történjen bármi is. Földi lány vagyok, nem eldaryai, még ha a családom innen is származik.
– Ezarel? – léptem mellé lelkesen.
– Mondjad, Vöröske!
– Nem tudom, hogy mit csináljak magammal – vallottam be őszintén. – Tudod, egyre bonyolultabb a helyzet.
– Robert miatt? – nézett rám kétkedően.
– Is – bólintottam egykedvűen. – Igazad van, a nagymamám tényleg Charpentier, nagyapa pedig az egyik herceg, de… – itt elakadtam, mire mindketten megtorpantunk. Ezarel őszinte figyelemmel fordult velem szembe. Ő tényleg odafigyelt rám. Olyan kevesen voltak itt, akik ennyire figyeltek rám! Mindenkit az izgatott, hogy a Vérvonal tagja vagyok, egy ember vagy bármi más megmagyarázhatatlan. Nem Lorelei érdekelte őket, hanem a származásom és tudásom.
– Van még valami?
– Nem tudom, miként mondjam el, pedig nem is olyan egyszerű – fordultam el tőle, de az elf megfogta a karomat és nem hagyta, hogy elrejtsem az érzéseimet előle.
– Csak akkor mondd el, ha szeretnéd. Nem erőltetem. – Kedves volt tőle. Ha nem láttam volna, azt mondanám nem is Ezarel mondta ezt. Annyira nem ilyennek ismertem meg!
– Valakivel beszélnem kell róla – sóhajtottam nehezen. – Van egy unokabátyám, ő az igazi örökös. Anyámat pedig megölték. Mostanában folyton erről álmodom. Valaki elvágja anyám torkát. Kicsi voltam, mikor meghalt, így nem emlékszek jól rá, de Robert szerint ezek jós álmok – vallottam be nehezen. Sokkal jobban éreztem magam tőle, bár még mindig kétkedtem, viszont Ezarel hűséget és bizalmat ígért. Úgy gondoltam, ez elég erős ahhoz, hogy higgyek a szavában.
– Nem te vagy a trónörökös – bólintott komolyan. – Ezért nem ismertek fel a többiek. Valószínűleg a pecsét már évekkel ezelőtt megjelent rajtad és az örökösön is, ezzel pedig kijelölve, hogy melyik ágat erősítitek.
– Milyen pecsét? – kérdezősködtem. – Már hallottam valami ilyesmiről, de senki nem magyarázta el.
– Első a pecsét majd a rúna. De menjünk tovább, közben elmesélem. Már nincs messze a forrás. – Még mindig komoly volt és kedves, ha sokáig csinálja ezt, előbb-utóbb hozzászokom. – Tehát, mikor egy Vérvonalbeli családban gyerek születik, egy pecsét jelenik meg rajta. Ez amolyan jel, hogy egy napon a Vérvonal tagja lehet, illetve az utódai is azok lesznek. A neveltetés ugye ettől függ. A jel pár hétig látszódik csak, utána elhalványul. A rúna pedig a következő fokozat, mikor az igazi Vérvonal-tag kiválasztódik. Ez bármikor megtörténhet. Van, amikor már születéskor rúna jelenik meg a gyermeken. – Itt abbahagyta egy pillanatra, a térképre pillantott. Elágazáshoz értünk, de gyorsan folytattuk a helyes úton.
– Szóval rajtam is volt egy pecsét? – szóltam közbe, mire csak bólintott.
– Vagy már egyből rúna, a nagyszüleid biztosan tudják – magyarázott továbbra is kedvesen, de azért komolyan. – Amikor a húgom megszületett, rajta is megjelent a pecsét. Szinte világított a mellkasán, ahogy nekem is annak idején. Aztán pár évre rá, talán négy éves lehetett, mikor heterokrómiás lett. Nálunk ez volt a rúna, egyik napról a másikra kékké változott a szeme. Mindenki megdöbbent, főleg én. Apám születésemtől fogva engem szánt a „feladatra”, aztán jött Miriam és megkapta ezt az „áldást”. – Talán egy kis féltékenység vegyül a hangjába, ahogy mesélt. Mégis féltem félbeszakítani, mert úgy láttam, most szívesen beszél személyes dolgokról. – Az összes rúna közül ez az egyetlen, ami nem tűnik el. A többit lehet aktiválni, mint például a Leane homlokán lévőt, vagy ami Robert nyakán van. Alapállapotban nem láthatók.
Sok információ volt, ismét, de hálás voltam Ezarelnek, mert ennyi mindent elmesélt és ilyen közel engedett magához. Talán épp ezért is éreztem egyre vonzóbbnak, biztonságosabbnak az elf társaságát.
– Aktiválni kellene a rúnámat? Akkor talán előrébb lennék? – szóltam közbe végül, mert úgy láttam valamiféle reakcióra vár.
– Nem tudom. Nekünk nem sokat tanítanak, miután a rúna megjelenik. Én pedig eléggé elutasítottam – vont vállat. – Beszélj róla Roberttel vagy Leanével.
– Annyira nehéz Leanével beszélni – panaszoltam szomorkásan. – Azt hittem, hogy én is érdeklem és nem csak a Vérvonal, de mostanában, mintha nem is foglalkozna velem.
– Csak sok a dolga. Vigyázni akar rád, erről biztosíthatlak – mosolygott rám, amitől úgy éreztem igazat mondd. Végül is ő biztosan többet tud, mint én.

Nem voltam magamban biztos, gyanakodtam. De hát miért viselkedtem volna másként, ha mióta itt vagyok, mindenki azt akarja, hogy csak benne vagy senkiben se bízzak meg? Még szép, hogy összezavartak. Amikor pedig alkalmam nyílt ezen gondolkozni, még inkább úgy éreztem, itt semmi sincs a helyén, de leginkább talán én. Hiányzott valami, ami ide kötött volna ehhez a világhoz. Egy elhatározás, érzés vagy akarat, hogy segítsek az ittenieknek, viszont mindenki csak beszélt a problémáról… Sehol nem volt vészhelyzet, probléma, ellenségeskedés, csak a Vérvonal és a főhadiszállás között, de ez igazából semmiben se nyilvánult meg. Nem értettem, hogy mi is a probléma, mi az, ami miatt mindenki aggódik és fél. Oké, a Kristály meghalhat, de… de nem tűnt úgy, mintha haldokolna, az emberek se viselkedtek furábban az átlagosnál. Senki se pánikolt vagy szenvedett… Akkor mégis mi az a hatalmas probléma, ami miatt itt kell maradnom?

A Xihl-forráshoz érve mindketten megtorpantunk. Mindvégig azt hittem, hogy egy gyönyörű helyre érünk majd, egy tó- vagy patakpartra, ahol kristálytiszta a víz és madarak csiripelnek, kiskacsák úsznak a tavon, de persze Eldaryában úgy tűnik, semmi sem olyan, mint aminek elképzelem. A víz teljesen szürke volt, a rajta lévő növények elfeketedtek, állatoknak nyomát sem láttam, csak az itt-ott felbukkanó bolyhos pamacsra hasonlító békákat, vagyis miután elkezdtek ugrálni, úgy véltem ezek valamiféle békák. Nagy, szürke szemeiket ránk emelték, majd a vízbe merültek. Ezarel döbbentnek látszott ahogy a nádast vette szemügyre, mely szintén sötét, taszító színben játszott, ahogy minden más is. A fák, bokrok levelek nélkül vagy megrepedezett törzzsel, élettelenül álltak. A tó szélén hatalmas fűzfaszerű növény állt. Aranyszínű levelei virágszirmokra hasonlítottak, illata a mézre emlékeztetett. Ez volt az egyetlen növény, melyet szépnek mertem volna mondani itt. A tövében pedig vörös virágok, leginkább a liliomra hajazó kinézettel kókadoztak. Úgy tűnt, nem sok minden élt ennél a forrásnál. A sziklákból előbukkanó víz ugyan még kék volt és tiszta, de mikor a tóba ért, felvette annak színét.
– Ezarel, jó helyen járunk? – érdeklődtem kétkedve, mire az Elf csak bólintott és a növényekhez ment, hogy jobban szemügyre vegye őket. – Nem tűnik túl bizalomgerjesztő helynek.
– Tudom, Lorelei – szólalt meg visszafordulva hozzám. – Most láthatod a Kristály erejének gyengülését. A Xihl-forrás Eel szívéből fakad, a Smaragd-erdőkből, melyek Eldarya legtisztább és a legtöbb mágiával rendelkező növényei. Az erdőket pedig a Kristály élteti – mutatott körbe.
Megdöbbentő volt látni, hogy ez tényleg valami olyantól pusztult el, amit nem vagyok képes felfogni sem, nemhogy hinni benne. De láthatóan valami megölte ezt a tájat.
– Akkor mi lesz most a tűzliliomokkal? – néztem körbe. – Nevráéknak kell a gyógyszer – érveltem eltökélten.
– A mézfűz alatt még van pár, nem teljesen hervadtak el. Aya biztos tud velük valamit kezdeni.
– Rendben, szedek párat és akkor mehetünk is! – jelentkeztem a feladatra nagy lelkesen. Nem akartam sokáig itt lenni. Nyomasztott a forrás környéke, ez a sok élettelen növény.
Épp letéptem volna egy liliomot, mikor valami zajt hallottam az erdőből. Félelem lett rajtam úrrá, pedig nem voltam ijedős típus. Megálltam a mozdulatban, a sűrű erdő felé meresztettem szemeimet, de semmit se láttam. Betudtam annak, hogy csak a helytől parázok.
– Vöröske, szedd össze magad és siessünk. Utálom a mágia nélküli környezetet – finnyáskodott Ezarel, és épp válaszoltam volna neki valami epéset, mikor valami ismét megmozdult a bokrok között. Mintha morgó, lihegő hangot is hallottam volna mellé.
– Ezarel? – szólítottam meg óvatosan, szoborrá dermedve.
– Hm?
– Azt hiszem van itt valami… – suttogtam rémülten.
A zaj egyre hangosabb lett. Jól kivehetően nem egy valami lihegett, futkározott az erdőben, hanem több lény is. A hangjuk alapján nem tűntek túl barátságosnak.
– Gyere ide, de semmi pánik! – utasított Ezarel a mézfűzfa tövénél állva. A lehajló ágak egészen eltakarták előlem, és hiába mondta, hogy ne ijedjek meg, azonnal rohanni kezdtem és ha nem kap el, még őt is elsodrom.
– Csitt! – ölelt át, miközben a környéket kémlelte. – A méz illata elnyomja a szagunkat, csak legyél csendben – suttogta a fülem mellett, amitől még a hideg is kirázott. Annyira közel voltam hozzá, hogy éreztem ezt a lágy, férfias illatot, ami furcsa érzéseket váltott ki belőlem, és ha picit oldalra fordítottam volna a fejem, talán még az arcunk is összeért volna, hogy megcsókolhassam. De micsoda buta ötletek! Épp veszélyben voltunk.
Halk csengőszó törte meg a morgolódást. A zaj elhalkult, Ezarel kitágult pupillákkal nézett rám, majd körbe, mintha ő ismerte volna ezt a hangot. A csengő rideg, komor hangon szólt, mintha utasításokat adott volna. A hirtelenből bukkant elő három fekete kutya. Szemeik gonoszan villogtak, vicsorogtak és láthatóan kerestek valamit. A csengő ismét megszólalt, a kutyák egyszerre mozdultak a hangra, egyenesen felénk.
Még épp időben sikerült elugranunk, mikor az egyik ránk vetette magát. A földre kerültünk. Ezarel szorosan magához ölelt, de így még nehezebb volt a védekezés. Féltem. Kirázott a hideg, az adrenalinszintem az egekbe szökött, libabőrös lettem és majdhogynem remegett a lábam. Az elf valamivel jobban kezelte a helyzetet. A táskájában kutatott, mikor ismét nekünk támadtak a kutyák. Nem tudtam mit tegyek, így hát a legközelebbi botot felkapva suhintottam egyet feléjük, de mindhiába, csak egy pillanatra torpantak meg. Nem voltam kihívás a számukra. Ezarel egy bájitalos üveget vágott a földhöz, ami hatására sűrű füst keletkezett. Össze akarta zavarni a kutyákat, ami egy pillanatra sikerült is, de újabb csengő szó csendült és mintha már tudták is volna, hogy hol vagyunk. Az egyik egyenesen felém tartott, nem volt időm cselekedni, ahogy Ezarel se tudott. Lehunyt szemmel már épp felkészültem volna a fájdalomra, amikor tompa puffanásra lettem figyelmes, mintha valaminek nekiütközött volna a kutya. Óvatosan nyitottam ki a szemem… Egy kristályos fal állt előttem, melynek másik oldalán a támadó kutya feküdt. Nem értettem mi történt, de furcsa bátorság lett rajtam úrrá a pajzs láttán. Felálltam és épp megtaláltam Ezarelt, ahogy a másik kutyával dulakodik. Amaz a nyakánál csattogtatta hatalmas állkapcsát, bármelyik pillanatban elkaphatta volna az elf torkát. Valamit tennem kellett. Nem törődve a jeges faltól kiterült kutyával és a harmadikkal, amit nem láttam sehol se, Ezarelhez rohantam, és a már előzőleg felvette bottal próbáltam leütni az állatot. Nem sok sikerrel, mondhatom. Inkább csak felhergeltem, de ott hagyta a férfit, hogy rám támadhasson.
Még mielőtt bármi is történhetett volna ismét felhangzott a csengő, de most sokkal erőteljesebben, hangosabban, mintha egyre inkább közeledett volna hozzánk a forrása. Rémülten bújtam oda Ezarelhez, aki szó nélkül ölelt át. A fekete kutyák furcsa mód nem csináltak semmit se, mind a három előbukkant és körbeállt minket, mert azt hiszem vártak valamire… Sikeresen összeraktam, hogy a csengő irányította őket, aminek a gazdája hamar meg is jelent.
Rövid, vállig érő ciklámen haja volt, furcsán csillogó szürke szemekkel, szigorú arckifejezéssel. A nő feketébe öltözött, bőre pedig barnább volt az átlagnál. Kalapját jobb szemére húzta, és könnyedén járt csinos szandáljában, rövid szoknyájában az erdő göröngyös talaján. A csengettyűk a kezében voltak, két akkora, mint egy alma, mégis mikor megrázta mindkettőt, csak egynek a hangját hallottuk. Kifejezéstelenül nézett ránk, először Ezarelre, majd rám, de végül a férfihoz szólt.
– Nem te vagy az Elior őrzője… – orrhangon beszélt, fellengzősen és mintha többre tartotta volna magát mindenkinél. – Áruld el, hogy ki az és hol van!
– Isabella?! – szólalt meg az elf megdöbbenve, de talán én még jobban elámultam, hiszen ismerték egymást.
– A testvéred az? Az unokatesóid? Biztos tudják, hogy hol a húgom! – A csengők ismét megszólalt, a fekete kutyák jobban összezárták körülöttünk a kört, én pedig összezavarodva néztem hol a nőre, hol az elfre.
– Senki nem tudja, Isabella – válaszolt hidegen az elf.
– Neked talán méltóságos varázslónő! De jól van, akkor talán a másik jobban tudja – vetette rám egy lenéző pillantást. – Hol van Annabella, te lány?
– Azt se tudja, hogy te ki vagy! Az ikredet sem ismeri – szólt közbe az elf, amiért hálás voltam. Nem értettem, mégis mi történik körülöttem. Ismét.
– A Vérvonalból származik, ott pedig mindenki tudja, hogy Én ki vagyok! – szólalt meg fellengzősen.
– Ez csak egy emberlány – védett Ezarel, de úgy tűnt, hogy a nő valamiért nem hisz neki.
– Kérlek, nézd meg a karját és a bokáját. Egyértelműen az ott egy Vérrúna, mert ez a lány az egyik alapítócsaládból származik – szólalt meg negédesen, mire Ezarel feltűrte a karomon a felsőt, és meglepetésünkre fekete geometrikus minták voltak rajta.
– Hogy került ez ide?! – szólaltam meg hisztérikusan.
– A lábán is van – mutatott a bokámra, aminél már én húztam fel a nadrágom szárát.
– Ez eddig nem volt itt – hebegtem-habogtam ijedten.
– Charpentier? – vonta fel a szemöldökét, ahogy a karomat vizsgálta. – Azt hittem, hogy az utolsót is élve égettem el, mégis a húgomat keresem és beléd botlom. Biztosan jól elbújtatták a családod… Lucianna… nem csak egy lánya volt? Neki nem születhetett gyermeke… – Itt elgondolkozott. Picit előre dőlt, jobban szemügyre vett, majd hangos cicegés közepette közelebb jött hozzánk. Én már azt se tudtam, hogy miként kell beszélni, és levegőt venni egyszerre, annyira leblokkoltam a sokktól, ami az elmúlt fél órában ért, és Ezarel se tűnt túl bőbeszédűnek.
– Szóval van egy unokája. Szegény anyád, ha láttad volna, mennyire kérlelt és ellenkezett. De hát a boszorkányokat máglyán égették el már a középkorban is. Nem szeghettem meg a hagyományt… – csúfondáros volt, lekezelő a hangja, és a szavaival mintha minden egyes alkalommal kést forgattak volna bennem. Fájt, amit mondott, mert az álmaim és a nő gúnyos beszéde szépen lassan összeálltak. Ő ölte meg anyámat…
Óvatosan néztem Ezarelre. Minden idegszálam megfeszült, és nem tudtam koncentrálni semmire se, ami körbevett, pedig a fekete kutyák lihegése, az Isabellának nevezett nő halk szuszogása igazán jellegzetes volt, és ijesztő.
– Te ölöd a Vérvonal tagjait? – szólalt meg Ezarel dühösen.
– Hogyan? – zökkent ki egy pillanatra. – Már rég nem öltem meg senkit se. A testvérem nélkül nem lehet élvezni az életet. Annabellát keresem. Hol van? – szögezte nekünk a kérdést ismét.
– Sarah úrnő meg fog találni – vigyorgott rá az elf. Nagyon magabiztos volt, mintha lenne egy terve.
– Úrnő?! – horkant fel. – Alig ötszáz éve még én voltam itt az úrnő! Ha az Orákulum nem választja ki Sarah-t, még mindig én lennék az, és Soraya sem vált volna halhatatlanná. Annabella lehetne az örök varázslónő… – Kezdtem összezavarodni. Olyan nevek kerültek elő, akikről fogalmam se volt, és jelen esetben csak úgy éreztem, hogy mindez gátol a gondolkodásban. Ezarel se sokat segített és az Isabella nevű nő is zavart. Nem tudtam, hogy minek vagy kinek higgyek. Azt mondta, hogy máglyán égette el, mint a boszorkányokat? De hát anya egy balesetben halt meg, karambolozott, nekiment egy fának és kigyulladt az autója… Vagyis mindenki így tudta.
– Ezarel, ki ez a nő? – fordultam az elfhez, aki aggódva nézett rám, majd Isabellára. Azt hiszem, nem gondolta, hogy majd ennyire nyugodtan tudok megszólalni. Őszintén szólva engem is meglepett.
– Hogy merészeled?! – förmedt rám dühösen, miközben a fekete kutyák még közelebb jöttek hozzánk.
– Ez a nő Isabella Tresany, egy feketemágus – sóhajtotta Ezarel. – Évszázadokkal ezelőtt őt és a húgát kiválasztotta az Orákulum, hogy megvédjék Eelt és az Északi-tengereket, de a testvérek eltévelyedtek…
– Csak a jó útra tértünk – kacagott fel gúnyosan.
– Lemészároltátok többszázunkat! – kelt ki magából Ezarel elengedve és felpattanva, amitől a földre huppantam. Meglepetten pislogtam rájuk. – A sellők félnek kijönni a vízből, a félvérek pedig miattatok, az elveitek miatt olyan megaláztatásokban részesülnek a mai napig, amit meg sem érdemelnek.
– Ó, kérlek, azt ne hagyd ki, hogy a Vérvonal majdnem kihalt… – Mintha büszke lett volna a tetteire. Undorító.
– A Kristály miattatok gyengült meg!
– És? – horkant fel nem túl nőiesen. – Hol van Annabella? – szegezte nekünk a kérdést ismét. – Nem fogom eltűrni neked, hogy egy halandó, mihaszna elf ilyen hangnemben beszéljen velem, Isabella Úrnővel.
– Sosem leszel úrnő!
– Elég legyen! – A csengő ismét megszólalt, és a kutyák egyszerre mozdultak, hogy Ezarelre támadjanak. Ijedtemben nem tudtam, mit teszek, felugrottam és esetlen mozdulattal a földre löktem a férfit, majd vártam a fájdalmat, de nem jött. Semmi sem mart belém, sőt, mintha a világ össze hangja eltűnt volna. Félve nyitottam ki a szemem, és döbbenten tapasztaltam, hogy a Kristályteremben vagyunk.
– Én biztos megbolondultam… – rogytam térdre döbbenten. Ezarel még épp időben tért észhez, hogy elkapjon.
– Hogyan? – nézett rám elképedve. – Lorelei? – szólt hozzám, de én csak néztem előre bambán. Nem tudtam feldolgozni azt, ami történt velem. Miért? Mikor? Miként? Elképesztő…
– Te lány, ébredj fel! Tudom, hogy sokkot kaptál, de basszus! – továbbra is hozzám beszélt, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
– He? – néztem rá értetlenül, mire egy fintort vágott és pont olyat tett, ami kizökkentett ebből az egészből. Közelebb hajolt hozzám, majd egy hirtelen mozdulattal az ajkát az enyémhez nyomta. Meglepően kellemes érzés járt át a vékony ajkak lágyságától, de a józan eszem azonnal kapcsolt. A lágy pillanatot egy hatalmas, csattanós pofonnal szakítottam meg.
– Mi a fenét képzelsz magadról?! – törtem ki hevesen.
– Jól van na, ne húzd fel magad! Ha nem sokkollak, még mindig úgy néznél rám, mint valami bolond! – zsörtölődött az arcát simogatva. Valószínűleg fájhatott neki.
– Akkor se kell megcsókolni! – pirultam el hitetlenkedve.
– Nyugi, nem ez volt életem legjobb csókja… – fordult el tőlem, még mielőtt nekiugorhattam volna ismét. Hogy merészel ilyeneket mondani? Olyan finom volt és lágy, még ha csak egy szájra-puszi is…
– Te bunkó állat! – topogtam idegesen.
– Nos, ha kimérgelődted magad, akkor megkérhetnélek, hogy húzd le a nadrágszárad és valami hosszujjú ruhát is vegyél fel? Ha Miikó vagy bárki más meglátja a rúnát, nagyobb bajba kerülsz, mint amiben mi leszünk… – tért át tárgyilagos hangnembe. Olyan érzéketlen volt és nem tudtam ez figyelmen kívül hagyni.
– Mi történt, Ezarel? – kérdeztem vissza. Persze úgy cselekedtem, ahogy mondta, de a Kristályteremben voltunk és nem nagyon akadt itt más ruhám.
– Ez egy ugrás volt, a Vérvonal néhány alapítója képes rá, akik közel állnak a tűzhöz, ahogy mondani szokás – fordult vissza, ahogy levette köntösszerű kabátját. Nem tudtam eldönteni. – Vedd fel! Majd kitaláljuk, hogy miért van rajtad, amíg nem tudsz elmenni a szobádba átöltözni.
– Izé… – habogtam, ahogy nagy nehezen elvettem tőle és belebújtam. Ezarel-illata volt. Furcsán ismerős és megnyugtató, mint ahogy az a röpke érintés is, mikor átvettem tőle a ruhadarabot.
– A rúnák aktiválásával lehetséges, de csak tudatosan, és akkor is előfordulhat egy-két mellékhatás, mint például az emlékezetvesztés… – mélyen a szemembe nézett, majd döbbenten pislogott rám. – Tiszta a tekinteted…
– Már ugrottam… – válaszoltam neki magabiztosan, mert mintha megnyílt volna az elmém. – Mikor Eldaryába kerültem. Az a maszkos pasas lökött bele a gombakörbe, tőle szöktem meg. Meg akart ölni, pont mint az a nő, fekete kutyákkal.
– Annabella, ő hozott téged Eldaryába. Csak az ikrek képesek irányítani őket, a csengőkkel. – Kezdett összeállni a kép, és ezzel egyidejűleg a hangulatom is egyre jobban változott. Hol magabiztosnak és erősnek, hol pedig gyengének és esetlennek éreztem magam.
– Miért jut ez most eszembe? – ráztam meg a fejem nagy nehezen. Annyi minden történt.
– Az ugrás miatt. Valaki tényleg felejtés bájitalt itatott veled, de nem azelőtt, hogy idekerültél volna. Valaki más akart gondoskodni rólad, de az elméd kezd megnyílni.
– Aha… – néztem fel a Kristályra bizonytalanul. Tudtam, hogy mondani kellene valamit vagy zavarban lennem, de fáradtnak és erőtlennek éreztem magam. Tényleg, mintha egy érzelmi hullámvasúton ültem volna.
– Mi lesz a tűzliliommal? – kérdeztem kábán.
– Még épp időben, az ugrás előtt sikerült magammal hozni egyet – mosolyodott el, én pedig csak a  fejemet rázva néztem rá. Ezarel annyira fura volt, de közben pedig igazából nagyon is kedves, rendes elf, akit nem lehet nem imádni, és még vonzó is, ráadásul a bizalmasom akar lenni.
– Vigyük el Ayának…

23: A testvérek ereje

Leane szemszöge:

Nevra belázasodott, Leiftan még mindig eszméletlen volt, szinte hamuszürke, mint egy halott. Ewelin szerint mindketten jobban vannak, és Ezarel is bizakodóan beszélt, mégis úgy tűnt, nem javult az állapotuk. Féltem, Nevra élete forgott kockán és csak azért, mert nem voltam elég erős. A kasza használata után meggyengültem. Időnként vérszomjam támadt, égetett az erős napsütés, frusztrált és még idegesebb lettem tőle. Eldaryában a napfény nem bántja a vámpírokat, ahogy a mítoszokban az emberek világában. Sok-sok tévhitet tudtam volna megdönteni, de mikor legyengültem és varázserőm elfogyott, sosem éreztem jobban magamat, mint ezeknek a nevetséges legendáknak a vámpírjai. Talán mindez innen fakadt.
– Leane, pihenj le! Most egy ideig várnunk kell, mást nem tehetünk – tette kezét a vállamra Ewelin. Bánatosan néztem fel rá. Ő is kimerültnek és kétségbeesettnek tűnt. Rengeteget tett a többiekért az elmúlt egy napban.
– Félek magára hagyni – válaszoltam őszintén, megtörten.
– Nem fog történni semmi se – szólt közbe Ezarel. – Stabil az állapotuk, nyugalom.
– Neked is pihenned kellene, Ezarel – rótta meg Ewelin, mire az elf csak a hajába túrt, majd elfordult.
– Nincs kedvem a többiek közé menni. Mindenki kíváncsi, ráadásul ez a Robert herceg se tetszik nekem. Állandóan láb alatt van, pont mint öt éve. – Halványan elmosolyodtam. Még emlékeztem rá, hogy mennyire ki nem állhatták egymást, csak mert nem egyezett valamiben a véleményük, plusz a Vérvonal… Biztos voltam benne, hogy Miriam és a családja révén Ezarel is tudja, hogy Robert herceg az egyik tag.
– Csak menjetek el pihenni. Nem kell senkivel se beszélnetek – biztosított Ewelin békés, megértő stílusban, nyugtatva. Volt benne tapasztalata.

Megtörten, összezuhanva léptem ki az orvosi szobából. Azonnal Ykharral és Alajeával találkoztunk, mindketten aggódva néztek ránk. Mérgesen válaszoltam a kérdéseikre, és inkább ott hagytam őket, miközben Ezarelt faggatták. Kitérő válaszokat adott, majd gyorsan utánam eredt.
– Mit akarsz még, elf? – néztem rá kérdően.
– Pont olyan vagy, mint Nevra – felelte lekezelően, kétkedve.
– Talán igazad van, végül is… a menyasszonya vagyok – álltam meg hirtelen. Zajokat hallottam a folyosó végéről, két ember beszélgetett. Miiko és Robert.
– A felesége is leszel, nyugalom – biztatott komolyan, teljesen normálisan, ami nagyon jólesett. Sikerült félretennie a bunkóságát, hogy segítsen és könnyítsen a hangulatomon.
– Köszönöm – néztem rá megállva. – Mióta Lorelei itt van, sokat segítesz, és talán megértesz Minket – utaltam itt a Vérvonalra, nehogy Miiko meghallja.
– A húgom miatt… – mintha egy pillanatra zavarba jött volna, de ez az egész gyorsan értelmét vesztette, mikor meghallottuk Robert és Miiko beszélgetését. Nem vettek észre minket, így hát az egyik oszlop mellé húzódva próbáltunk észrevétlenek maradni.
– Még mindig alig hiszem el, hogy semmit se változtál. Gyönyörű vagy és veszélyes, Miiko – bókolt Robert vigyorogva.
– Már nem vagy hatással rám, Robert. Ami volt, annak vége van! – érvelt dühösen a kicune, mégis mintha megriadt volna.
– Nem így látom rajtad, kedvesem – lépett hozzá közelebb a férfi, mire Miiko a falhoz kényszerült.
– Csak megráztak az itteni események. Féltem a gárdám tagjait! – Még én se hittem el, nemhogy Robert. A testtartásán is láttam, ahogy egyre közeledett a nőhöz.
– Tudok egy remek feszültségoldó technikát, hogy jobban érezd magad, ahogy régen is… – Egyértelműen flörtölt vele. Sosem láttam még Miikot ennyire gyengének, és nem is gondoltam volna, hogy ezek között van valami, vagy volt valami. Meglepődve pislogtam Ezarelre, aki csak vállat vont, de láthatóan őt is érdekelte a dolog.
– Pofátlan – pofozta fel Miiko Robertet, mire mindketten elvigyorodtunk. Tipikus. Nem is értem, mit várt a herceg. Ám ami ezután történt, mindkettőnket megdöbbentett. Robert nemhogy megszégyenülve eltávolodott volna tőle, még rámenősebben viselkedett. A falhoz nyomta és megcsókolta a nőt. Érezhető szexuális feszültség támadt köztük, mert nem távolodtak el egymástól, sőt inkább mintha egyre jobban belejöttek volna a csókolózásba. A szívem összeszorult, ahogy láttam őket elveszni az érzésekben, mert eszembe jutott, hogy Nevra betegen, kómában fekszik az orvosiban és nem tudok semmit se tenni érte…
A páros nemsokára eltűnt, kijöhettünk Ezarellel a búvóhelyünkről.
– Hűha! – füttyentett megdöbbenve. – Biztos, hogy Miikot láttuk Roberttel?
– Egyértelműen – bólintottam elmélázva. Ezek szerint vannak érzései a főnökasszonynak. Azt hiszem, ezen lepődött meg Ezarel is. Jó kis pletykaalapanyag lett volna az, amit láttunk, de mindketten tudtuk, hogy a főnökasszonyról nem szabad ilyeneket suttogni. Csak mi járnánk vele rosszul.
– Jobb, ha megyek. Akartam beszélni Lorelei-el…
– Jól is teszed – mosolyodtam el őszintén, utalván arra, hogy tudom, fontos neki a lány.
– He? – nézett rám kétkedve, mint aki semmit se ért.
– Nem tudhatod, mennyi ideig lesz még itt, hazamegy a világába vagy Soraya mester magához hívatja – vázoltam fel az egyértelmű helyzetet. Ezarel is értette, hogy miről van szó, már átélte egyszer, mikor a húgát vették el tőle.
Eldaryában a legtöbb családban két vagy több gyermek születik, ez az átlag családmodell. A testvérek erősek, összetartóak és különleges erő kapcsolja össze őket. Amolyan természetes vérvonal, és vannak, akik ezt nagyon jól ki tudják használni. Miriam sokszor mesélte, hogy a bátyával mennyire jól érezte magát, megértették egymást és olyan kapocs alakult ki náluk, amiről minden testvérpár csak álmodni mer. Aztán mikor Miriam Soraya mester tanítványa lett, minden megváltozott.
– Túlgondolod – válaszolt elfordulva tőlem.
– Adj neki egy esélyt! Lorelei hazahozhatja Miriamot is… – rejtélyeskedtem.
– Úgy beszélsz róla, mintha vonzódnék hozzá! – hitetlenkedett szemforgatva.
– Mert így is van, nem? – böktem oldalba. – Tudom, hogy engem nem kedvelsz és épp ezért a tanácsaim nem is olyan komolyak a számodra, mint szeretném – léptem hátra jelezvén, hogy indulni készülök. – De tessék szépen csinálni valamit! Nehéz időszakon megyünk keresztül. Lorelei is. Most van a legnagyobb esélyed. Hajrá! – kacsintottam rá bíztatóan.
A válaszát már nem vártam meg. Úgy döntöttem tényleg jobb lesz, ha alszok kicsit. Roberttel úgysem tudtam volna beszélni, mert Miiko lefoglalta.

Két órája aludhattam, mikor egy határozott, egyszerű kopogás ébresztett fel álmomból. Morcosan keltem fel, mert így is jó egy órát forgolódtam és aggódtam, mire sikerült elengednem magam. Így aztán elég nehezen vettem rá magamat az ajtónyitásra.
Aya állt előttem. Zöld haja gyengéd hullámokban omlott vállaira, világoskék szemei barátságosan csillogtak. Régen nagyon hasonlított Miriamra. Eleven, játékos, bájos leányzó volt, de ahogy tapasztaltam, ezt már rég kinőtte. Okos, keménykezű, ugyanakkor törékeny fiatal nő állt előttem, aki tökéletesen egyengette a bátyja útját. Egy napon, mikor Robert a Keleti-óceán királyává válik, Aya lesz a tanácsadója, akiben mindig megbízhat. Ahogy a testvéreknél ez szokás. Én is hasonlóan éreztem az öcsémmel kapcsolatban. Achel a maga szertelensége és gyerekessége mellett hű volt a családjához, hozzám és anyámhoz. Ez pedig csak még erősebbé tette köztünk a testvéri köteléket.
– Mit szeretnél, Aya? – érdeklődtem összeszedve magamat. Nem akartam haragos lenni vele, mégis enyhe él bújt meg a hangomban, mikor megszólaltam.
– Bocsáss meg, ha megzavartalak. Szerettem volna beszélgetni veled a fivéremről. – Aya hangja békét sugárzott. Mindig furcsán éreztem magam a közelében. Nem egy egyszerű sellőlánnyal beszélgettem, hanem egy szirénnel. A hangja nagyon erősen hatott az emberek hangulatára, még ha nem is akarta.
– Gyere be! Téged mindig szívesen látlak – erőltettem magamra egy mosolyt.
– Hallottam, hogy mennyire nehéz most neked. Nevra… – itt beharapta a száját, elfordult tőlem. – Biztosan nagyon félted, de tudod, hogy őszintén meglepsz ezzel mindenkit. Nevra nem épp barát.
– Aya, azt mondtad, hogy Robertről szeretnél velem beszélni! – szóltam közbe, mert nem voltam hajlandó tovább hallgatni ezt. Épp elég embertől kaptam meg, hogy rosszul döntöttem Nevrával kapcsolatban. Nem volt kedvem még egyszer végighallgatni a kritikákat, pláne most.
– Bocsáss meg! – felelt őszintén. – Igazad van.
– Miről lenne szó? – érdeklődtem egy fokkal enyhébben.
– Tudod, aggódom, hogy ez az egész nem fog jól elsülni. Apánk szerint Robert túlzottan is bizakodó. Bízik az örökösben, a létezésében, sőt azt hiszi, egy érintésből meg is fogja tudni, hogy ki az. Ha tudnád mennyire fellelkesült, mikor hallott Lorelei-ről! Aztán mikor meglátta tegnap! – Aya őszintén aggódott, az arcvonásai is ezt tükrözték. – Az a lány tényleg nagyon hasonlít Luciannára, de ez még nem jelent semmit se!
– Várj! Mi van? – szakítottam félbe, mert úgy éreztem, most én maradtam le valamiről.
– Hát te nem tudtad? Lorelei az egyik régi abszintos gárdavezető hasonmása is lehetne. Lucianna Charpentier, egy jégboszorkány. A család…
– A család már rég kihalt! A Charpentierek egy ősi boszorkánynemzedék, miután megbukott a király és elüldözték a hercegeket, ők is eltűntek… – egészítettem ki dacosan. Ugyan a fejemben kezdett összeállni a kép, mégis úgy éreztem, hogy erre még nem készültem fel.
– Ezek szerint erről te nem tudtál – rázta meg a fejét szomorúan. – Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom. Robert mérges lesz – sóhajtott lehangoltan. – Soraya mester azért kérette ide Robertet, hogy ez bizonyosságot nyerjen. A bátyám ma reggel beszélt is a lánnyal.
– Ha Lorelei Charpentier, még inkább nincs biztonságban itt.
– Nem csak ez… Lucianna a legfiatalabb herceg jegyese volt, George hercegé. Ha ez igaz, akkor a lány lehet az örökös – suttogta félve Aya, amitől csak még jobban összezavarodtam. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi ideig az orrom előtt volt az az ember, akit évek óta keresünk, és még Miriam se ismerte fel.
– Lehetetlen – válaszoltam dühösen, mert nem tudtam elfogadni a tényt, hogy ennyire figyelmetlen lettem volna.
– Nem erről akartam veled beszélni, de azt hiszem jobb, ha most megkeresed Robertet. Feldúltnak tűnsz – indult meg az ajtó felé.
– Az is lesz. Elegem van, hogy a Vérvonal tagjaként mindent én tudok meg a legutolsóként! – fakadtam ki dühösen, szinte majdnem arrébb lökve Ayát, ahogy kiviharoztam szobámból. Tudtam jól, hogy hol fogom keresni Robertet. Miikonál.

A folyosón Loreleibe botlottam. A lány ijedten nézett rám, de még ha ő is volt a téma, miatta éreztem magam még pocsékabbul, mint eddig, nem őt akartam számon kérni. Így aztán nem is törődtem vele, hiába próbált megállítani.
– Robert?! – kopogtattam volna Miiko ajtaján, ha valaki el nem kapja a kezem. Achel volt az. Kemény arckifejezéséből ítélve tudtam, hogy mennyire félt engem és nem akar rosszat, de most az egyszer nem fog engedni. Jó öcsi volt, csak én nem voltam neki megfelelő. Sosem tudtam elég erős lenni akkor, mikor igazán kellett volna.
– Bármiről is van szó, ne most! – rángatott el.
– Nem tudsz te semmit, Achel! – fakadtam ki kiszabadulva a szorításából.
– Igen, semmit se tudok, mert már megint bezárkóztál! – szólt vissza dühösen, talán egy kicsit a hangját is megemelve.
– Nem tartozik rád!
– De igenis az én dolgom is! A nővérem vagy, és nem hagyom, hogy az indulataid irányítsanak, csak mert nem tudod, mit tegyél! – folytatta már-már sokkolóan őszintén, dühösen. Annyira felnőtt volt, annyira okos. Nem érdemeltem meg egy ilyen testvért.
– Mi történt itt? – lépett ki a szobájából Miiko. Nyoma sem volt az állandó dühének, inkább meglepetten és talán szégyenlősen nézett ránk.
– Hol van Robert? – szögeztem a kérdést a kicunénak, aki először megilletődve, majd szikrákat szóró szemmel pillantott rám.
– Itt vagyok, Leane. Ne aggódj! – jelent meg az emlegetett. Épp egy felsőt húzott fel, ahogy elhagyta Miiko szobáját, s mintegy végszóra, pont időben ért utol minket Aya is. A lány először meglepetten, majd lekezelően nézett hol bátyjára, hol a rókanőre. Megvolt a maga véleménye a dologról, hiszen a helyzet félreérthetetlennek bizonyult.
– Valami baj van, Leane? – fordult felém Miiko, próbálva leplezni a nyilvánvalót, mintha nem lenne eléggé nyílt, hogy mégis miért volt nála Robert.
– Csak beszélnem kell a herceggel. Bocs, ha megzavartunk a szórakozásban – jegyeztem meg gonoszan, mire Achel széles vigyorral reagált, és még Aya is hasonlóan elmosolyodott. A kicune először felfújta magát rajta, de sikerült megtartania a hidegvérét, és inkább csak sértődöttségében becsapta maga után az ajtót, majd elviharzott. Úgy kell neki.
– Nem volt szép tőled, Leane – ingatta a fejét Robert. – Nem róhatod fel neki, hogy jól éreztük magunkat. Magánügy – oktatott ki Robert, ami hallatán legszívesebben őt is az orvosiba küldtem volna egy jól irányzott kombóval.
– Nem érdekel! Azt mondd meg nekem, hogy miért nem tudtam eddig semmit se! – fakadtam ki sziszegve, próbálva halkan, de mégis dühösen beszélni.
– Bátyám, azt hiszem túl sokat beszéltem… – magyarázkodott Aya szégyenlősen. Robert szelíd mosollyal karolta át testvérét, majd felém fordult.
– Szóval tudod, hogy Lorelei Charpentier? – Achel szemei elkerekedtek. Még ő is eleget tudott ahhoz, hogy tisztában legyen ennek a névnek a jelentésével.
– Állítólag a harmadik leszármazottja… – szűrtem a fogaim közt.
– Annak a harmadiknak? – fordult felém Achel, mire csak bólintottam. Őt is hasonlóan furán érintette az új információ, mint engem.
– Soraya mesternek igaza volt. Ő bizony Charpentier, és az unokája, de van még itt más is – lépett közelebb Robert. – Nem szívesen beszélem ezt meg veled egy folyosón, mégis látom mennyire ki vagy akadva – intett lemondóan. – Meg kellene tanulnod kezelni az érzéseidet! – tanácsolta közönyösen.
– Mondd már! – fakadtam ki, mire Robert azonnal karon ragadott, hogy visszatartson, ha bármi meggondolatlanságot is szeretnék tenni.
– Nem ő az, akit keresünk! – határozott volt, egyenes. Igazat mondott. – Az anyja még ismerte Őt, és épp ezért ölték meg. Lorelei nagyon szerencsés, amiért ennyi ideig életben tudott maradni. Nem mondtam neki, nehogy megijesszem…
– Vadásznak rájuk? – bukott ki Achelből. – Az lehetetlen! Ki tenne ilyet? – A kérdés megválaszolatlan maradt. Egyikünk se tudta, mégis mit mondhatna.
– Minél hamarabb megtaláljuk a többieket, annál nagyobb biztonságban lesztek – felelt végül Aya. – De előtte segítünk neked, Leane. – Kíváncsian pislogtam a lányra. Hangjából biztonság sugárzott, mosolya gyengédségről árulkodott. Valamire készült.
– Igen, ha a szeretteid bajban vannak, nem tudsz helyesen cselekedni. Az előbb is jelenetet rendeztél Miiko előtt. Nagy hiba – ingatta a fejét a herceg.
– Mire gondoltok? – vágott közbe öcsém értetlenkedve, mire Robert csak hátba veregette, majd elvigyorodva belekarolt húgába.
– Hát a gyógyító erőnkre. Visszahozzuk neked Nevrát a halálból… De egy kikötésem van – fordult vissza még egy pillanatra Robert. Lehengerlően, titokzatosan mosolygott, jelezvén, készül valamire. – A küldetés, melyet egy bizonyos virág miatt indítanak… – hatásszünetet tartott. – Loreleinek is mennie kell rá. Szerezz mellé olyasvalakit, aki el tudja vinni. Sokat segíthet abban, hogy a varázsereje megmutatkozzon…
– Sokat kockáztatsz… – jegyeztem meg megilletődve, de tudtam, hogy igazat beszélnek. Segíteni akarnak Nevrán, nekik hála sokkal hamarabb meggyógyulhatna…
– Én? Sosem – vigyorgott rám magabiztosan. – Te viszont mindig.

Miiko természetesen dühös volt, mikor Aya és Robert előadták az ötletüket, és megkérték, hogy engem engedjen el a virág után. A kicune megtagadta a kérést, és Ezarelt akarta küldeni… Meglepetésemre az elf azonnal igent mondott. Egy kitétele volt csak: Lorelei is vele megy.
„Mi a fene?” Gondoltam magamban, miközben össze-vissza pislogtam. Ezarel megint kihallgatott minket? Ez volt az egyetlen magyarázat. De hogyan? És ha igen, akkor más is hallott minket? Nem vagyunk elég körültekintőek… Robertnek igaza volt, túlzottan is az érzelmeim irányítottak. Nagy hiba.

Leiftan kezdte visszanyerni a színét, hála Aya elixírjeinek. Nevra viszont ugyanabban az állapotban volt. Robert se tudott mit kezdeni vele, szüksége volt a tűzliliomra, melyért Ezarelt és Loreleit küldték el. A lányon látszódott, hogy mennyire megijedt. Amióta csak nálunk volt, szinte semmiféle külsős feladatba nem kellett belebonyolódnia. Nevra és én is kíméltem, ahogy tudtuk. A küldetésekhez kutatott, az előkészületekben segédkezett, és edzett velünk. Jól haladt. Erős és rugalmas leányzó volt, és az íjjal is egyre jobban bánt. Még Valkyon is megemlítette az egyik nap, mikor együtt ebédeltünk. Egy szó, mint száz: itt volt az idő, hogy küldetésre menjen. Mégis rossz érzésem támadt az egésztől, pláne mert Ezarel intézte el neki mindezt. Nem tudhatott semmit se, többször is megkérdeztem Robertet és Achelt is. Szerintük rajtunk kívül senki se volt a folyosón, szóval nem hallgathatott ki minket az elf. Mégis magával akarta vinni Loreleit… Az erdő mélyére kellett elmerészkedniük a tűzliliomért, és én magam se tudtam, hogy Robert miért akarta elküldeni oda a lányt. Rendszerint kitérő válaszokat adott, és magamra hagyott a kételyeimmel. Még akkor is ezen gyötrődtem, mikor a páros elindult a küldetésre. Ezarel magabiztosan, talán egy fokkal jobb állapotban, mint eddig, Lorelei pedig láthatóan bizonytalanul nézett szembe az úttal… Bár ott lehetnék, hogy segítsek nekik! De nekem Nevra mellett kell maradnom, és Miiko is megtiltotta. A fenébe is!

22: Kétségek

A fél éjjelemet a fekete kutyák utáni kutatásaim tették ki, de semmi olyant nem találtam, amit eddig már ne tudott volna bárki is a főhadiszálláson. Démoni lények, akik leginkább az éjjeli órákban támadnak, nappal elég inaktívak. Három szemük van, és teljesen egyformák. Az ösztöneik rabjai, nem lehet őket irányítani, csak szabadjára engedni, hogy pusztítsanak. Egyetlen információt találtam róluk Eel történelmében, a Menione-t, mellyel kontroll alatt lehet őket tartani. Viszont ezt semmi és senki nem tudja alátámasztani, a jégkard évszázadokkal ezelőtt nyomtalanul eltűnt, ahogy a fekete kutyák se jelentek meg sosem falkában. Minden jel szerint ez az első ilyen eset.

Hajnalban aludtam el, de csak pár órára. Korán reggel arra ébredtem, hogy odakinn valakik hangoskodnak. Leginkább Miiko dühös parancsaira lettem figyelmes. Azonnal papucsot és köntöst kaptam fel, hogy leszaladjak megnézni, mi történt.
A bejárathoz érve kisebb tömegbe ütköztem. Ykhar sápadtan rohangált össze-vissza, alig bírtam elkapni a kezét, hogy leállítsam és megnyugtassam, vagy ha mindez nem sikerül, információt kérjek tőle.
– Ykhar, Ykhar! – ráztam meg a lányt, aki rémült tekintetét rám emelve azonnal a nyakamba ugrott.
– Jaj, Lorelei! – folytatta idegesen. – Nevra, Leiftan! A Szellemekre! Jaj, mi lesz itt! Szeretném, ha jól lennének… – Össze-vissza beszélt, ijedten. Azt se tudta, miről.
– Nyugi, nyugi. Vegyél nagy levegőt! – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézzek és úgy próbáljak hatni rá.
– Igen…
– Szóval mi történt, Ykhar? – érdeklődtem lágyan, bár már én is idegesebb voltam a kelleténél.
– Nevra megsérült, nincs magánál. Van egy hatalmas seb az oldalán, megharapták! Tiszta vér volt, mikor idehozták. Meg Leiftan, nem tudom, mi történt vele… – rázta a fejét, miközben elkezdett dobogni a lábával. – Olyan volt, mint egy halott. A többiek is megsérültek, Valkyon se nézett ki jól! Azok a szellemek annyira veszélyesek, Lorelei! – magyarázott szomorkodva, próbálva elnyomni a könnyeit.
– Jó, jó… Hol vannak?
– A gyengélkedőben, de nem fognak beengedni. Csak a gyógyítók mehetnek be és Leane! – oktatott ki. – Leane azt mondta, hogy szóljak neked, mert meg kell keresned Achelt. Beszélj vele! A többiek jól lesznek, Ewelin és Ezarel értik a dolgukat. – És már ment is tovább. Sietve, idegesen, de mintha attól, hogy átadta ezt az üzenetet, máris jobban érezte volna magát… Vajon miért kell beszélnem Achellel?

Aggódtam a többiekért, ahogy mindenki, és beszélni szerettem volna valakivel, aki tud is valamit, de a többségünk nagyon keveset hallott az esetről. Annyit hallottam, hogy nemrég értek vissza, és Leane se volt jó állapotban, a vadászkasza rengeteg erőt vett el tőle. Nevra állapotáról pedig csak még többen sugdolóztak, ahogy Leiftant se hagyta ki senki. Valamiben megsebesültek és életveszélyes állapotban voltak. Még Miikot se engedték be a gyengélkedőre, amiből persze a lehető legrosszabbra következtetett a többség. Bele se akartam gondolni, hogy mi történne, ha valamelyikük meghalna. Leane összetörne, ha elveszti Nevrát.
– Nem bemenni! – állított meg Jamon, mikor az orvosi elé értem. Ketten őrizték az ajtót, esélyem se lett volna.
– Jamon, nem akarok bemenni – sóhajtottam fáradtan. – Mindössze szeretném megkérdezni, hogy benn van Leane?
– Igen.
– És szólnál neki, hogy kerestem? – Szerettem volna tudatni vele, hogy mellette állok és nem kell egyedül küzdenie a fájdalommal, amit a Nevrával történtek miatt érez.
– Jamon szól – bólintott. – Most pedig Lorelei menni! – küldött el a szokásos egyszerű, kötelességtudó, de morcos stílusában. Nem hibáztattam érte, egy óriás volt vagy mi… Nem igazán sikerült még felismernem a faját.

Miután leadtam a Miikonak készült kutatásomat, nem volt más dolgom, mint megkeresni Achelt, ahogy Leane kérte. Barátnőm még mindig nem jelentkezett, de Miiko elmondta, a két sebesült jól van a körülményekhez képest. Remegett a hangja, mikor beszélt, ő maga se volt biztos az állításában, így hát érthető, hogy az egész főhadiszállás felbolydult méhkasként keringett, idegeskedett, és persze nem a dolgát csinálta.
Achelre Chrome, Karenn és Cyrill társaságában bukkantam rá. Nevra húga összekuporodva ült a két fiú között, miközben Achel fel-alá járkált. Bizonyára a lányt nyugtatták, hogy minden rendben lesz. Neki is félelmetes lehet ez az egész, hiszen a bátyja megsérült, de még a közelébe se mehet.
– Achel! – szóltam oda neki tisztes távolságból. Nem akartam csatlakozni a csapathoz, így hát inkább elhívtam a srácot, hogy beszéljünk.
– Lorelei? – nézett rám meglepetten. – Mi újság? – túrt szőke tincseibe lazán, de nem éreztem benne semmiféle nyugodtságot, mint ahogy szerette volna.
– A nővéred hozzád küldött. Tudsz te valamit erről? – néztem rá kérdően.
– Hát hogyne tudnék… De nem mehetünk ki a városból. Miiko az összes kaput bezártatta, és Leane sincs olyan helyzetben, hogy ezt a parancsot megszeghesse büntetlenül…
– Várj, várj! Nem értem. Miről beszélsz? – állítottam le feldúltan. Teljes homály volt, egyszerűen nem tudtam felfogni azt, amit mond.
– Eh – fogta halkabbra. – Soraya mester megkérte a nővéremet, hogy vigyen el téged Robert herceghez. Ő a Keleti-óceán trónörököse, már említették neked… – állt hozzám a lehető legközelebb. Achel még nagyobb diszkréciót próbált magára erőltetni, de csak mindketten zavarba jöttünk tőle.
– Azért mentünk volna a tengerhez? – világosodtam meg hirtelen.
– De a blokád miatt ez lehetetlen. Francba is! A herceg nem fog előjönni, ha most figyelmen kívül hagyjuk!
– Akkor beszéljünk Leanéval vagy Miikoval! – vettem fel az ötletet, bár semmi esélye sem volt, hogy bármelyik is használható lenne.
– Nem lehet, Leane nincs jól. Mindenki azt suttogja, hogy csak rosszul lett, de nem ilyen egyszerű ez – folytatta továbbra is halkan, sürgetően. – A vadászkaszák lélekerőt használnak, a gazdájukét. Leane pedig az érzései miatt gyenge volt, még ha nem is vette észre.
– Mi van vele? – néztem rémülten a fiúra, aki csak megrázta fejét, majd egy pillanatra elgondolkozott, mintha csak azt fontolgatná, mit is mondjon nekem.
– Jól lesz, de időre van szüksége. Most sokkal inkább vámpír, mint elf. Nincs varázsereje, ami miatt fizikailag is rosszul érzi magát. Nem kell aggódnod. Én se teszem, a nővérem erős – mosolygott rám őszintén, de nem tudtam megbékélni a tudattal, hogy képtelen vagyok bármit is tenni. Nehéz ezt elfogadni, még ha csak egy ember vagyok, akkor is.

A délutánra már enyhült a feszültség a főhadiszálláson. Ykhar csak kétszer-háromszor futotta körbe a Sokajtós termet, miközben híreket várt, én pedig feladat hiányában őt figyeltem.
– Miért nem kapunk információkat? – néztem fel az emeletre, egyenesen az orvosi ajtajára, ahol még mindig ott állt a két őr.
– Mert Nevráról és Leiftanról van szó. Lorelei, Leiftant megcsókolta egy szellem, és Nevrát egy fekete kutya marta meg. Ewelin szerint a legutolsó pillanatban érkeztek…
– Istenem… Leane biztos maga alatt van – szörnyülködtem.
– Miiko is. Sokat jelent neki Leiftan – állt meg előttem a lány, majd mikor rájött, hogy túl sokat kotyogott, hadarva egészítette ki magát. – Meg persze Nevra is fontos neki, mindketten értékes tagjai a gárdának.
– Nem tudnánk valahogy segíteni? – vettem fel az ötletet elengedve a nyuszilány megjegyzéseit.
– Most még nem. Ezarel már szólt volna…
– Rendben – bólintottam. Az elfet egyetlen egyszer láttam a nap folyamán, akkor is elgyötörtnek és fáradtnak tűnt. Futólag pillantottunk egymásra, de az is elég volt ahhoz, hogy tudjam, minden tőle telhetőt megtesz a barátaiért.

Este a külső körzetekben jártam, a kapu környékén. Achelnek igaza volt, bezárták mindet és őröket állítottak hozzájuk. Miiko megtett mindent, hogy a menedékben lakók biztonságban érezzék magukat. Az elmúlt napon gondolkoztam, Robert hercegen, hogy most elszalasztottam egy feltehetően fontos lehetőséget, és úgy éreztem, nem tettem meg mindent, amit kellett volna. Leane nem fog örülni, sőt ha figyelembe vesszük, hogy Soraya mester kérésére jött el hozzám a herceg, akkor feltehetőleg maga a mester se fog örülni. Egyre több bajba keveredtem, amióta itt voltam, mintha nekem csak az lenne a sorsom, hogy minden rosszból kivegyem a részem. Pedig igazán nem akartam. Az elejétől fogva a legszívesebben hazamentem volna, és hogy elfelejthessem Eldaryát, de… De ha egyszer haza is mehetnék, már nem tudnám megtenni. Idekötnek az emberek, az érzéseim is, akármennyire is fárasztó ez a sok bonyodalom, amiben részem van. Segíteni szeretnék az itt lakóknak, a Vérvonalnak, hogy meggyógyítsuk a Kristályt.
A kapuhoz érve furcsa érzés lett rajtam úrrá. A két őr, feltehetően Obszidián gárdás férfiak kétkedően néztek rám, feltételezem azt hitték, rosszban sántikálok, de most nem ők voltak a fontosak, hanem az érzés, ami a kapu túloldaláról jött. Volt ott valaki, vagy legalábbis jött valaki. A fejemben tompa zúgás, majd fájdalom jelent meg és mintha hangokká formálódtak volna, majd szavakká, de nem értettem őket. Nem emberi szavak voltak, és nem is az általam megtanult eldaryai nyelvet használta az illető.
Valaki kopogott a kapun. Egyet, kettőt. Az őrök egymásra néztek, majd az egyikük kinézett a nyíláson. A fejemben lévő zúgás csak erősödött, mikor nagy meglepetésemre a két férfi kinyitotta a bejáratot.
Négy emberféleség került a látóterembe, a hang pedig azonnal megszűnt, mikor megpillantottam a vezetőjüket. Világoskék szemei azonnal rabul ejtettek. Enyhe keleties beütése volt az arcának, kétkedően és várakozásteljesen nézett körbe. Fülei helyén sellőfülek voltak, így aztán gyorsan rájöttem, ki is áll velem szemben. Robert herceg volt az.
Szálkás felsőtestét semmi se takarta, derekára mindössze egy halványkék leplet tekert, még cipőt se viselt. Mindössze a karján volt néhány lánc, és így csak még megnyerőbbnek tűnt, ahogy a mellette álló szépség is. Tökéletes mása volt a férfinak, csak épphogy női kiadásban. Lapockáig érő zöld haja gyengéd hullámokban keretezte ívelt arcát, és fogta közre az égkék szemeket. Kagylóból készült melltartót viselt és földig érő szoknyát.
A kíséret is hasonlóan festett. Két edzett, a herceghez hasonló testalkatú férfi zárta soraikat. Egy vörös illetve fekete hajú, zavartnak tűntek, de egy pillanatra sem lankadt figyelmük.

Robert herceg, megpillantva engem, sebes léptekkel elém sietett. A sellőlány követte őt.
– Nem gondoltam volna, hogy pont veled találkozom idekinn! – hajolt meg előttem óvatosan. – Robert herceg vagyok, a Keleti-óceán trónörököse!
– Lorelei Betranche, felség – hajoltam meg én is a herceg előtt.
– Állj, állj! Nem fogadhatom el tőled a meghajlást, felettem állsz – fordult egyet a tengelye körül, miközben széttárta karját, mintha mutatni akart volna nekem valamit.
– Khm – köszörülte meg a torkát a mellette álló lány, mire a herceg előhúzta legsármosabb mosolyát, vagyis na… Még nekem is megdobbant a szívem a huncutul csillanó szemektől.
– Bocsáss meg, Lorelei. Hadd mutassam be neked a húgomat, Aya hercegnőt. – A zöld hajú lány lágyan testvérére mosolygott, majd egy biccentéssel köszöntött.
– Örvendek a találkozásnak, Lorelei kisasszony! – A hangja, mint a szellő, lágyan és finoman csilingelt, mégis erőteljesen és határozottan hangzott.
– Üdvözlöm, hercegnő! – bólintottam óvatosan. Nem akartam megsérteni egyiküket sem.
– Tudod, Lorelei, nem nagyon értem, mi történt Eelben. Leanénak üzenetet kellett volna átadnia ma délben a számomra, de nem jelent meg a tengerparton. Így hát úgy döntöttünk kíséretemmel, hogy felkeressük a kisasszonyt. – Hevesen gesztikulált, miközben kísérői között sétálgatva előadta jövetelének okát.
– Herceg, Lorelei elvezeti önöket Miikohoz – szólalt meg az egyik őr, miután gondosan bezárták a kaput. Robert arcán egy pillanatra fintor jelent meg, majd negédesen elmosolyodott.
– Miikohoz? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Hát persze, Miikohoz! – csapott a homlokára bohókásan, majd húgába karolt, akinek ez láthatóan nem volt kedvére. – Lorelei, kérlek, vezess minket az említett hölgyhöz. Olyan rég találkoztam vele…
– Szerencsére… – jegyezte meg szarkasztikusan Aya, amit nem tudtam mire vélni. Mind a ketten furán viselkedtek, és a herceget se tudtam hova tenni, bár éreztem rajta valami furcsát. Talán a Vérvonal miatt?
– Rendben, Robert herceg. Csak utánam…

A folyosón futottunk össze Miikoval… Robert épp azt ecsetelte, hogy itt semmi se változott, mióta utoljára itt járt. Úgy öt éve, saját bevallása szerint. Aztán hirtelen elnémult, mikor meglátta a kicunét. Miiko szemei tágra nyíltak, egy pillanatra olyan volt, mintha el se hinni azt, amit lát. Nem tudta időben rendezni arcvonásait, így még épp kiült az arcára a pír, mikor Robert a korábban látott mosolyát engedte meg magának a nő felé, majd üdvözlésként kezet csókolt neki.
– Miiko, rég nem láttalak! – suttogta gyengéden az üdvözlés közben. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ezek között régen volt valami. Robert nem az én korosztályomnak tűnt, sokkal inkább közeledett a harminchoz, így nem tűnt lehetetlennek.
– Nem gondoltam volna, hogy mostanság megtisztelsz minket a jelenléteddel – Miiko hangja még remegett, de arcán már csak a megszokott eltökéltséget láttam.
– Leanét keresem. Soraya mester, a mi egyetlen és nagyra becsült varázslónőnk hagyott nála valamit a számomra. Ma délre beszéltük meg a találkozót, de nem jött el – adta elő a mesét Robert. Lassan már én is kezdtem elhinni, hogy nem miattam van itt.
– Sajnálatos dolgok történtek Eelben, Robert – rázta meg fejét Miikó.
– Ezért zártátok be a kapukat? – szólt közbe Aya, mert bátyja már épp kezet nyújtott volna Miikonak, ha a sellőlány nem állítja meg. Robert szemforgatva reagált, de nem ellenkezett.
– Igen, de ha ennyire fontos, hogy még az óceánt is elhagytátok miatta, akkor szólok Leanénak, illetve készítünk elő szobát számotokra az éjjelre – bólintott diplomatikusan, de folytonosan kerülve a szemkontaktust bárkivel is, főleg Roberttel.
– Nagylelkű vagy, Miiko, mint mindig – mosolygott rá a herceg. – Köszönjük!

Késő éjjel volt, mire el tudtam szabadulni mindentől és mindenkitől. A gyengélkedőről nem sok információ szivárgott ki, de már Ewelin se volt olyan gondterhelt, ha láttam, mint a nap többi részén. Robert herceg méltatlankodva, néhol eléggé elkényeztetett kölyök módjára adta elő magát, de a húga könnyedén tudta kezelni ezt a helyzetet. Bár mindezek ellenére sajnos nem beszélhettem velük négyszemközt, ami azért zavart. Nem tudtam, miért kell találkoznom a férfival, de mivel annyian szorgalmazták a dolgot, így úgy éreztem, ez mindennél fontosabb. Ő volt a harmadik eldaryai, aki a Vérvonalba tartozott. Szerettem volna mindent megismerni az ő szemszögéből.
Az ágyamon feküdtem teljes sötétségben. Annyira elfáradtam, hogy még aludni se bírtam. Csak forgolódtam, komplikáltam és aggódtam. Hiába voltam a Vérvonal tagja, azt nem éreztem olyan stabilnak, mint például Eel gárdáját. Miiko erős kézzel irányított, sokszor a hangulata befolyásolta, de összetartott minket. Épp ezért nem tudtam megérteni, hogy most akkor miért ne bízzak meg bennük. A Vérvonalról, a tagokról pedig semmit se tudtam. Lehet, hogy pont mi vagyunk a rosszak… Olyan kevés nézőpontot hallottam eddig, és sokszor a nagyhatalmú varázslók is eltévelyedhetnek. Mi van, ha Soraya mester is rosszat akar? Mondjuk átvenni a hatalmat Eelben és ehhez kell neki a Vérvonal? Mi van, ha hazudnak? Az Orákulum is tévedhet, nem?
Ilyen, és ezekhez hasonló kérdések jártak a fejemben, egészen addig, míg el nem aludtam. Álmomban ismét ugyanazt az álmot láttam, mikor valaki elvágta anyám torkát. Pontosan ugyanazt, mint azon az éjjelen, mikor a varázslónővel beszéltem. Nem lehetett véletlen.
Az álmomból felriadva, korán reggel ébredtem. Már épphogy látszódtak az első napsugarak. Az ajtómon pedig valaki türelmetlenül kopogott. Köntösbe bújva, fáradt léptekkel mentem oda.
– Ki az? – szóltam ki.
– Robert vagyok, Lorelei. Beszélni szeretnék veled – jött a válasz, amire kelletlenül nyitottam ki az ajtót. Nem választhatott volna későbbi és nyugodtabb időpontot?
– Tessék – nyitottam ki az ajtót.

Nem siette el a dolgokat. Csak beszélt, beszélt, mindenféléről, aztán egyszer csak megállt. Körbenézett és negédes mosollyal közelebb lépett hozzám.
– Tudod, nem bízom Eelben, pláne a gárdákban nem. Vannak rossz tapasztalataim. Itt még a falnak is füle van – suttogta lenézően, majd leült mellém az ágyra.
– Kérlek, térjünk a tárgyra… Tudom, hogy miattam vagy itt – szegeztem neki a dolgokat. – Miért?
– Jaj, Lorelei… – sóhajtotta. – A Vérvonal tagjai áldásokkal rendelkeznek. Mindenki másfélével. Ott van például Leane jóstehetsége, Miriam és az Elior közti kapcsolat. Miriam egy Kereső. Az Elior segítségével bármit és bárkit képes megtalálni. Én pedig a múltat láthatom, de csak egy részét. Leane képességével kombinálva pedig csodálatos dolgokra lennénk képesek. – Érdeklődve pislogtam rá. Mintha valamit hallottam volna erről, de mégis tartalmazott némi új információt.
– Láthatod a múltam? – kérdeztem vissza.
– Nagyon ügyes! Gyorsan összeraktad. Helyén van az eszed – mosolygott. – Nem mindent, de nagyon sok dolgot láthatok. A véred összeköt felmenőiddel, így aztán az ő múltjukat is felderíthetem.
– Tudni fogod, hogy ki vagyok? – szóltam közbe döbbenten… Most tényleg beigazolódik Soraya mester feltevése!
– Amit csak lehet – bólintott diplomatikusan. – Megengeded? – nyújtotta a kezét. Tétován fogtam meg, féltem, hogy mi fog kiderülni itt és most.
Robert arca elfehéredett, kék szemei szó szerint fényesen csillogtak. Tekintete és testtartása merevvé, kifejezéstelenné vált. Percek teltek így el, a kézszorítása és egyre erősebb lett, miközben részben én is átéltem, hogy ő mit láthat. Gyerekkori emlékek játszódtak le előttem, aztán hirtelen elhomályosult minden.
Nem tudom, mennyi idő telt el abban a furcsa lebegésben. Semmit se érzékeltem, csak mikor végre ki tudtam nyitni a szemem. Érdekes, mert nem estem pánikban, mintha teljesmértékben tisztában lett volna azzal az agyam, hogy biztonságban vagyok, semmi negatívat nem érzékeltem. A gondolataim is tiszták maradtak.
– Robert? – néztem rá, mikor végre láttam. A férfi döbbenten pislogott rám, majd óvatosan elengedte a kezem, de még mindig nem mondott semmit se. – Minden rendben? – kérdeztem ismét, mire megrázta a fejét, majd felállt, és tett pár kört a szobában. Türelmesen vártam, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetett.
– Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik – fordult felém higgadtan. – Te tényleg a királyi család tagja vagy, és egyben a Vérvonalé is. Minden feltevés igaz, a legfiatalabb herceg unokája vagy, de… – itt drámai hatásszünetet tartott, majd csintalan mosoly jelent meg az arcán.
– Van egy rokonod. Egy fiú, annyi idős lehet, mint te. – Idegesen pattantam fel az ágyról. – Nem te vagy az elsőszámú örökös…
– Hogyan? – néztem rá értetlenkedve. – Nincsenek testvéreim. – folytattam.
– A képességem nem csak rád hat ki, hanem mindenkire, akid valaha élt. Ugyan rengeteg blokád van az elmédben, hogy ilyeneket te ne is ismerj, de a nagyapád testvérei közül az egyikük szintén megházasodott és született utódjuk. Azon az ágon kell keresni a rangidőst, ő az igazi örökös…
– Nem tudom, mit mondjak… – néztem rá meglepődve, lebénulva. Egyszersmind örültem, mert nem nyomja akkora teher a vállamat, mint eddig, de ezek szerint újabb dolgok is várnak rám.
– Meg kell keresni a rokonodat. A véred nagyon sokat fog segíteni… Amint visszatértem a Keleti-óceánba, küldök üzenetet Miriamnak. El kell téged vinni Eelből, itt nem vagy biztonságban, amíg a Vérvonal tagjai nem gyűlnek össze…
– Szóval csali leszek? – néztem rá kérdően.
– Erről szó sincs – rázta meg a fejét mosolyogva. – Te vagy a boszorkányág elsőszámú tagja, az elsődleges célunk, hogy miközben megtaláljuk az örököst, a te erődet is felébresszük…
– Elég komplex – jegyeztem meg szarkasztikusan.
– Nem olyan bonyolult. Minden idő kérdése.
Még beszélgettünk egy kicsit, hogy miket látott az elmémben, és miért félek ennyire ettől az egésztől. Robert herceg teljesen más volt, mint amilyennek láttam eddig. Felelősségteljes, magabiztos, bár kicsit bohókás és bohém. Láthatóan imádta a villogást, kényelmet, de a hűsége megkérdőjelezhetetlennek bizonyult.
– Még valami! – fordult felém, mielőtt távozott volna. – Az álmaid, anyukád…
– Azt is láttad? – Szomorúan bólintott.
– Jól tudod, nem balesetben halt meg, de nem is úgy, ahogy látod. Ez csak egy szimbólum, jelzés, hogy megölték.
– De miért? – néztem rá riadtan.
– Azért, amiért mi is veszélyben vagyunk… Mert a Vérvonal tagja volt. Vigyázz magadra, Lorelei! – köszönt el kétségek közt hagyva. Újabb kérdések, titkok merültek fel bennem. Egy élet is kevés lenne megválaszolni őket!

21: Riadalom

Lorelei szemszöge:

Szombat este hatalmas nyüzsgés volt a főhadiszálláson. Épp az edzőpályán bohóckodtunk kikapcsolódásképpen, mikor egy kürt szólalt meg. Vészjósló hangon, és persze azonnal felkorbácsolta minden idegemet. A srácok riadtan néztek össze. Karenn és Alajea pedig egyként ugrottak fel, hogy megnézzék, mi történt. Szó nélkül távoztak, amiből arra következtettem, hogy a kürt hangja nem sok jót jelent a számunkra.
– A francba is! – háborgott Chrome, miközben Achel hozzávágott egy erszényt.
– Menjünk! – morogta Cyrill bosszankodva. A fiúk elég szűkszavúak voltak, amitől csak még inkább nem értettem a helyzetet.
– Mi ez a hang? – fordultam feléjük. Már mind a hárman összepakoltak, még a farkasgyerek, Chrome is komoly arcot vágott, pedig eddig úgy ismertem meg, mint a komolytalanság mintaképét.
– Ez egy vészkürt – válaszolt Cyrill.
– A Sokajtós terembe kell mennünk. Közben elmeséljük – folytatta Achel aggodalmas hangon, miközben karon ragadott. Úgy tűnt, hogy hármuk közül ő veszi a leginkább komolyan a helyzetet. Amitől én is egyre idegesebb lettem.
– A kürt csak akkor szólal meg, ha valakik küldetésről térnek vissza… – vette át a szót Chrome. A trió nagyon jól kiegészítette egymást, meglepő összhang alakult ki köztük az idők során, ahogy észrevettem.
– Vagyis ha nem térnek vissza soha, esetleg veszélyes állapotban – Achel a fogai közt szűrte a szavakat, már értettem, hogy miért lettek a lányok ilyen idegesek, és a fiúk is hasonlóan feszültek.
– De nem is volt sok küldetés folyamatban, épp tegnap rendszereztük Keróval az aktákat! – A fiúk egyszerre bólintottak, amitől megállt az ereimben az ütő. Hirtelen minden világossá vált. Nevráról és Leiftanról lehet szó, azaz valamelyikük megsérülhetett.
– A nővérem egész nap ideges volt, nem érkeztek meg időben Nevráék, ahogy ígérték. – Időközben már a folyosón voltunk. Nagy lendülettel kezdtünk szaladni, még Miikonak is sikerült nekimenni. Először csak dühösen pillantott ránk, de láthatóan nem nekünk szánta dühét. Ő is a kürt miatt igyekezett a terembe.
– Siessünk! – utasított összeszorított fogakkal, kelletlenül.
A kürt hangja elhalt, mire a terembe értünk. Egy tucatnyi ember gyűlt össze, de még senki mást nem láttam, se Nevrát, se Leiftant.
Furcsállottam ezt a kevés embert, mert a riadót biztosan sokan hallották, de mindezek ellenére kevesen jöttek el. Ezt felvettem Achelnek is, aki azért megengedett magának egy mosolyt, mielőtt válaszolt volna. Kiderült ugyanis, hogy a riadók alkalmával mindenkinek más feladata van, ezért is voltunk ilyen kevesen a Sokajtós teremben.
– Miiko! – rohant be egy számomra idegen férfi. A csoport egy emberként riadt meg, és néma csend támadt.
– Mi történt, Jan? – Még a kicune hangja is furán hangzott. Talán kicsit remegett. Félt?
– A déli határon nagy baj van! Egy seregnyi… egy seregnyi fekete kutya! – nyögte ki nagy nehezen, amitől még az én ereimben is megfagyott a vér. Miiko arca elkomorodott, ahogy a többiek is megmerevedtek egy pillanatra, ebből sejthettem, hogy ez nem egyszerű rossz, hanem igazi csapás.
– Hol van Leiftan és Nevra? – dörrent rá a nő. – Válaszolj! – a rókatűz egyből kitört, közvetítve Miiko haragját, de senkit se sebesített meg. Tisztes távolságban maradtunk tőle.
– A Sápadt erdőben. Két órányi járásra innen. Nevra megsérült, nincs eszméleténél, és Leiftan sincs jó állapotban. Nem tudtak tovább jönni, ezért küldtek, hogy hozzak segítséget. – A Jan nevű fickó nagyon gyorsan hadart, minden második szavát értettem csak, de ez pont elég is volt. Mindketten megsérültek, és életveszélyes állapotban lehetnek. Megdöbbentünk, és pár lányt még sírni is láttam, mikor meghallották a hírt.
– Cyrill, keresd meg Valkyont. Ewelin te pedig szólj Ezarelnek, hogy készüljön – adta ki az utasításokat Miiko. – A többiek menjenek a dolgukra, és ne aggódjatok. Mindketten visszatérnek és jobban lesznek. A fekete kutyákról pedig később tárgyalunk.
A tömeg szomorúan, kelletlenül, sutyorogva oszlott fel. Csak hárman maradtunk ott Miikoval. Cyrill azonnal elindult Valkyonért, míg Chrome és Achel nem tudta mitévő legyen, ahogy én se.
– Szeretnétek valamit? – fordult felénk Miiko, mire összerezzentem, és csak megráztam fejem.
– Miiko! – jelent meg Leane a semmiből. Egy hatalmas vörös kasza volt a kezében, amit mintha egy madár koponyájából készítettek volna. Néhol tollakat és gyöngyöket aggattak rá, ráadásul úgy tűnt, hogy igen erős fegyver.
– Nem cselekednél helyesen, Leane! – Talán Miikó tudta, hogy mire készült Leane, elég volt az arcára nézni. Határozott, de azért szomorú arcvonások, mégis mintha a szeme némán sírt volna. Több, mint mélyen érinthette a hír.
– A Sápadt erdő tele van szellemekkel az éjszaka folyamán. Egy óra és lemegy a nap, csak a Vadászkaszák képesek ilyenkor szembeszállni velük! – érvelt Leane hevesen, ellentmondást nem tűrően.
– Megoldják!
– Nem, nem fogják! Ez az egyetlen vadászkasza egész Eelben! Két sérült van, mennem kell nekem is! – erőlködött továbbra, ellentmondást nem tűrően. – Miiko, te is tudod. Segítenem kell! – kérlelte határozottról szomorú hangvételre váltva, mintha ez lenne az utolsó reménye. A kicune elgondolkozott a hallottakon, tőlünk elfordulva mérlegelt. Leane pedig eltökélten nézett a nőre. Úgy éreztem, ha törik, ha szakad, ő akkor is elmegy, nem érdekli a döntés.
– Jó, szólj Ezarelnek és Valkyonnak, hogy te is mész. Talán tényleg szükségük lesz rád – sóhajtotta lemondóan. – Leiftan sincs jól…
– Nem fogod megbánni, Miiko – Leane pedig már rohant is, hogy összeszedje magát.
Úgy tűnt, mindenki nagyon mélyen érintett a helyzet, egy pillanatra mintha Miikó arcán egy könnycsepp gurult volna le, de nem voltam benne biztos, mert nagyon gyorsan elfordult tőlünk.
– Ti meg mit álltok itt? Chrome, Achel, térjetek vissza a szobátokba, te pedig Lorelei, igyekezz a könyvtárba és jegyezz fel minden egyes információt a fekete kutya seregekről. Mikor jelent meg utoljára ilyen, hol, miért, hogyan lehet őket legyőzni. Több száz éve nem történt ilyen Eelben, csak a könyvek őriznek efféle tudást. Keró segíteni fog a kötetek felkutatásában.
– Azonnal! – küldetést kaptam, bár nem ilyenre számítottam, ráadásul csak még jobban össze voltam zavarodva, mint eddig bármikor. Fekete kutya sereg, támadás, vészjelzés, egy kasza Leane kezében. Elképesztő, hogy itt mennyi minden történhet pár perc alatt…

Leane szemszöge:

Besötétedett, mire a Sápadt erdőbe értünk. Ez nem egyszerű erdő volt, a legendák és mesék szerint a kezdetek kezdetén itt még egy csodálatos, ám veszélyes, smaragdzöld erdőség állt, ám az egységért vívott harcokban több száz katona vesztette életét a gyilkos indák szorításában. A katonák a legszörnyűbb kínokat ismerték meg haláluk napján, és szellemük egybeolvadt a fákkal. Mindannyian rászolgáltak a halálukra, ebben megegyeznek a történetek, mivel ezen katonák arra készültek, hogy felgyújtják az erdőt, az élő, lélegző fákat és növényeket, így az ellenséges hadsereg embereit könnyen csapdába csalhassák. Az összes katona meghalt, és létrejött a Sápadt erdő. Ködösek a legendák, rengeteg befejezése van, de egy biztos, a katonák lelkei egyesültek a fákkal. Nappal elbújnak, így minden békés és biztonságos idekint, de ha leszáll az éj és élő téved az erdőbe, meg kell ismernie legkomorabb rémálmait vagy a halált, ha nem elég erős…
A szellemeket pedig egyetlen fegyverrel, a vadászkaszával lehet elpusztítani, megrémíteni, ahogy tetszik. Ezek a tűzkeselyűk csontjaiból készült, igen ritka fegyverek, melyek ma már nagyon kevés embernél találhatóak meg. Régen egész ipar épült a szellemvadászokra, vadászkasza gyártásra, de a tűzkeselyűk megritkulásával a szellemvadászok is egyre kevesebben lettek. Jelenleg Eelben enyém az egyetlen vadászkasza, melyet Soraya mestertől kaptam, ahogy a kiképzést is. A történetek szerint Soraya mester egykoron nem csak egy tehetséges varázslónő volt, hanem anyai ágon egy szellemvadász-klán tagja is. Mikor fegyvert kellett választanom egy vadászkasza jelent meg lelki szemeim előtt, pár nap múlva pedig megkaptam az áhított fegyvert, ahogy Miriam is az Eliort. Csak gondolnunk kellett rá, és megtaláltuk…

Kísérteties csend volt. Csak a lépteink zaja törte meg a némaságot. Mindannyian feszülten követtük Jant. Ezarel és Valkyon mentek elől, utánuk még pár obszidiános gárdatag, végül pedig én. Igyekeztem visszatartani a riadtságomat, a bánatot, amit a Nevráról szóló hírek okoztak, és legfőképpen próbáltam nem komplikálni. megtaláljuk őket, Nevra meggyógyul és kész. Ismét ugyanolyan nagyképű, szexi és romantikus lesz, mint régen.
– Leiftan! – kiabált Jan ismét.
– Nevra! – szólongatta Ezarel, de egyikük se válaszolt.
– Itt kell lenniük! – bizonygatta vezetőnk, de úgy éreztem, rossz úton haladunk.
Még egy fél órán keresztül haladtunk észak irányába, de nem találtuk őket, viszont a szellemek furábban viselkedtek. Nem jöttek elő, pedig már a Hold is fenn volt. Baljós előérzetem támadt.
– Engedjetek! Ezt így nem csinálhatjuk tovább! – léptem előre, miközben a csapat szét vált, hogy utat adjon. – Furcsák a szellemek. Nem jöttek elő – mondtam ki hangosan is észrevételemet.
– Igazad van… Mi történhetett? – fordult felém Valkyon, mire csak megráztam a fejem.
– Járt itt valaki előttünk, amit kétlek, vagy elfoglaltak – jegyeztem meg sötéten. Mindenki tudta, hogy mit akarok ezzel mondani: Nevrát és Leiftant elfogták.
– Akkor ne álldogálj itt! – szólalt meg dühösen Ezarel. – Menjünk tovább! – Ő is feszült volt, mint mindannyian. Két gárdatag, nagyon erős gárdatag a Sápadt erdőben ragadt, ez nem minden napi, sőt… egyenesen ritka.
– Csendesedjetek el, kipróbálok valamit – magam köré kört rajzoltam, felírtam a két nevet, és a kör közepébe szúrtam a kasza nyelét. – Seilei! Fleiosei! Hiehil! – Kértem a kaszát egy ősi nyelven, hogy segítsen felkutatni az erdőben rejtőző élő lelkeket.
A kör felizzott, ahogy a két név is. Éreztem, ahogy kitágulnak a pupilláim és mintha szembecsapott volna a szél. A vadászkasza ereje szétáradt a testemben, majd a földbe áramlott és robbanásszerűen eltűnt. Nem hangosan, inkább csak, mintha hirtelen elvágták volna a folyamatot.
– A szakadékban vannak – válaszoltam összeszorított fogakkal.
– Elvitték őket? A francba is! Gyerünk! – adta ki a parancsot Jan.
A szakadéknak nem volt neve, de mindenki tudta, hogy egyenesen halálos, ha erre a részre téved valaki. A szellemek ide hurcolják el azon vándorokat, akik nem elég erősek, és éjjel az erdőben ragadnak. Elveszik tőlük a varázserejüket, a lelküket.

Mindannyian rohantunk, amennyire csak tudtunk. A szakadék közelébe érve egyre hangosabb suttogásra lettünk figyelmesek, a szellemek gyülekezetek, jelezvén élőlény került a markukba. Ezért nem találtunk egyet se az úton.
– Mit tegyünk? – fordult hozzám Valkyon.
– Ezarel, az alkonysót! – Mindenki felém fordult, úgy tűnt, hallgatni fognak rám, kivételesen.
– Csak egy erszénnyel találtunk, nem fog sokáig kitartani.
– De épp elég lesz arra, hogy kihozzátok őket. Addig elterelem a figyelmüket – forgattam meg a kezemben a kaszát. A harc ötlete adrenalinnal öntött el, és jól láthatóan a többiek is hasonlóan éreztek. – Csak találjuk meg őket!
– Leane… – tette kezét a vállamra Valkyon. Egy pillanatra megremegtem, de nem néztem rá. Most nem volt erőm érzelgésre. – Erős vagy, bármit is találunk odalent! – Bólintottam, de én magamban nem voltam ebben oly biztos. Már nagyon sokszor kudarcot vallottam, ha a szeretteimről volt szó.
– Tudjuk, hogy erős vagy, csak ne felejtsd el! – Ezarel is bátorított, amit azért a legutóbbi fenyegetésünk után nem gondoltam volna róla.
– Köszönöm – bólintottam hálásan.

A szakadékba ereszkedve egyre hangosabb lett a suttogás, majd néhány szellemet is megpillantottunk. Félig emberek voltak, a régi alakjukat próbálták megtartani, de kezeikről, lábaikról indák lógtak le, és néhánynak még az arca is eltorzult vagy rosszabb. Kirázott a hideg tőlük, pedig a vadászkasza tulajdonosaként hozzá kellett volna már szoknom.
– A só? – Ezarel vigyorogva rázta meg az erszényt előttem.
– Szólj, ha kezdődhet a buli!
A szellemek nem vettek észre minket, túl távol voltunk tőlük, de vaktában kellett nekik mennünk, különben sosem találjuk meg a többieket. „Nevra, tarts ki, jövünk!”
– Három… kettő… egy… – számoltam vissza. – Most, Ezarel! – indultam meg. Az elf egy maréknyi alkonysót dobott az útra, amitől minden szellem feljajdult. Észrevettek minket, nem fordulhattunk vissza. A kasza felizzott a kezemben, és a legközelebbi szellemet kettévágtam vele. Nem haltak bele, csak legyengültek, ugyanis még nem terveztem ölni.
– Behatolók! – ordította az egyik, mire hatalmas süvítéssel és szélrohammal nekünk jöttek. Ezarel az alkonysó segítségével mindegyiket elijesztette, de nem maradhattunk itt. Az egyetlen járható úton haladtunk előre, ahol feltételeztük Nevráékat.

Ide már a holdfény sem ért el, lámpásaink világítottak be mindent, miután nagy nehezen leráztuk a kinti szellemeket, de tudtam, várnak ránk odabenn. Már mindegyik tudta, hogy mi a helyzet idekinn.
– Mennyi só van még?
– Nem sok, Leane.
– Ne használj többet, így is meg tudjuk oldani – biztosítottam róla őket. Szívem a torkomban dobogott, ajkaim kiszáradtak és egyre nehezebben vettem a levegőt, ahogy beljebb hatoltunk. Vészjóslóan nagy csend volt, féltem attól, amit találni fogunk az út végén.
– Áááá! – hangzott fel egy hangos ordítás, mire még gyorsabb tempóra kapcsoltunk. Nem sok időbe telt megérkezni. Egy kisebb terembe jutottunk, kísértetzöld kristály világított meg mindent, mely a szoba közepén állt. A fényforráshoz pedig két alakot kötöztek… Leiftan és Nevra volt az.
– Nevra! – kiabáltam, de csak egyikük mozdult meg, Leiftan.
– Leane? – szólt vissza az említette férfi, mire csak még idegesebb lettem. Mi van Nevrával? Mi történt? Nem lehet! Nem halhatott meg!
A szellemek nem várattak sokáig magukra, azonnal megjelentek, hogy minket is magukkal hurcolhassanak. Fülsüketítő sikítások, hörgés közepette támadtak ránk. A földön lévő indák megmozdultak, a talajhoz szögeztek minket.
– Több kell ahhoz, hogy engem itt tartsatok! – mordult fel Ezarel, miközben Valkyonhoz hasonlóan ő is egy kard segítségével elvágtak ezen indákat. Persze újra és újra a lábunkra tekerőztek.
– Áááátooook! – jött nekem egy szellem, hogy elrabolja a lelkem, de gyorsabb voltam és azonnal lesújtottam a vadászkaszával, majd ugyanezzel a mozdulattal a körülöttem lévő indákat is elvágtam. Szaladni kezdtem a kristály felé, a többiek addig az indákkal küszködtek. Nem volt más választásom, talán feltartják őket, míg ki nem szabadítom őket.
– Nevra, Nevra! – tapogattam meg szeretett vámpírom sápadt arcát. Mindenhol tiszta vér volt, az oldalán mintha egy harapásnyomot véltem volna felfedezni. A könnyeimmel küszködve vágtam el köteleit, majd a földre fektettem, és ugyanezt tettem Leiftannal is.
– Nyugalom, Lenae – suttogta erőtlenül. – A szellemek félholtat nem bántanak, Nevra egész jól van a helyzethez képest – legszívesebben azonnal felpofoztam volna ezért. Félholtnak nevezi, aztán azt mondja, jól van. Paradoxon, de azért igazat beszélt. A szellemek érzik, ha közel a halál, és nem siettetik azt.
– Kiviszünk innen titeket… – szipogtam, mikor végre ő is szabad volt. A szeme bevérzett, az ajka teljesen elkékült, feltehetőleg a szellemek csókjától. – Mit csináltak veled? – fordultam Nevrához, de a kérdés Leiftannak szólt.
– El akarták szívni az életerőm, de időben jöttetek… – Nevra pulzusa nagyon gyengén lüktetett, szinte alig vert a szíve és biztosan rengeteg vért veszített, a sebe se nézett ki jól.

Időközben a többiek is legyőzték az indákat, de a szellemek továbbra is megpróbáltak megcsókolni, hozzáérni a lelkünkhöz, hogy erőt szívhassanak el.
– Gyertek csak! – kapta elő a sót az elf, mire azonnal rácsaptam a kezére. – Nem fog semmit se hatni, ez a tanyájuk. Készüljetek fel az indulásra, majd én elintézem őket. – A Sápadt erdő szellemei rengetegen vannak, de egy felnőtt számára ritkán jelentenek kihívást, kivétel az éjszaka folyamán. Ilyenkor csak a vadászok képesek bármit is tenni ellenük, de a tűzkeselyű csontjaiban rejlő energia miatt a mester ereje is megsokszorozódik.
– Ide, ide! Csókoljatok meg! – hívogattam őket. Voltak olyan buták, hogy nem ismerték fel a kezemben lévő vadászkaszát.
– Friss hús! – jött nekem az egyik, majd másik, majd a sokadik. Mindegyiket lekaszaboltam, de egyre többen jöttek, míg végül az egyik át nem haladt rajtam. Kirázott a hideg, lehűlt körülöttem a levegő. Elvett tőlem egy darabot, az erőmből. Összeestem, de nem hagyhattam annyiban… Épphogy eleredt az orrom vére, mikor a fegyveremre támaszkodva felálltam.
– Exum salus! – A kasza felizzott, de most látványosabb volt, mint eddig. Az élén végighúztam tenyerem, mely hatásra vérem még vörösebbre festette a koponyát. – Ízleljétek meg az örök halált! – A levegőbe suhintottam. Egyszer, kétszer, háromszor és a teremben lévő összes szellem sikoltozás és átkozódás közepette a semmivé lett. A testem remegett, a szívem még hevesebben vert, ahogy a bennem lévő energia elpárolgott. Aztán elfeketedett minden, elájultam.

 

20: Óvatos lépések

Másfél hét telt el az Ezarellel való beszélgetésem óta. Soraya mester pedig a mai napon hagyta el a főhadiszállást, hogy visszatérjen kastélyába. Mondanom sem kell, ismételten összegyűlt mindenki a varázslónő tiszteletére. Crysalimok álltak a kapuban, mindegyiknél egy-egy őr. Ugyanis ezekkel a láma-birkaszerű familiárisokkal utaztak az itteniek, ha nagyobb távot kellett megtenni szárazföldön. Meglepődtem rajta, de miután Keró elmagyarázta, hogy az én világomban lévő technikát nem tudják itt hasznosítani és a lovak sem élnek meg, mivel nincs nekik megfelelő táplálék, így aztán egészen logikusnak tűnt a crysalimot felnyergelni.
– Jaj, Lorelei! Remélem még látni foglak! – ölelgetett Miriam az indulás előtt. – De milyen butaságokat is beszélek! Hiszen úgyis találkozunk még! – kacsintott vidáman, mire Christin hangosan megköszörülte torkát. Láthatóan félt, nehogy ismét elkotyogjunk valamit, mint legutóbb.
– Vigyázz magadra! – mosolyogtam gyengéden.
– Igaza van a Vöröskének – jelent meg Ezarel, aki azon nyomban átölelte a testvérét. – Anyáék nagyon örültek, hogy ismét láthattak. Meg kellene kérned Soraya-t, hogy többször engedjen haza… – Most nem volt idegen számomra, ahogy az elf viselkedett. Gyengéden és szeretetteljesen beszélt a húgához, pont ahogy ezt el is várja az ember egy testvérpárttól, akik igen ritkán találkoznak. Aranyosak voltak együtt.
– Igyekszem, bátyó – nyomott egy puszit az arcára. – Te pedig ne csinálj semmi rosszat! Lorelei rajtad tartja a szemét! – vigyorgott felkapva a táskáját, melyet Christin segített a hátára venni.
– Ó, igen?! – fordult felém a megszokott pimasz mosolyával. – Valóban? Nem tudtam…
– Igen, szóval viselkedj! – oktatta továbbra is Miriam, amin csak mosolyogni tudtam. Ha lenne testvérem biztosan egy Miriamhoz hasonló öcsit vagy húgit szeretnék. Virgonc, izgága, de csupa érzelem és értelem.
– Látom a húgod ma is jó formában van, Ezarel – jött oda hozzánk Leane. Kiengedte haját, a szokásos felszerelésében, tele mindenféle bizsuval jelent meg. Miriamra mosolygott, de mikor rám pillantott aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben, mintha valami bántaná , feszélyezné, amihez nekem is közöm van. Mostanság gyakran volt ilyen, nem értettem a miérteket, és beszélni is ritkán tudtunk. Úgy tűnt, hogy rengeteg feladata lett az elmúlt időkben. Ettől pedig csak még jobban kétségbeestem, mert rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
– Mint mindig – válaszolt vigyorogva mindenki kedvence, Ezarel. – Jó kislány… – paskolgatta meg Miriam fejét, aki persze durcásan puffogva hajolt elő tőle, hogy Leanét is egy jó szoros ölelésben részesítse.
– Örülök, hogy a mester visszavett! – csacsogott. – De sajnálom, hogy nem jössz velünk. Nem ezzel kellene foglalkoznod – rázta fejét, miközben kibontakozott az ölelésből.
– Nagyon sok minden köt ide, Miriam – néztek össze mindentudóan.
– Tudom, tudom. Főleg Nevra! – puffogott, mire mindannyian kuncogni kezdtünk a hanglejtésén. Annyira kislányos és durcás volt, mintha egyenesen féltékeny lenne a vámpírra, amiért el merte lopni Leane szívét. Egyedül csak Christin őrizte meg a hidegvérét.
– Majd lehetsz koszorúslány – válaszolt gyengéden neki a vámpírlány, amire Miriam azonnal megenyhült.
– Alig várom! – ugrált körbe minket.

Miriam mindenkitől, akit fontosnak tartott, külön köszönt el, de rendszeresen visszatért hozzánk. Leane egyedül ácsorgott mellettünk, miközben persze Ezarel rosszabbnál rosszabb poénokkal zaklatott. Na jó, nem volt ebben semmi idegesítő, örültem a társaságának, még ha továbbra is a hasonlóan pimasz és néha bunkó énjét villogtatta előttem.
– Hol van Nevra? Nem láttam még. Leane? – fordultam Leanéhoz érdeklődve, mert úgy tűnt túlzottan is elmerült a gondolataiban. Arca gondterheltté vált, és csak a sokadik kérdésre reagált.
– Küldetésen Leiftannal… Történt pár dolog a déli határnál, és…– itt aztán hirtelen abba hagyta, majd legyintett. – De semmi gond! Megoldják, csak egy felfedező út – egészítette ki magát zavartan, amire mindketten felfigyeltünk, és persze Ezarel azonnal le is csapott rá.
– Ó, szóval Miiko küldetése? Sokat elárul róla, nem gondolod, Leane? – vigyorgott önelégülten. Furcsa hangsúllyal beszélt, mintha sokkal, de sokkal többet tudna, mint kellene, és ezt ki is óhajtja használni.
– Csak egy küldetés, Ezarel. Ne légy féltékeny, mert nem te kaptad. A legutóbbi után szerencséd, hogy az Abszint gárdát megtarthatod – válaszolt élesen a vámpírlány. Ellenséges volt a hangja, mintha megfenyegette volna az elfet.
– Igazán sajnálatraméltó, hogy még nem jöttél rá, miért tettem – fordult hozzá, és egészen halkra vette a hangját, hogy csak mi halljuk. – Jobb, ha mellém állsz, és nem folytatod ezt. Többet tudok róla, mint Ti! – mutatott felém Ezarel, és szinte láttam, ahogy Leane fejében összeáll a kép, vagy valamiféle magyarázatot talál.
– Szóval erről van szó… Mégse árulsz el Minket?
– Nem, Bennetek továbbra se hiszek. És ne akarj még többet megtudni, nem fogom kiadni az információimat. – Jól hallottam? Megfenyegették egymást? Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, olyan volt, mintha egy teljesen másik helyszínen lettünk volna és nem kinn a kapunál, miközben Soraya mestert várjuk.
– Lorelei? – fordult felém Leane, nem is törődve az elffel, aki időközben már dühösen megindult valahova. Ahogy néztem, a húga után ment. Gondolom, még egyszer utoljára elköszön tőle.
– Beszélgettem vele, ennyi. Te is tudod, hogy Miriam és Christin kikotyogta… Szerintem csak blöfföl. – tértem ki a válaszadás alól. Nem akartam elárulni, hogy mit tudott meg Eza, mert akkor könnyedén összerakják, hogy a királyi család tagja vagyok. Soraya mester pedig kifejezetten megkért rá, hogy erről egy szót se szóljak jelenleg.
– Ő is csak utál, mint a többiek – dőlt a falnak ismét Leane egy fáradt sóhaj közepette.
– Valami baj van? – tettem a kezem a vállára mintegy megnyugtatásként. – Aggódom, mostanában olyan fura vagy…
– Csak sok a feladatom. Nevra küldetése miatt az egész Árnyék gárda rám maradt és Rea is ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Miiko pedig nem hajlandó kirakni. Nem látja a fától az erdőt… – ingatta a fejét lehangoltan. Talán tényleg csak fáradt volt. Egy gárda irányítása bizonyosan nagy megerőltetés, pláne ha az ember nincs hozzászokva.
– Hogyhogy nem tudtam erről? – lepődtem meg hirtelen, hiszen a főnököm ment küldetésre, és erről senki egy szót se szólt.
– Mint Ezarel mondta, ez Miiko küldetése… Én is csak akkor tudtam meg, mikor már az induláshoz készültek.
– Szóval nagyon fontos… – jegyeztem meg magamnak.
– Igen… Jaj, Lorelei, ha tudnád, mekkora káosz van itt! – Beszélt, kiadta magából azt, amit lehetett, bár így is jó pár dolgot elhallgatott. Érthető. Mindenkinek vannak titkai.
– Mit csinált Ezarel, amit említettél? – érdeklődtem lazán, bár igazából kíváncsibb voltam, mint karácsony reggel, miikor az ajándékokat nyitjuk ki.
– Van a könyvtárnak egy elszigetelt része, a tiltott könyvek. Csak Miiko engedélyével lehet beleolvasni ezekbe, ráadásul mágia védi, ha hozzájuk érnél, komoly égési sérüléseket szenvednél el – suttogta Lenae felém fordulva, hogy még véletlenül se hallja meg senki se. – Engedély nélkül olvasott bele az egyikbe. Nem tudjuk megmondani, mert persze tett arról, hogy ne hagyjon nyomokat, de csak a gárdavezetők képesek feloldani a zárat.
– Akkor lehet, hogy nem is ő volt az? – vetettem fel, bár jól tudtam, hogy ez butaság. Az elf nekem is elmondta, milyen könyveket olvasott. Igaz, arról nem beszélt, mi volt ezekben a könyvekben.
– Bevallotta – fordult el. – De nem lényeges. Gyere! Jön a mester! – ragadott karon, hogy az első sorba tolakodjunk. Nem volt ínyemre, de nem akartam szem elől téveszteni Leanét. Jó lett volna még beszélgetni vele.

Soraya mester megköszönte a vendéglátást, minden jót kívánt majd elindult a karaván. Miriam mellett lovagolt Christin, és úgy tűnt folyton beszélgetnek. Az nem baj, így legalább talán Miriam se fogja olyan rosszul érezni magát a búcsú miatt.
– Leane? – kaptam el a kezét, mikor már épp indult volna valamerre a feloszló tömeggel. Kelletlenül fordult felém.
– Nem érek rá most, Lorelei. Sajnálom – válaszolt egykedvűen.
– Akkor beszéljünk meg valami időpontot, amikor ráérsz. Annyi kérdésem lenne még, és egyébként is rád férne egy kis lazítás… – ajánlottam fel, hátha beadja a derekét.
– Jó – nem kellett sok erőfeszítés hozzá. – Vasárnap kimegyünk a tengerpartra, Nevra szombaton tér vissza, nem lesz annyi dolgom.
– Köszönöm – hálálkodtam, mire csak bólintott és ment is a maga útjára. Nem baj, ez alól legalább nem tud kibújni és egyúttal megnézhetem a tengert is. Talán még fürödhetünk is benne, egészen nyárias meleg volt Eelben, gondolom a víz se lehet olyan rossz.